H.Pulai Éva : Költészet Világnapja

A képen: Nemes Nagy Ágnes- Nyíló gesztenye című versének kézirata

 

 

Ferenczi László: Ünnepi köszöntő a költészet világnapján

 

Tisztelt Ünneplő Gyülekezet! Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

 

 

A görög írószövetség 1997-ben elhatározta, hogy március 21-ét, a nap-éj egyenlőség napját a költészet ünnepének szenteli. A költészet napját először 1998-ban rendezték meg, fényes külsőségek között, számos külföldi költő részvételével. Hamarosan Párizsban is követték példájukat. 2001-ben Vaszilikosz, a görög írószövetség elnöke és egyben Görögország nagykövete az UNESCO-nál, javasolta az UNESCO-nak, hogy nyilvánítsák március 21-ét a költészet világnapjának. Javaslatát elfogadták, és még attól az évtől kezdve március 21. a költészet világnapja. A részletekről Roula Kaklamanaki, a görög írószövetség egyik vezetője tájékoztatott.

Roula Kaklamanaki athéni lakásán találkoztam Yannis Goumassal tavaly novemberben. Miközben Egy perccel éjfél előtt címő görög és angol nyelvő verseskötetét lapozgatom, – egyidősek vagyunk, hetven felé járunk, mélységesen értem problémáit – bekapcsolódom beszélgetésükbe, amit, hogy ne zárjanak ki, angolul folytatnak. Az első szavak után a meghittség. T. S. Eliot, Valéry, Éluard, Auden, egymást folytatva idézünk verseikből, és fenntartásaink, komoly fenntartásaink is közösek. Goumas hirtelen megkérdezi: József Attila ugye géniusz volt. Ez valami egészen más, definiálhatatlan minőséget jelent. T.S. Eliot, Valéry, Éluard, Auden költők voltak, a közös kultúra részei. József Attila géniusz volt. Az olasz fordítások döbbentették rá, az angol, francia és görög fordítások csak arról győzték meg, hogy érdemes olvasni, noha ez is nagyon sok. Kavafisz-cikkem miatt, melyet Roula közölt a Hellenic Quarterlyben, ismerkedett meg velem. Kavafisz, aki szintén géniusz volt, és aki olvasói közt barátságokat teremt.

Hérodotosz és Kavafisz miatt kerültem Athénbe. Az előző évben, 2003-ban, Liège-ben voltam egy költői konferencián. Bosszantott a sok sóder a technika és a tudomány veszélyeiről, a korrupcióról, a politikusok tudatlanságáról, a globalizáció szörnyűségeiről, stb. A tisztelt résztvevők figyelmébe ajánlottam, hogy olvassanak Hérodotoszt és Thuküdidészt és kései utódjukat, Kavafiszt. Tőzfegyverek nélkül is lehetett népeket kiirtani, városokat elpusztítani XX. századi tökéletességgel. A múlt eltüntetésének Orwell leírta tudománya már a görög városállamokban is dívott. A nagy agytrösztök pedig mindig tévedtek, Periklész számításaiból kihagyta a pestist. A jelen bármilyen jogos kritikája csak a múlt ismeretében lehetséges. Nem tartozom azok közé, akik azt hiszik, hogy a történelem velük kezdődött. Az ilyen veszélyes és gyakori tévhitnek a történetírás mellett a költészet a leghatékonyabb cáfolata. A történetírás is költészet és a költészet is történetírás – csupán a létezés más dimenzióit ragadják meg. Gondoljanak csak Kavafisz vagy József Attila költészetére. A globalizációnak pedig szebb nevei is vannak: világkereskedelem, világirodalom, világkultúra. Nálunk az elmúlt kétszázötven évben nemzedékek versengtek azért, hogy a világirodalmat új és új fordításokban asszimilálják. Ennek következtében Budapesten, (de Prágában is) azokban az évtizedekben is tudtunk arról, hogy létezik egy francia nyelvű belga költészet, amikor ezt Belgiumban tagadták.

Hozzászólásom után, mely enyhén szólva nem aratott osztatlan sikert, odajött hozzám Roula. „Nyilván nem ismersz meg – mondta. – Én is csak a neved alapján ismertelek fel. Huszonöt évvel ezelőtt konzultáltam nálad Budapesten, az Irodalomtudományi Intézetben.” Természetesen nem ismertem meg, de udvariasságból füllentettem. „Akkor nem mondtam meg neked – folytatta másnap –, hogy görög kulturális miniszterhelyettesként hivatalos tárgyalásokat folytatok Budapesten, mert úgy nehéz lett volna kitérned a találkozás elől. Így engem fogadtál, készségesen és kedvesen, és nem a hivatalos személyt, kötelezően”. Roula is szenvedélyesen szereti József Attilát, ha jól tudom, fordította is. És miután kiadta a XX. századi magyar költészet görög nyelvű antológiáját, most a bővített új kiadáson dolgozik.

