P. Tóth Irén : Epilog (Utószó: Pilinszky János)

lui Pierre Emmanuel

 

 

 

Ți-aduci aminte? Acele fețe.

Ți-aduci aminte? De șanțul gol.

Ți-aduci aminte? Curge apa.

Ți-aduci aminte? La soare stau.

 

Tu citești Paris Jurnal-ul.

De-atunci e iarnă, noapte lungă.

Pui masa-n apropiere,

faci patul sub clar de lună.

 

Te dezbraci, nici nu răsufli

în noaptea casei dezgolite.

Rochia ți-o lași să cadă.

Spatele-i piatră funerară.

 

Imagine nefericită.

E cineva? Vis ne-adormit:

trec fără să primesc răspuns

prin camere-n adâncuri de oglinzi.

 

Ăsta mi-i chipul, acest obraz?

Cu zgomot zdrăngăne sentința

când chipul meu, această piatră,

zboară spre mine părăsind oglinda.

 

Și călăreții! Călăreții!

Întunericul mă doare.

Apa curge-ncetișor

pe porțelanu-n nemișcare.

 

Bat la uși demult închise.

Camera ta-i adânc de mine:

pe pereți fâlfâie frigul.

Șterg lacrimile de perete.

 

Ajutați-mă, acoperișuri ninse!

E noapte. Tot ce-i orfan, să strălucească,

înainte de-a apare 

ziua moartă. Străluciți degeaba!

 

Îmi sprijin capul de perete.

De pretutindeni un pumn nins

al îndurării îmi întinde –

mortului un oraș pierit.

 

Te-am iubit. Un țipăt, un suspin pierdut,

un nor refugiat, plângând în șoaptă.

Și călăreții-n trap dens, torențial,

sosesc în zorii zilei, uzi leoarcă.

 

P. Tóth Irén

———————————–
Utószó
Pierre Emmanuelnek
Emlékszel még? Az arcokon.
Emlékszel még? Az üres árok.
Emlékszel még? Csorog alá.
Emlékszel még? A napon állok.
A Paris Journalt olvasod.
Tél van azóta, téli éjjel.
Megteritesz a közelemben,
megágyazol a holdsütésben.
Lélekzet nélkül vetkezel
éjszakáján a puszta háznak.
Inged, ruhád leengeded.
Mezítelen sírkő a hátad.
Boldogtalan erejü kép.
Van itt valaki?
Éber álom:
felelet nélkül átkelek
a tükrök mélyén heverő szobákon.
Ez hát az arcom, ez az arc?
A fény, a csönd, az ítélet csörömpöl
ahogy az arcom, ez a kő
röpűl felém a hófehér tükörből!
S a lovasok! A lovasok!
Bánt a homály és sért a lámpa.
Vékony sugárka víz csorog
a mozdulatlan porcelánra.
Csukott ajtókon zörgetek.
Sötét szobád, akár az akna
A falakon hideg lobog.
Sírásom mázolom a falra.
Segítsetek hófödte háztetők!
Éjszaka van. Ragyogjon, ami árva,
a semmi napja mielőtt
megjelenne. Ragyogjatok hiába!
Falnak támasztom fejemet.
Mindenfelől az irgalomnak
marék havát nyujtja felém
egy halott város a halottnak.
Szerettelek! Egy kiáltás, egy sóhaj,
egy menekülő felhő elfutóban.
S a lovasok zuhogó, sűrü trappban
megjönnek a csatakos virradatban. 
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:17 :: P. Tóth Irén
Szerző P. Tóth Irén 202 Írás
Én Szemeim - csukott ablakok, pilláim - leeresztett függöny. Füleim - süketté lett falak, életem - csendbe burkolt börtön. Nem mondhatom el senkinek a titkot... Ne tudjon rólam senki, semmit. Született, élt, meghalt - talán csak ennyit.