A kamaszkor szélén még szerencsénk volt.
Leestünk valami puhára.
Most ki kell hagynom a mellébeszélés ürességét,
attól függetlenül, hogy nagyon soká lesz, mire
olvashatod e sorokat, ha egyáltalán.
Nem mintha én olyan jól láttam volna az
összefüggéseket, a rendszerváltozás utáni 10.
évben már nem bírtam terpesszel a szakadékot,
a lebutított, lepusztult közállapotokat,
a jöv?kép nélküli felnövést, az öregedést.
Gyorsan elvégeztem a tengerre szökést, amit kamasz
korunk óta gyakoroltunk, hogy nekünk nem kell
a civilizáció; az az igazság, jól láttam mindig azt az
elágazást, ami végül elvitt t?lem, azon a hajdanvolt
tiszta patakú, hegyes-völgyes terepen. Gyalázatos
büszkén mentél a feln?tt szürkeségbe. Hogy majd
vállalkozol, termelsz és eladsz, esetleg közel kerülsz
a politikához, persze a jó oldalra és ?szintén; sokáig
láttam ahogy elfogysz, és látlak ma is tengeri hajókról,
ha nézem az elhagyott habot. Csak azt ne hidd, hogy
én kibékültem a sorssal.
Nem lehet a magyarokat sokáig szeretni, új hazámban
így mondják a franciák, amíg integrálódni is
akarnak nyugatba – meg nem is, mert ebben az
is-isben kódolva van a marás,
a szétszedett élet,
a sok sok elágazás.