(…)

Harmadszázada Jerevánban voltam. Örmény barátaim Parurj Szevak fordításában olvasták József Attilát. „Csárenc nagyságrendű költő volt” – mondták. Ennél többet nem mondhattak. Mintha mi mondanánk egy csupán fordításokból ismert költőről, hogy Petőfi vagy József Attila nagyságrendű. Csárenc a sztálinizmus áldozata volt. A hatvanas évek elején rehabilitálták. Az új örmény költészet belőle nőtt ki, tájékoztattak. Csárenc és Szevak versei régóta olvashatók magyarul, Rab Zsuzsa szép fordításában.

„József Attila tanított meg a költészet ízére” – mondja Jean-Pierre Joyeux francia költő, korosztályom tagja. Első verseskötetét 1960-ban adta ki. Liège-ben ismertem meg a költői konferencián. Jean Rousselot fordításában olvasta József Attila verseit. Rousselot életének főműve József Attila fordításai, mondja Belgium egyik legolvasottabb asszonya.

Magánbeszélgetésekben elhangzottakból idézek. Spontán megnyilatkozásokat, amelyeket sokszor sokkal hitelesebbeknek érzek, mint az írásos méltatásokat. Természetesen sem olyan vakmerő, sem olyan naiv nem vagyok, hogy megkíséreljem megmagyarázni József Attila hatásának okát. Yannis kérdése tudatosította, nemde géniusz volt, hogy itt valami másról van szó, mint az egyébként nagyon fontos irodalmi tájékozottságról, műveltségről.

Természetesen nem vagyok sem olyan vakmerő, sem olyan naiv, hogy megkíséreljem definiálni a költészetet. Ki tudja definiálni azt, hogy mi az, hogy élet.

Sok szó esik a magyar nyelv elszigeteltségéről. A világon több ezer nyelv van. A magyar a 42. legnagyobb nyelv a világon, napokban tudatosította megint Kovács Mária egy rádióinterjúban. Nem árt ezt újra meg újra tudatosítani. Szavai visszahozták, amit 1970-ban Jerevánban mondtak nekem örmény barátaim. A magyar nagy nemzet, 15 millióan vannak, Európa közepén. Az örmények a nemzetet nem az állammal vagy az országhatárokkal azonosították.

Tíz egynéhány évvel ezelőtt mondtam az egyik francia költőbarátomnak:

„A gyarmatosítás mindig megmarad. Mert amíg én úgy-ahogy megtanulok franciául, te megírsz két könyvet”. Aztán eszembe jutott Kosztolányi, aki azt mondta, hogy őt Jules Renard tanította meg magyarul. Sokáig szellemes mondatnak gondoltam. De aztán tudatosítottam, hogy Kosztolányi fiatalon fordította Jules Renard-t. És mindenki tudja, aki gonddal és figyelemmel fordít, hogy a fordító a magyar nyelv rejtelmeibe kényszerül elmerülni. Hogy is mondta Illyés: akkor ért meg egy francia verset, ha lefordítja magyarra. És még ha nem is fordít, bármilyen idegen nyelvet megtanulva magyarul is tanul az ember.

És akkor már az a két könyv, amit nem írtam meg, nem írtunk meg, amíg valamennyire megtanultam, megtanultunk franciául, már nem is olyan nagy ár.

És még valamit. Egy svéd vagy holland könnyebben tanul meg angolul, egy román vagy portugál könnyebben tanul meg franciául, mint mi. De azért figyelem. A svéd tanul meg angolul, a román tanul meg franciául, és nem az angol svédül vagy a francia románul.

Itt és most, a költészet világnapján és a Medáliák pályázat eredményhirdetésekor a racionalizálások, reformok, újítások, korszerűsítések korában szeretnék emlékeztetni arra, hogy a magyar kultúra, a magyar irodalom nem egynyelvű. Anonymustól Janus Pannoniuson keresztül Rákóczin át a 18. századi eposzokig latin nyelvű is volt. És francia nyelvű is volt, megint csak Rákóczira gondolok, és német nyelvű is volt, Széchényi Naplójáról nem szívesen feledkeznék meg. Sajnos arról, hogy a magyar irodalom soknyelvű, már a 19. század derekán megfeledkeztek. Azóta voltak néhányan, akik ez ellen az öncsonkítás ellen alkotó módon tiltakoztak. Horváth János, Joó Tibor és mások is. Szörényi László egyik könyvének már a címe is figyelmeztet: Studia Hungarolatina. Tanulmányok a régi magyar és neolatin irodalomról.

Hadd dicsekedjek el itt: a neolatin irodalom magyarországi kutatása az európai élvonalban van. Ezt annál könnyebben tehetem, mert nem veszek részt ezekben a kutatásokban.

