Marthi Anna : Próza felé

Vallomással tartozom magamnak. Egy plátói szerelem áldozataként,

becézhetném Platónnak, álmodozva szerettem bele a Héttoronyba.

Párharcaim magammal megéltem, és rávetült a fényes bet? a kézre.

Lecsordogált mint sötétkék tinta, szerelmem szemembe, kútjaimba.

Csikorogva húztam fel a láncot, arcok tükrében immár jobban látok,

csodálkozom azon, hogy mindannyian emberb?l és foltos homályból,

árnyékai vagyunk egy felülmúlhatatlan képzeletnek, tudom, hiszem,

hogy félárnyékaink közén, a résen át, Isten szúrja belénk napsugarát.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:56 :: Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1359 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak