Vandra Attila : Devla 5. Az Istenek zenéje

Nyomtatás

 Az istenek zenéje

Másnap reggel szorongva nyitott be az osztályba. Első dolga volt a leghátsó pad felé nézni. Megkönnyebbült, amikor látta, Devla ott ül a helyén. Ugyanaz a ruha volt rajta, mint hétfőn, de a szakadásokat megvarrták.

Miután a szolgálatos jelentette a hiányzókat, a sorfelelősök kerültek sorra. Amikor Amálka tudatta, Devlának megint nincs meg a házi feladata, Gábor azonnal rázendített.

Devla, Devla, büdös trehány,

ha meglát a disznó, lehány!

— Órák után itt maradsz, és bepótolod a mai házi feladatot — szólt kislányhoz a tanító. — És meg ne halljak több csúfolkodást ebben az osztályban! — fordult a többiek felé.

— Nem kap fekete pontot? — reklamáltak többen is.

— De akkor a tanító bácsinak is itt kell maradnia — jött rá Gábor.

— Igen, nincs más választásom. Tegnap a beteg kistestvérére kellett vigyáznia, azért nem volt iskolában sem — felelte Devla helyett, majd hozzá fordult: — Ha meg akarod tanulni, gyakorolnod kell, nem maradhat ki, mert a későbbieket nem fogod érteni. Tudom, otthon nem könnyű házi feladatot írnod a hancúrozó testvérkéid mellett. Azért maradsz itt, hogy meglegyen.

Hiú ábránd volt, hogy azt gondolta, ezzel véget vetett a gúnyolódásnak. Csak legközelebb suttogva hangzott el, amikor a kislány a tanító kérdésére egy butaságot válaszolt:

Egyem a szép eszedet,

ami vót is odalett!

Eszed, mint egy bögölynek,

Devla, Devla dögölj meg!

A lényeg, a tanító bácsi fülébe ne jusson el. Hiszen azt mondta: „Meg ne halljak több csúfolkodást ebben az osztályban.” Suttogva nem hallja meg… A gúnyversnek meg is lett a hatása, a következő kérdésre Devla már nem válaszolt. Hiába ment mellé, és simogatta meg a fejecskéjét, számtanórán nem lehetett szóra bírni többet.

A nagyszünetben a tanító bácsi egy nagy tálcával és egy tiszta szemetes zacskóval jelent meg.

— Tanultam a tegnapelőtt történtekből. Láttátok mekkora budi[1] keletkezett a tejes dobozok és a kiflimaradékok eldobásából. A poharát mindenki a tálcára teszi, a kifliket pedig a zacskóba dobja, vigyázva, hogy a morzsákkal meg ne töltse a katedrát. És… Devlát kinevezem kifli- és tejeltakarító felelősnek. Ő fogja kivinni a maradékokat egyenesen az udvaron található nagy szemétládába. Ám előbb a tejmaradékot kiönti a WC-ben.

— Miért Devla a felelős? — reklamált egyik kislány.

— Te akarsz lenni?

A tanító bácsi jól számított. Nem kérte a „megtisztelő” címet. Miközben Devla kinn járt az udvaron, az ablak mellett ülő Ágneska árulkodni kezdett.

— Tanító bácsi, Devla csak a poharakat dobta a szemétládába. A kiflis zacskót nem vitte oda! Láttam!

— Szerinted mit tett vele?

— Biztos valahova eldugta, hogy délben hazavigye a testvéreinek — jött rá egyik gyermek.

— Fúj!

— Miért fúj? Ugye egy tiszta zacskóban volt? — kérdezett rá a tanító. Nem a szemétből vette ki. S nem lopta…

— Nekünk az már úgysem kellett… — értett egyet Bíró Lacika.

— Ugye a tanító bácsi tudta, mit fog tenni? — érdeklődött Fehér Ildikó.

— Számítottam rá…

A tanáriban nem fogadta osztatlan siker az ötletét. Egy ideig hallgatta a felháborodást, majd megkérdezte:

— Milyen egészségügyi normát, törvényt, vagy egyebet sértettem meg? Inkább a szemétbe dobjuk, rothasztó baktériumokat hizlalni, mintsem néhány éhező gyermek megegye?

Erre már egyetlen ellenzőnek sem volt értelmes válasza, bár láthatóan több személyt nem győzött meg vele.

