*
Vállt vállhoz vetve, veletek indultam
akkor régen a hosszú út porában,
mezítláb csaptuk talpunk le a földre,
arcunkat szélbe fordítottuk, fénybe,
marta fagy, égette nap a bőrünket,
kezed fogva vakot látó vezetett,
éhezve, szomjazva, de mindig léptünk,
mert tudtuk, egy az életünk, emberként
Istennel (vagy nélküle) élünk, miként
az álmokból ébredő akarat fut
izmokat húzva csontokra és eljut
a mindeneken túlra
Legutóbbi módosítás: 2012.07.12. @ 12:36 :: Tiszai P Imre