József Attila példája azt is tudatosítja, hogy gyakran öncsalás a nyelvi elszigeteltségről beszélni. És megerősít abban a konzervatív hitemben, hogy a költészet szavakon túl vagy szavakon innen is létezik. De megmarad a kérdés, amit, ha még egyszer találkozunk az életben, felteszek Yannisnak, miért az olasz fordítások miatt lett József Attila a személyes költője. És akkor, ahogy megígértem, Adyról is beszélek neki. Akik még magyarul olvasták, a szerb Todor Manojlovics, a szlovák Jan Smrek, az izráeli Avigdor Haméri, tudták, hogy ki Ady. Fordításokban miért nem érvényesülő

(…)

Költészet, versírás és versolvasás – elitképzés. Nemcsak Racine, Arany János vagy József Attila képez elitet, hanem az a névtelen költő is, aki valaha egy ma ismert népdalnak az első variációját kitalálta. Ahogy a Biblia is, mindkét Testamentum, elitképzés. Azért örültem ennek a pályázatnak, mert személyes, mert képzeletet megmozgató, mert fantázia felszabadító. Mert segít ahhoz, hogy a költészet személyes ügy legyen. A költészetet valószínűleg Platón tisztelte legjobban, mert különben nem száműzte volna a költőket államából. Miközben a leghatározottabban szeretném leszögezni, hogy egy pillanatra sem hiszem azt, hogy a költők a világ öntudatlan törvényhozói lennének, mint Shelley állította, vagy hogy a költők a valóságot jobban ismernék, mint bárki más, a költészetet jótékony hatalomnak tartom. Mert a világkultúra és az egyén kapcsolatáról tanúskodik. Mert – Illyést variálva – az embernek segít/het/ eligazodni saját dolgaiban.

(…)

 

 

(Elhangzott a Medáliák Emléknapon, a PoLíSz Hommage à József Attila irodalmi és összmővészeti pályázatának döntőjén. 2005. március 21.)

 

http://www.krater.hu/krater.phpődo=3&action=a&pp=947

 

 

Kosztolányi Dezső:

Költő a huszadik században

 

Az önimádat büszke heverőjén

fekszem nyugodtan, s a paplanomra sárgán

hull éji villany, nappali verőfény.

Füst és kávé között henyélek,

mivel a dolgom, végzetem csak annyi,

hogy élek.

Csak annyit érünk, amennyit magunkba,

mit nékem a hazugság glóriája,

a munka.

Mit a csaló próféták csácsogása,

nem alkuszom én semmiféle rúttal,

se a labdákért ordító tömeggel,

se számarányokkal, se Hollywood-dal.

Tőlem locsoghat megváltó igéket

s unalmas őrültségeket az ép ész,

nem az enyém a század rongy bohóca,

se a felhőkbe zörgő, bamba gépész.

Nem kell hatalmasoknak úri konca,

s a millióktól olcsó-ócska kegy.

Azt hirdetem, barátim, sok a kettő,

de több az egy.

Recsegjen a múlt s a bárgyú jövő is,

nekem magasabb kincset kell megónom.

Uralkodom tűzhányó kráterén is,

még áll a trónom.

És önmagamat önmagammal

mérem.

Szavam ha hull, tömör aranyból

érem.

Mindegyiken képmásom, mint királyé,

s a peremén

a gőgös írás:

én. 

 

 

 

Nagy Ágnes – Nyíló gesztenye című versének kézirata

 

 

Weöres Sándor:

[jó volna még…]

 

Jó volna még néhány sort írni,

de nem szól. Húrtalan hangszer a papír,

a költő eszköze. Közölje gondolatait?

Sok ezer év valamennyi

gondolata sem ér többet, mint a csiszoló-kő.

És én nem gondolkodni, inkább

hangzani szeretnék, de mint a hang hiány,

a csönd. Nem szólni,

hallgatni. De akkor hol a vers?

 

 

S irodalmi életünkből ők, akik ezen a napon születtek:

 

Dayka Gábor (Miskolc, 1769. március 21. – Ungvár, 1796. október 20.) költő, pap, tanár

 

Szegény családból származott, apja szabómester volt, de nagyon korán meghalt. Iskoláit Miskolcon kezdte, ahol tanárai felfigyeltek a jó eszű gyerekre és felvették az egri papneveldébe, ahonnan Kassára, majd Pestre került. Kiváló nyelvérzéke volt, latinul, görögül, németül, olaszul is írt verseket, franciából fordított, tudott szlovákul és héberül, értett angolul. Megismerkedett a felvilágosodás eszméivel, és 1790-ben egy Ovidius fordítása nyomán barátságot kötött Kazinczy Ferenccel. 1791-ben, nem sokkal pappá szentelése előtt kilépett a rendből, miután egy prédikációja miatt összeütközésbe került feletteseivel, akik eretnekséggel vádolták a vallási türelmet hirdető költőt. Szikszóra ment egyik barátjához, majd Lőcsén helyezkedett el a katolikus gimnázium tanáraként. A városban ismerkedett meg Reich Zsuzsannával, akit feleségül vett, de házassága nem hozott neki boldogságot. A pár 1795-ben Ungvárra költözött, ahol Dayka 1796-ban tüdőbajban meghalt. Műveit barátja és tisztelője, Kazinczy gyűjtötte össze és rendezte sajtó alá; verseskötete 1813-ban jelent meg.

