Amikor borús gondolatok uralták az elmém, mint
fékét vesztett gőzmozdony rohantam. Megszédített
a sebesség, végül terheim alatt összeroppant a sín –
mégis jó volt megpihennem, hiszen ébredésemkor
színesre váltott bennem a fekete-fehér. Korábban,
akár céltáblákon golyóktól lyukasra aggatott papír,
úgy csüngtem megsebzetten a létezésben s immár
egészen más ember vagyok; mind azt vonzom csak
önmagamhoz, amit akarok. Már jót látok és szépet,
mintha utolsó stációja lennék igaz tündérmeséknek,
hiszen végül visszatért hozzám minden, amit nagyon
szerettem, legyen bár örömteli pillanat vagy élőlény,
kit én magam sebeztem. Ma szövetségemért esdekel
összes kincse e világnak s mintha megelevenednének
imáim tárgyai, hirtelen elkezdtek hozzám illeni. Most
magot vetek, virágmagot s bár nem kérte tőlem, úgy
hiszem, társa lesz a földnek. – Szinte látom, ahogyan
szoknya-szirmai az éterben pörögnek. Érzem illatát s
mintha csupán elme-szülemények volnának a percek,
e bájos virágaim időtlenségben cseperednek. Ők nem
fogadják el az őszt, nem ismerik a fagyhozó telet. Ha
kérdeznének róluk, rávágnám, hogy álmot nevelek.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:15 :: Kőmüves Klára
