M. Fehérvári Judit : Feltámadás

*

 

Csillagok, önmagatokért is égő ezerszer is áldott

fénylő szerelemillatok, vagy, ha úgy nézek rátok,

vagytok inkább csilingelő piciny jégcsapok,

kék ezüsttel teleszőtt ábrák, de lehet, eltérít a téma,

hiszen nem érdekel most más, csak a rezonancia,

azt mondtad, ha két ember ennyire, akkor feltámad a béke,

bőrünk selymén szétterül és áldani kél fénye…

 

Távolléted zsákutcájából nem tudtam hátratolatni,

kénytelen voltam önmagam ott hagyni,

s gyalogosan indultam vándorolni tova,

szemem sarkából vissza-visszalestem,

csoda, hogy végleg el nem estem,

mindenféle gizgazok között hajladoztam,

a perzselő poklok útjait mégis kiszíneztem.

 

Nem tudtam, hogyan kezdjem használni az ecsetet,

és azt sem, mire alapozzam a festékeket,

melyeket csak úgy leszedtem a polcról,

hígítani kezdtem őket, de a gyomrom görcsbe rándult,

mert eszembe jutott Van Gogh, meg fülének a hege

így aztán hagytam is az egészet magamtól messze…

 

A főszálaknak külön éneke van, ha lehajolsz a mélybe,

s nem az embereket és Istent keresed,

furcsa, szomorú dalaikat Te is meghallhatod,

csak égesd le magadról a régebbi éned,

ne mártsd sok forrásba megújult reménységed,

és akkor az én szemeimmel látod a világot,

harangvirággá nő abban a lélek, ez ad bizonyosságot.

 

Azt mondtad, tulipánokat könnyeztél értem,

kertet is műveltél, s lám, tenyered is kérges,

és számba adtad szavaidat a szótolvajlás vádjai

nélkül, mindenkinél jobban tudtad, mindez hitté épül

egy napon, mikor nem vágyunk többre már, csak arra az egyre,

hogy a közöny kikerülje házunk, kételyeink elhessegesse,

s szikrázó kanócokká legyünk,  ne fakuljon mai tekintetünk.

 

Bevallom, sokat álmodtam: kék, piros, sárga csörgősipkákkal

játszottam, míg egyedül voltam otthon és kötött a képlet,

hogy összetartozunk, de én ezt néha még ma sem érzem,

inkább hallhatok, ha kérdőn rám mosolyogsz, mert bántani

Téged nem akartalak, hiszen keresztre feszülő őseid vannak,

egyedüli bűnük a konok lázadás, az ősi átok-áldás-hinta,

egyszerre fönt a magasban leng minden, mi test és szellem.

 

Azt mondtad, ha két ember ennyire, akkor feltámad a béke,

bőrünk selymén szétterül és áldani kél fénye…

Azt mondtad, tulipánokat könnyeztél értem,

kertet is műveltél, s lám, tenyered is kérges…

csak égesd le magadról a régebbi éned,

ne mártsd sok forrásba megújult reménységed,

és áldás lesz az ünnep, hitcsoda az élet, nem is kell ezt kérned.

 

 

Legutóbb szerkesztette - M. Fehérvári Judit
Szerző M. Fehérvári Judit 168 Írás
2010. karácsonyáig középiskolai történelem-orosz- magyar-tánc -és drámapedagógus voltam, aki akkor egy művészetoktatási intézményben próbálta átadni mindenféle tudását. Ez volt életem második munkahelye. Az első, a volt alma materem, egy Vegyipari Szakközépiskola, mert az egyetlen napig sem űzött alapszakmám általános vegyész. Akkor, 2010 év végén elhatároztam, hogy belevágok az ismeretlenbe... Jelenleg pedagógiai szakmódszertani cikkeket írok egy újságnak. Az irodalom felüdülés és kikapcsolódás, rejtvény és néha megoldás is, de sajnos egyre kevesebb időm van rá, s minél inkább belemélyedek, annál inkább rádöbbenek minden hiányosságomra. Ez néha aztán földhöz is vág... Meg a gravitáció... Ennél többet nem szoktam elmondani magamról, s ezt is azért tettem, mert ma ilyen kedvemben voltam... Debrecen, 2012. március 31.