 

 

Dayka Gábor:

Győzedelem-jövendőlés

 

   Látám Olympus téres határiból,

Amerre Phoebus kergeti fellegét

   A kormos Éjnek, s a homályos

   Főldre lövelli sebess világát:

Indúlni Pallást, mint mikor Aeolus

Szélvészt akarván hajtani, zárjait

   Meg-nyítja tömlöttzének, és a

   Déli Szelet szabadon botsátja.

Pántzél borítá mennyei tagjait,

Dárdát szorított jobbja, s arany pais

   Terhelte balját, s élet-oltó

   Szikra szökött haragos szeméből,

Ki ellen indúlsz? Asszonyom! Asszonyom!

Húzd vissza dárdád! a hadak Istene,

   Ámbár hatalmas fegyverére,

   Színed előtt el-ijedne Márs is:

Így szólla nyelvem; többre nem engede

Fakadni szívem – szívemet el-lepé

   A félelem – s az Isten-asszony

   Ezt felelé panaszomra: Látod

Diána szarvátő meg-veti frígyemet,

Fel-vonja íját, s ellenem el-lövi,

   De szent Atyámnak homlokára

   Esküszöm, hogy kezemet meg-érzi.

Mondá, s paissán, tsattogatá törét,

S röpőle – nyomban rettenetes tsapás

   Követte, melly a hóldi félbe

   Sárga halál-ijedelmet önte –

Hazám! ne búsúlj; mert ha vitézidet

Vezérli, s eggyütt száll-viadalra-ki

   Erőss Leányja Júpiternek,

   Annyi lehet, valamint az hangya:

De hátat adni kéntelen a Török,

S kezedben a szép győzedelem Magyar!

   Az vítta-Trója várasát-meg,

   Aki feléhez hajólt, Minerva.

 

 1788

 

 

Kassák Lajos (Érsekújvár, 1887. március 21. – Budapest, 1967. július 22.) író, költő, műfordító, képzőművész.

 

Ha azt mondjuk: magyar avantgarde – ez mindenekelőtt Kassák Lajos. Ha azt mondjuk: magyar szabad vers – ez mindenekelőtt Kassák Lajos. Ha azt mondjuk: a proletariátus méltó költői hangon szólalt meg magyarul – ez mindenekelőtt Kassák Lajosra vonatkozik. Merjük azt is kimondani, hogy a magyar költészet XX. századbeli történetében Ady Endre és József Attila mellett a harmadik főalak: Kassák Lajos. Szoborba kívánkozó kemény arcéle, hangjának férfias komolysága, minden új iránti érzékenysége irodalmunk legfontosabb jelenségei közé sorolja. És amúgy mellékesen a század absztrakt festészetének világtörténelmében is jelentékeny helye van.

(…)

A világháború befejezését erejének teljében érte meg. Igazán sohasem lett belőle öregember. Keményen állta a harcokat, keményen állta a mellőztetéseket is. ő volt a szocialista magyar irodalom előharcosa, de a dogmatikus kultúrpolitika sokáig gyanakodva nézte a gőgösen magányos harcost. Félreértések, rosszindulatok különítették el. Voltak hosszú évek a felszabadulás után, hogy amit írt, meg sem jelenhetett. Olyankor festett, és amit festett, azt egész Európa tudomásul vette. És versekkel, szépprózai művekkel, tanulmányokkal egészítette életművét, amelybe itt-ott drámák is tartoznak. És kivárta az elismertetést. Az ötvenes évek vége felé már kezdik tudomásul venni, hogy ő a főszereplők egyike. Megkezdődik életműve egészének kiadása. Hetvenöt éves születésnapján már hivatalosan is köszöntik. Végre-valahára a Kossuth-díjat is megkapta. Majd nyolcvanadik születésnapján már a legnagyobbnak kijáró tisztelettel vették körül az ünneplők. A következő évben meghalt.

 

Hegedős Géza

 

 

Kassák Lajos:

A ló meghal a madarak kirepülnek

 