Zajzoni rajzórán figyelt fel Ágneskére, milyen furcsán cseréli ki az addig használt ceruzát a kezében. A jobb kezéből átteszi a bal kezébe, majd ballal teszi helyre a tolltartóba, azzal újat vesz el?, majd átteszi a jobb kezébe, s úgy kezd rajzolni vele.

— Te balkezes vagy? — lepődött meg. — Akkor miért nem írsz és rajzolsz bal kézzel?

A kislány nem válaszolt, de arcára bűntudat ült ki. Vagy inkább rémület.

— Álljon fel, aki balkezes! — Végigsétált az osztályon, a szemeket vizslatva. Senki sem állt fel. — Senki? Akkor mindenki rajzoljon két fát a rajzlap hátára. Egyet bal és egyet jobb kézzel. És írjátok alá azt is, melyik kézzel rajzoltátok!

— Én nem tudok fát rajzolni bal kézzel! — pityeredett el Lacika.

— Semmi baj! Hiszen te jobbkezes vagy — mosolyodott el a tanító. A rajzokat nézegetve ismét Ágneskéhez ért. — Melyik tetszik jobban?

— Ez… — mutatta a kislány a bal kézzel készült rajzot.

— Akkor fogd a ceruzát bal kézbe… — ment tovább. — S te is! — szólt rá Devlára. — Te is balkezes vagy!

Neki nem is kellett több biztatás, de Ágneska tovább akadékoskodott:

— És ha visszajön a tanító néni?

„Beszélek majd vele. Szólok neki, én engedtem meg…” — akarta mondani, mégis inkább úgy döntött, nem teszi ki a gyermekeket e kockázatnak. Fegyverré válna két tanító szakmai vitájában.

— Amíg velem vagytok, azzal a kézzel írtok, amelyikkel akartok.

Szünetben elmesélte az igazgatónak a balkezes-ügyet.

— A latin írást jobb kéznek találták fel. A balkezesek kénytelenek kitekerni a kezüket, sután fogják a ceruzát, úgy nem takarják el, amit addig írtak. Márta ezt akarta korrigálni, a helyes ceruzatartást tanította meg nekik. Ez tényleg nehézség eleinte, de megtanulják. Mintsem egy életen át idétlenkedjenek… — ellenkezett az igazgató.

— Tudja jól, nagy a különbség az olvasni tudás és az értő olvasás között. Ha egy gyermek kiolvassa a betűket, még nem biztos, hogy el is tudja mesélni, amit olvasott. Annyira koncentrál a betűk összeolvasására, hogy a szavak jelentése el sem jut a tudatáig. Megvan ez a jelenség az írásnál is. Ha a gyermek túlzottan koncentrál a betűk helyes megrajzolására, képtelen a helyesírásra is figyelni. Ha ráadásul nem az ügyesebbik kezét használja… Olyan ez, mintha a szívbeteg Bíró Lacikának még egy ötkilós követ tennénk iskolatáskájába, amikor hazafele tart a domboldalon.

— Túloz, tanító úr. Tudom, mert balkezes vagyok, s engem is arra kényszerítettek, hogy jobb kézzel írjak. S lám, semmi problémám nem származott belőle. De szépen tartom a tollat.

— Akad, aki „kinövi”. Ám, egy gyengébb tanulónál, mint Ágneske, vagy Kanalas Erzsike, már szerepe lehet a lemaradásban. Ön mit tesz, ha meglátja valamelyik ötödikes gyermeket balkézzel írni?

— Nekem már késő ebbe beleavatkoznom — tért ki az igazgató a válasz és a további beszélgetés elől.

Zajzoni hosszan nézett utána. Vajon tényleg komolyan gondolta, amit mondott, vagy csak a polgármester sógornőjével nem akar ujjat húzni?

Pénteken utolsó óra volt az ének. A tanító bácsi bejelentette:

— Nemsokára lesz a Falu napja. Egy kis előadással mi is megtiszteljük. Mindenki kap majd valami szerepet. Lesz, aki színdarabban játszik, vagy aki énekel, aki szépen szaval, az verset mond, lesz, aki táncol… Ma olvasás órán láttam, kik tudnak legügyesebben verset mondani. Most azt szeretném látni, kik tudnak legszebben énekelni!

— Devla mi lesz? Varjú a színdarabban? — szellemeskedett Kilyéni Gábor.

