Horváth János : Tizenkilencedik döbbenet

„Hangja nyugodt volt, de éreztem benne a csalódottságot, és mintha valami halovány jele lett volna a távolságtartásnak is.”

 

Függ?ben lév? párttagságomról KISZ-titkárom mit sem tudott, munkás?r jóakaróm szándéka egyel?re ismeretlen maradt számára. Helyzeti el?nyömet igyekeztem kihasználni, ezért egyre bátrabban szabotáltam a mozgalmi munkát. Nem jártam taggy?lésekre, még a vezet?ségi értekezletek látogatásáról is rendre megfeledkeztem, a napi tájékoztatók ellenére is. Mégsem ez okozta a legnagyobb gondot pártfogóimnak. István — a KISZ-titkár — rendkívüli képességekkel rendelkezett. Megbízható, jó embernek látszott, becsületességéhez nem fért semmi kétség, sokan a bizalmukba fogadták. Egy bimbózó munkahelyi szerelem is szimpatikussá tette ?t a kollégák körében, kitartó udvarlása, majd végül a házasság, és a gyermekáldás igencsak tekintélyt kölcsönzött, az egyébként fiatal embernek.

Agitációs- és propagandatitkárként sok feladatom lett volna, de én hittem, hogy a világ megvan nélkülem is, és én csak rontanék a helyzeten. Jobbnak láttam kerülni az operatív tevékenységeket. Különösen az agitációt és a propagandát kerültem, mert ezek voltak a legkevésbé szimpatikus tevékenységek ebben a funkcióban. István nem csak jó ember hírében állott, de a memóriája is kiválónak bizonyult. Emlékezett ugyanis, hogy egy hónapos tevékenységem alatt még egyszer sem tettem eleget alapvet? kötelességemnek, az úgynevezett hangulatjelentés megírásának. Ezt szóvá is tette egy alkalommal, amikor az étkezdébe indultam, és a liftre várva összefutottam vele.

— János, ne feledkezz el, tudod, arról a dologról, amir?l a múltkor beszéltünk! — mondta titokzatosan, mintha nekem tudnom kellett volna.

— Mir?l? — kérdeztem, egyáltalán nem tettetve a naivat. Hangját suttogóra fogta, mert kis társaság közeledett felénk. Gyengéden megfogta a karomat, és félrehúzott az átjáró ajtaja mögötti résbe.

— János, neked minden hónapban le kell adnod a hangulatjelentést. Tudom, ez lesz az els?, de most már itt az ideje.

— Milyen hangulatjelentést? Ne haragudj, de fogalmam sincs, mir?l beszélsz. — tettettem a hülyét, pedig akkor már sejtettem, mir?l lehet szó.

— Ne tedd ezt velem! Tudnod kell, hogy rendszeresen jelentést kell írnunk arról, mit beszélnek az emberek, milyen a hangulatuk, esetleg vannak-e közöttük elégedetlenked?k, akiknek nem tetszik valami. Érted, ugye?

— Hát, most már kezdem kapizsgálni, de én ilyen jelentést nem írok, ne is haragudj István.

István elfehéredett arca elárulta zavarát, erre talán nem számított, mint ahogy én sem erre szándékoztam terelni a beszélgetést. De ha már így alakult, folytattam:

— Hogy én beszélgetek valakivel, mondjuk a barátommal vagy a kollégámmal, és utána írjam le, mit mondott, mit gondolhatott, hát ezt én nem tudom vállalni. Nem csak azért, mert erkölcstelennek tartom, de nagy ostobaságnak is.

A KISZ-titkár jóságos arcán átfutott egy kis megvetéssel vegyes indulat, de fékezte magát.

— Akkor te alkalmatlan vagy a funkcióra, Horváth elvtárs. Megértettem amit mondtál, de akkor nem tehetünk mást, le kell váltanunk téged. A komplikációk elkerülése végett, légy szíves és mondjál le a következ? taggy?lésen!

Hangja nyugodt volt, de éreztem benne a csalódottságot, és mintha valami halovány jele lett volna a távolságtartásnak is. Ha jól emlékszem, akkor a döbbenet mellett valamiféle tiszteletet is felfedezni véltem kissé megemelkedett hangszínében. Ez volt az utolsó beszélgetésünk. Soha többé egyetlen szót nem váltottunk egymással a köszönésen kívül.

 

(Folyt. köv.)

 

Budapest, 2012. május

Legutóbbi módosítás: 2019.06.27. @ 08:12 :: Horváth János
Szerző Horváth János 173 Írás
"Újra kezdeni mindent e világon, - megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…" (Váci Mihály: Valami nincs sehol) Budapesten születtem, egy Várbeli, háborús sebektől meggyötört bérházban, az ötvenes évek elején. Iskoláimat javarészt Budapesten végeztem, azt a paradicsomi másfél évet kivéve, amikor az általános műveltség megszerzése terén az első lépéseket megtettem, a szentgotthárdi általános iskola padjaiban. Az a másfél év meghatározó számomra, azóta is nosztalgiával gondolok a vidéki évek szabadságára, a Rába parti csavargásokra. A Budapesti Madách Imre Gimnáziumban érettségiztem. Tanáraim nagy hatással voltak rám. Itt sajátítottam el az irodalom szeretetét, és az amatőr színjátszás alapjait, amely később is szerepet játszott, az életem során. A BME Gépész karán szereztem diplomát 1989-ben. Ezt követően gépészmérnök-informatikusként dolgoztam a Medicor Röntgen Rt.-nél, majd egy amerikai multinacionális vállaltnál, a GE-nél, nyugdíjazásomig. Az írással Földes Péter osztálytársam, és barátom biztatására kezdtem foglalkozni, több, mint egy évtizede. Novelláim különböző antológiákban már megjelentek. Első novelláskötetem 2019 elején jelent meg Búcsúlevél nélkül címmel, amely az elmúlt több, mint egy évtized válogatásait tartalmazza.