Az idő nyeritett akkor azaz papagályosan kinyitotta a

szárnyait mondom széttárt vörös kapu

szeretőmmel kinek fekete gyémántok voltak befalazva

az arcába s 3 gyereket cepelt a kétségbeesésében

a gyárkémények alatt ültünk

tudtuk holnap a görbe vonalak

ho zsupp ho zsupp

azt mondta elmész KASIKÁM és én elszáradok a

pódiumokon s nádler ur mázolmányaiban

nyilván

nyilván

az uristen megfeledkezik a szépasszonyokról

már jött is a félkrisztus faszobrász

fiatal volt és gyalázatosan igazságszagu

holnap tul leszünk a magyar határon

hát igen hm igen

nyilván nyilván

a város rohant mellettünk

ide-oda forgott és néha fölágaskodott

láttam az apám kajla szalmakalapját amint uszkál a hó-

üveg fölött a patikától a szentháromság-szoborig és

vissza

valamikor azt hitte az öreg 21 éves koromban káplán

leszek az érsekujvári plébánián

de épen 10 esztendővel előbb sporni ur lakatosmühe-

lyében ettem a füstöt

az öreg már csak nagyon ritkán járt közénk haza

később az én szépen elgondolt jövőmet is beitta és ki-

pisálta a sörrel

szerelmes lett egy öreg takaritónőbe

kihullott a haja s csak a cigányokkal barátkozott

1909 április 25

Párisba készültem gyalog a faszobrásszal

a kisváros ült a pocsolyában és harmonikázott

leveszem rólad a szárnyaimat ó szent kristóf te sohse

leszel az apád fia

egy részeg ember krokodilkönnyeket sírt az “Arany

Oroszlán” szálló falának dülten

éreztem mindennek vége

keresztül szaladt rajtam egy vörös sinpár s a tornyok-

ban harangoztak

galambok bukfenceztek a háztetők felett

jobban mondva galoppoztak a napkocsin

a ferenciek uj harangja szinte énekelt már

aki aludni készül fényesitse ki az ólomrudakat

az órák fehér juhászkutyákon kisértenek

éreztem mindennek vége

pálinkások és rövidárukereskedők becsukták boltjaikat

csak menj vissza barátocskám a gyerekeidhez

a kerekek többet nem fordultak visszafelé

az ember elhányja csikófogait és néz a semmibe ahol

az élet beleharap a saját farkába

a semmibe

ó dzsiramári

Ó lébli

ó BUm BUmm

a hajó pedig döcögött velünk mint a terhes asszony

s a hátunk mögött valaki összetolta a kulisszákat

ez volt az első keresztbevágott nap az életemben

fáklyák lobogtak bennem és feneketlenségek

papagallum

ó fumigó

papagallum

a partokon huszas csoportokban vörösréz madarak kuko-

rékoltak

a fákon akasztottak hintáztak s szintén kukorékoltak

csak néha a viz fenekéről néztek felénk az elkomoro-

dott hullák

de mi 21 évesek voltunk

a faszobrásznak csunya rózsaszinü szőrök kunkorodtak

ki az állából

különben jól éltünk

csak éppen a gyomrunk átlója

hiába huztuk meg a srófokat az ökrök ujra meg ujra

nekiindultak a tarlókon át

s a szemeinket néha már alig tudtuk levakarni a lányok

bokáiról

ilyenkor mindig felkiáltottak belőlem a cintányérok

Bécsben 3 napig az utcán aludtunk

aztán véglegesen kicsavartuk magunkat önmagunkból

mi is az hogy civilizáció

az ember bekeni magát valami zománccal és irtózni

kezd a tetvektől

mi is az hogy családi kapocs

az ember holmi selyemszalaggal meghosszabbitja a köldök-

zsinórját

mi is az hogy istentisztelet

az ember félni kezd hogy ne kelljen félnie

mi talpunkra szögeztük az országutakat s a nap jött

velünk az ürben arany mértföldlábakon

higyjétek el az elefánt nem nagyobb mint a bolha

a vörös nem vörösebb mint a fehér

s ha mégis mi azért mentünk

tovább kamaralógósz ha felállitjuk a mérleget ugyis mi

huzzuk a rövidebbet

és ekkor kinyiltak a szemeink

és mélyek lettünk mint a fekete kutak a bánya vidéken

és mentünk és mentünk

13 angyal járt előttünk

szintén gyalog

és énekeltek nekünk a fiatalságunkról

már tipikus csavargók voltunk jól megnevelt bolhákkal

a hónunk alatt

szerettük az árokba hullott gyümölcsöt

a savanyutejet

és a zsidók hitközségi kasszáit

s jöttek felénk innen és onnan is a testvérek

a világ minden fajta nyelvével s csodálatosan téglabőrü

ábrázatokkal

speciális szaga volt valamennyinek

s némelyiket legyalulták a kilométerek s némelyiknek

még tejes volt a szája az anyja csecsétől

az utak fehér dunnákban hevertek alattunk

a sürgönydrótok összerántották magukat és kabalákat

irtak az égre

este láttuk amint az asszonyok lába között kinyiltak a virágok

de mi növényevők és asszonygyülölők voltunk

és áthuztuk magunkat Passaun

Aachenen

Antwerpenen

a faszobrász lesoványodott mint a szálka s a szakála

egész megvörösödött

nekem versek és hadzsura erdők kezdtek nőni a fejemben

a fényfolyókon kétszer átusztak előttünk a patkányok

nagy tutajokon amelyek nadrággombbal és madártojá-

sokkal voltak kimintázva

postafiókokban vártak rám a szeretőm levelei

de tudtam az éjszakák a legtetvesebbek

ilyenkor tehát a verseimen dolgoztam akik ugy jöttek

elő a fejemből mint valami aranygyapjas birkák

semmi kétség ezek a leggyámoltalanabb állatok

de ha valaki füle mögé dugja a táblát

a redőnyök ijedten leszaladnak

ez a mi életünk

a vámőrök minden állomáson bélyegzőt ütnek a szivünkre

s mi csak uszunk tovább hajnal iránt

bizony okosabb lenne ha mindenki édesfagyökérrel vagy

krumplicukorral kereskedne

osszátok be a világot amiben éltek

nekünk könnyü naponta 50 kilométert megyünk belőle

kifelé

alagutakban hegyek gerincén s a hallgatag német erdőkben

érezzük a friss trágya szagát a földeken

a hegyek néha megfordulnak s a fák citeráznak a szélben

a fák alapjában véve teherbe esett lányok

halkan beszélnek egymáshoz és azt mondják:

ha ő elmegy én öngyilkos leszek

tegnap egész nap pelenkákat szegtem arany fonállal

angyalkának keresztelem majd és gyémánt cseresznyét

akasztok a fülébe

vagy egyszerüen csak ezt mondják:

a férfiak mind sánta kutyák

a hegyek már egészen fölénk hajolnak

az óriás kigyó pedig skrupulusok nélkül lenyeli a napot

még utóbb is költő lesz belőlem

csak jól felhuzni a kereplőket a legtöbb baj ugyis anna

kisasszony szelességén mulik

tegnap két verset küldtem haza a független magyar

országnak

s megint vissza estünk stuttgartba

ültünk a koldusok asztalánál lekváros lepényeket ettünk

s egy stájer paraszt szive világitott le a gerendákról

a szomszédház udvarán az ÜDV HADSEREGE misézett

flóták és klarinétok visitottak a csillagok alatt

láttuk a sárga üvegbaglyokat, amint áthajolnak a fiatal

anyák fölött

ó isten báránya ki elveszed a világ büneit

a faszobrászban megint cihelődni kezdett a félkrisztus

és minden áron beszélni akart

fogd be a csuszalesődet orditott föl a stájer paraszt

egészen orrunk alá tolta a szivét

látjátok 7 rozsdás tőrrel van keresztül szurva

a szeretőm 7 hazugsága ez bennem testvérkéim

látjátok ezt a zöld karimát itt a jobb oldalánő

ez az én gazdám utolsó harapása rajta testvérkéim

26 esztendős vagyok s olyan tiszta volt az életem mint

a reggeli harmat

télen egész nap a házunk előtt söpörgettem nyáron

kövér gabonát arattam

hej haj de az ember sorsa olyan mint a

mindenkinek nyitva volt a szeme s a falak mögött lát-

tuk amint a világ kiforditja szőrét

budapest – páris – berlin – kamcsatka – szentpétervár

a faszobrász részeg volt már s a szemeiből mint valami

kanálisokból folydogált a szomoruság

a kiáltások egyre inkább a sarkok felé tartottak hogy

elolthassák kanócaikat

esküdjetek meg hogy ezután csak a tiszta gatyamadzag

varázshatalmában hisztek

szólaltam meg egész váratlanul

s láttam amint a hangom erre felé jön a szomszéd udvarból

én költő vagyok

tehát csak tudom

a lámpások azért égnek jól mert kétszer turatámó

és tele vannak petroleummal

szörnyen neki voltam keseredve szerettem volna vala-

mit adni ezeknek a szegény embereknek

de a csillagok már leléptek strázsáikról

a 13 angyal most nyilván kinyitott szájjal alszik a pad-

lás-grádicson

uram-isten

a falakról vörös seregekben lefelé masiroznak a poloskák

mindenki sózza be az orrahegyét

ime milyen rövid az élet

de belőlünk mégis csak kanmacskák lesznek a párisi

tüzfalakon

tente baba hát tente

az ember elalszik

igy lesznek a vertikálisokból horizontálisok

és viszont

az égből kiléptek a téntagyerekek

gyertek át velem a kerten

a folyó tulsó partján Mária altatgatja fiát

mindenki kattantsa be esze fölött a reteszeket

a padlón sárga tócsákban foszforeszkáltak az emlékeim

a sarkokban kinyiltak a hátizsákok és veszettül ugatni

kezdtek

mint Mária a fiát

az egész kertet az ölemben ringattam

és lejebb

ime itt vannak 11/2 márkáikkal a sameszek

sóhajok üvegesednek

virágok virágzanak

ó hát itt vagy te is

én és te

rajtad

én

kösd csak rám a térdeidet

asszonykám

ezüst szalamander

papagály

vitézkötés az életemen

gyümölcsfa

leszakitott csillag

ó jaj ó jaj

mindenki csavarja meg az üvegdugókat

az órák kiléptek csillagketreceikből

s hosszu parafaorrukkal kelet felé fordultak az elefántok

az első hang amit hallottam egy gramofon orditása volt