Bejelentését nevetés fogadta. A tanító legszívesebben ismét rendre utasította volna őt is, az osztályt is, de tudta, kétpercenként nem szólíthatja meg őket Devla védelmében, hiszen csak ellenérzést szülne vele. Inkább, hogy véget vessen a heccelődésnek, megkezdte a „feleltetést.”

Gábor nagyon rossz néven vette a kuncogást, amely felhangzott, amikor hamis hangon énekelt. Bele is sült emiatt.

— Látod, milyen kellemetlen, ha kinevetnek? Kezdd elölről!

— Én nem tehetek róla, hogy nincs énekhangom! Én így születtem! Bíró Lacikát felmentették torna alól! Engem miért nem lehet énekből? — lázongott, miután másodszor is elnyekeregte, ezúttal belesülés nélkül.

— Neki megműtötték a szívét. Nem szabad megerőltetnie magát. Kanalas Erzsébet, te következel! — próbálta lezárni a vitát.

— Utálok énekelni! Utálom az énekórát! Gyűlölöm! — fakadt ki a fiúcska.

— Elég! Devla te következel.

A megszólított felállt, nagyot nyelt, mivel minden szem rámeredt. A szemeken látszott, tudják, megint csak dadogni fog. Hiszen még a szöveget se tudja majd.

— Ne félj! Nem nevetünk ki! Ugye nem fogjuk? — nézett végig a tanító bácsi az osztályon. — Láttuk, Gábornak milyen rosszul esett. Van valaki, aki nem tudja megállni nevetés nélkül? Álljon fel, aki nem képes erre — nézett végig a gyermekeken. — Látod, megígérték, ezúttal senki sem fog gúnyolódni. Melyik népdalt tudod a legjobban? — ment oda hozzá. — Ha nem tudsz magyarul egyet sem, énekelj egyet anyanyelveden. Én sohasem hallottam igazi romani dalt.

Devla egy ideig habozott, majd alig hallhatóan énekelni kezdett:

— Dzselem, dzselem[2]…

Eleinte inkább dúdolt, de látván, hogy nem nevetik ki, egyre inkább felbátorodott. A végén már hangocskája betöltötte a termet. Énekéből határtalan fájdalom szűrődött ki. Mélyen átélte, a végén könnycsepp is legördült az arcán.

— Gyönyörűen énekeltél — mondta a tanító csodálattal. — Mit szóltok, e kis csalogánynak adhatok egy tízest? — nézett végig az osztályon. Több gyermek is helyeselt. Másokon látszott az ellenkezés, de egyik sem mert megszólalni. Az osztály butájának tízest? Ki hallott már ilyet?

Devla csak nézte az ellenőrzőjében a jegyet. Úgy szorította magához, mint egy drága kincset.

— Mindenkiben van érték. Van, aki kiválóan számol, mit Gábor, van, aki szépen szaval, mint Ildikó. Van, aki jól tornászik, aki szépen horgol, és van, aki gyönyörően énekel. És mindenkinek lehetnek gyengébb pontjai. Lacika nem tornászhat, Gábor nem tud énekelni, Devla pedig gyengén tanul. Azt hiszem, felszámolhatjuk a szégyenpadot. Segítsetek, vigyük a többi közé.

Senki sem akadékoskodott. Csak Kilyéni Gábor arcán lángolt a gyűlölet. Bár egy szót sem szólt, látszott rajta, megalázva érzi magát, mert egyenlőségjelet tettek ő és egy cigány közé. „Miért akar ez a gyermek állandóan a legjobb lenni mindenben, de mindenben? Kétségbeesetten…” — tűnődött a tanító.

(Folytatás következik: A javító intézet küszöbén)

[1] Budi = WC népiesen. Itt: piszok, szemét

[2] A roma himnusz http://www.youtube.com/watch?v=PeULi_kZj2A

Gelem Gelem lungone dromenca

Maladilem baxtale rromenca

Ejhaj rromale,

Ejhaj chavale rromale.

(Megyek, megyek hosszú utamon

Találkoztam boldog cigányokkal

Sejhaj, cigányok,

Sejhaj, legények cigányok.

Eltévedtem, elfáradtam hosszú útról jöttem

Ötven ország ötven hídja lángol már mögöttem

Hazám sincsen, babám sincsen, nincs ki megsegítsen,

Szomorú az én szívem, mert elhagyott az isten!)