Csillagok, önmagatokért is égő ezerszer is áldott
fénylő szerelemillatok, vagy, ha úgy nézek rátok,
vagytok inkább csilingelő piciny jégcsapok,
kék ezüsttel teleszőtt ábrák, de lehet, eltérít a téma,
hiszen nem érdekel most más, csak a rezonancia,
azt mondtad, ha két ember ennyire, akkor feltámad a béke,
bőrünk selymén szétterül és áldani kél fénye…
Távolléted zsákutcájából nem tudtam hátratolatni,
kénytelen voltam önmagam ott hagyni,
s gyalogosan indultam vándorolni tova,
szemem sarkából vissza-visszalestem,
csoda, hogy végleg el nem estem,
mindenféle gizgazok között hajladoztam,
a perzselő poklok útjait mégis kiszíneztem.
Nem tudtam, hogyan kezdjem használni az ecsetet,
és azt sem, mire alapozzam a festékeket,
melyeket csak úgy leszedtem a polcról,
hígítani kezdtem őket, de a gyomrom görcsbe rándult,
mert eszembe jutott Van Gogh, meg fülének a hege
így aztán hagytam is az egészet magamtól messze…
A főszálaknak külön éneke van, ha lehajolsz a mélybe,
s nem az embereket és Istent keresed,
furcsa, szomorú dalaikat Te is meghallhatod,
csak égesd le magadról a régebbi éned,
ne mártsd sok forrásba megújult reménységed,
és akkor az én szemeimmel látod a világot,
harangvirággá nő abban a lélek, ez ad bizonyosságot.
Azt mondtad, tulipánokat könnyeztél értem,
kertet is műveltél, s lám, tenyered is kérges,
és számba adtad szavaidat a szótolvajlás vádjai
nélkül, mindenkinél jobban tudtad, mindez hitté épül
egy napon, mikor nem vágyunk többre már, csak arra az egyre,
hogy a közöny kikerülje házunk, kételyeink elhessegesse,
s szikrázó kanócokká legyünk, ne fakuljon mai tekintetünk.
Bevallom, sokat álmodtam: kék, piros, sárga csörgősipkákkal
játszottam, míg egyedül voltam otthon és kötött a képlet,
hogy összetartozunk, de én ezt néha még ma sem érzem,
inkább hallhatok, ha kérdőn rám mosolyogsz, mert bántani
Téged nem akartalak, hiszen keresztre feszülő őseid vannak,
egyedüli bűnük a konok lázadás, az ősi átok-áldás-hinta,
egyszerre fönt a magasban leng minden, mi test és szellem.
Azt mondtad, ha két ember ennyire, akkor feltámad a béke,
bőrünk selymén szétterül és áldani kél fénye…
Azt mondtad, tulipánokat könnyeztél értem,
kertet is műveltél, s lám, tenyered is kérges…
csak égesd le magadról a régebbi éned,
ne mártsd sok forrásba megújult reménységed,
és áldás lesz az ünnep, hitcsoda az élet, nem is kell ezt kérned.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:57 :: M. Fehérvári Judit