a perifériákról

a faszobrász nem tudott fölkelni ezen a reggelen

megfogok dögleni mondta meg fogok dögleni

a kolduskirálynő óriás mosogatódézsával állt a feje fölött

az órából kijött a csontfejü kakuk és alázatosan meg-

hajolt

megfogok dögleni sirta a faszobrász meg fogok dögleni

s mindenki látta a halált

amint kétszer végig ment a szobán

de hát miért is mennél el testvérem

miért

a mezőkről még be sem terelted a nyájat

sárga hajadban meg sem gyujtottad a lámpákat

s a kigyók is mind alszanak még a szemedben

ó ne törődj a csunya kávéskannával ő megharapta a

szolgáló köldökét

s most mind a ketten másállapotban fekszenek

meg fogok dögleni visitotta a faszobrász meg fogok

dögleni

s a házak hosszu taktusban a templom felé hajoltak

egy kese csikó még betolta fejét az ablakon

és nyeritett

ki veszi meg a kabátomat mondtam én is

5 korona senki többet 5 korona

s a hegyekről egyszerre lefelé kezdtek szaladni az utak

hát menni

megint menni

azóta sem láttam többé a szegény faszobrászt

pedig nagyon jóbarátok voltunk s esténként ugy égett

előttem a szakála mint a csipkebokor

2 hétig egyedül vándoroltam

szomoru voltam mint valami öreg szamár s minden

pocsolyánál megmostam a fejem

emlékeimet szerettem volna kimosni a fejemből melyek

szörnyen megülepedtek

és fekete zászlókat lobogtattak a partok felé

hogy miféle partok felé azt nem tudom

ugy éreztem valami rohanó folyó vagyok és partjaim

vannak

lesorvadt pálmákkal és zöld békákkal

mert ekkor már költő voltam megoperálhatatlanul

rendesen leveleztem a szeretőmmel

s tudtam csak föl kellene hasitani a szügyemet és tiszta

arany csurogna ki a szivemből

csak ezek a belga parasztok ne lennének ennyire pisz-

kosak

ezek a soviniszta állatok még mit se tudnak a világ

folyásáról

hiába állok előttük

egyik sem látja meg homlokomon a csillagot

olyan voltam mint a 7 árva

de azért mégis itt értek bennem össze a görbe vonalak

itt találkoztam össze szittyával aki zürichből jött és

csillébe készült vallásalapitónak

én komolyan hittem hogy lehet belőle valaki

nagyon különösen voltak megkoszosodva a fülei

kint hevertünk az antwerpeni rakodó parton s ő szó-

noklatot tartott a gyapotbálokhoz és rusznishordókhoz

polgártársak énekelte polgártársak:

a házinyulak a legszaporább tyukok s a malmok pat-

kányfogakat csempésznek a gabonába

de azért őrölnek is és ez nem hiába történik

mitől féltek gyámoltalanok

igéim virágokban lobogtak már a mezőkön

dögöljenek meg akik elismerik a nyugvópontok szük-

ségszerüségét

reggel mi elindulunk a nap iránt isten csárdája felé

szegény eszemben kinyiltak a liliomok

hát igen reggel elindulunk isten csárdája felé

krisztus könnyeit fogjuk inni a nádfödelü pajtában és

szilvóriumot

ó de minden jó ember sorsába belepottyan legalább

egy krokodilus

s ő aki a zürichi herbergből jött és csillébe készült

vallásalapitónak

ezen az éjszakán trippert kapott a rivoli utcai matróz-

bordélyban

a kártyatornyok hangtalanul összeomlottak

keritések nőttek föl körülöttünk mintahogy az állat-

kertben látható

egymásután még 21-szer az ég felé kiáltottam:

latabagomár

ó talatta

latabagomár és finfi

a lemezek csak szakadatlanul forogtak

le kellene fürészelni a mesteremberek fekete kezeit

az asztalosok minden csomót kilöknek a helyéből

a lakatosok nem értenek a kattantyuk betevéséhez

s egy napon ezért összefog dülni a ketrecünk

látjátok Izabella is elvesztette egyik keztyüjét

ó hát ki is törődhetne velünk szerencsétlen három-

szemüekkel

a házak fölött csörömpölve más tájak felé röpültek a

madarak

szittya az öltözőben felejtette az uj vallás kulcsát

s az első napon hangosan sirt utána mint a gyerekek

aztán levazelinozta a füleit és elindultunk brüsszel felé

mint akit kiraboltak

mindenről lemondtunk és tudtuk csak az idő ért meg

minket

ő sohse fog bennünket kiejteni magából

este már a maison du peuple hosszu asztalainál ültünk

s szivtuk a jó belga dohányt

láttuk amint vandervelde átment a termen a szocialista

titkárságba

más hires vezérek pedig a kassza előtt játszottak uj

francia kártyákkal

roppant gyüjtő medencében a világ embercsuszpejza

volt itt együtt

kékszemü oroszok kiket eljegyzett a forradalom

olajszagu hollandok

poroszok

sovány hegyvidékiek

magyarok lehervadt bajusszal

garibaldi patétikus rokonai

és mindenki itt volt akit megvertek vagy akinek otthon

nem volt elég kenyere

némelyek vállán new-york felhőkarcolói virrasztottak

mások szeméből vörösen kikönyökölt a gyülölet

nézzétek a világ legnagyobb lendületei futnak ki az

állomásról

viharok zugnak

telefondrótok moszkva szivéből visitanak

elvtársnő üljön a zongorához

pincérek átszaladnak rajtunk a fekete levessel

mozik előtt gyülekeznek a proletárok

a szövetkezet embere tizes csoportokban osztja ki a

jegyeket

kutyák fölszaladnak a repedtfogu falakon és énekelnek

mint az öregasszonyok

valaki azt mondta le az oligarhiával

és egyszerre:

róma

páris

tiflisz

stockholm

szamarkand

s a ruhrvidéki bányák

halljátok-e a müncheni városháza harangocskáitő

florencben az apostolok vállán alusznak a galambok

mindenki tudta már nem lehet messze isten órája

a fanatikusok bőre érzékenyebb mint a szeizmográf

s mi valamennyien vakarództunk

elvtársnő üljön a zongorához

föl

föl

ó ha most ide tudnám kapcsolni a szeretőm gyémánt-

szemeit

a középső lámpa körül elhajóztak a szalamanderek

szittya már aludt a vörös tócsákban

s most szép volt mint egy fiatal buldog

mi mindennel gazdagodhatna az ember egy óra alatt

ha olyan okos lenne mint teszem egy fényképezőgép

de az ember mindig be van csukva s bőre fölött ész-

revétlenül elszaladnak a világok

éjfélkor az orosz gyülésre mentünk a petit passageba

egy szőke tovaris beszélt még egészen gyerek

lángok virágoztak ki a szájából s a kezei röpködtek

mint vörös galambok

hát igen mi rokonok vagyunk dosztojevszky ördöngőseivel

mi leharaptuk magunkban a szentimentálizmus hetedik

fejét

és mindent le akarunk rombolni

ó Oroszország te elátkozott föld

ki látná gyámoltalan szenvedésedet ha a te csillaggal

megjelölt fiaid nem látnák

európa leköpi bennünk az ázsiait

és mégis egyedül csak mi megyünk a hegyre fölfelé

semmi kétség az asztrakháni péklány vagy a szent

pétervári szajha

egy napon megfogja szülni az uj embert

oroszország a forradalom vörös tavaszával viselős

de oroszország pusztáin még nem tudnak kifakadni a

virágok

de oroszország hasonló a megmőveletlen földhöz

segitsetek hát!

testvérek

európa hozzánk hasonló szerencsétlen fiai

segitsetek segitsetek!

s mi láttuk amint öreg sapkája alatt meggyulladt a feje

valamennyien a tenyerébe ültünk

hurrá Oroszország! éljen! zsivió! hurrá!

az én hátamról ekkor leesett egy pup

ablakokon kinyiltak a jégvirágok

s szittya akiből azsan provokatőr és rendőrkém lett később

megcsókolta az orosz kabátját

tiszta vagyok mint a gyermek

mondta – ha tripperem nem lenne elmennék csarsz-

koje szélóba hogy megölhessem a cárt

ezen az éjszakán nem ittunk pálinkát

megmostuk a lábunkat és nem gondoltunk szerelemre

egy magyar nyomdász aki azóta 12 évet kapott láza-

dásért szerencsét vetett a szobalány kártyáiból

és halkan és messzire hangzóan énekeltünk

végre hát végre

eljött az idő s mi teljesek vagyunk mint a beojtott fák

azt hittük márciusok arany lobogói seregnek fölöttünk

a hattyuk fönt ültek a hintákon és két hangon nevettek

az eduard téren föl akartam ajánlani magam a szegé-

nyek asztalára

de hajnalban eljöttek értünk a belga csendőrök

még alig virradt

a pisáló szobor előtt még nem álldogáltak a bedekkeres

idegenek

a piszkos utcák még azt hitték magukról hogy komolyan

párisban fekszenek

nevettek ránk a városháza arany cirádái

s mi mentünk láncba vert kezekkel a szakadó kékségben

lefelé a meredek lépcsőkön

a krumplisütők megvasalt kályhái előtt

kocsmák moslékjában

a halkereskedések hajnali büzében

szegény csavargók kiket összecsordázott a rend s most

haldoklik bennük az isten

a rue mouffetar-ban kurvákkal találkoztunk

boldog voltam

nagyon örültem nekik hogy ilyen szépek a virradatban

a ferdére meszelt szélben ferdére állt a kontyuk

a nap gyémánt fátyol mögül kukucskál rájuk a tüzfalakról

egész éjszaka virrasztottunk mint a szentek

s most nyálaztam a cigarettájuk után

ha csak megvakarhatnám a hátam nyöszörögte szittya

ki nem régen még csillébe készült messiásnak

valaki fehér ágytakarót lobogtatott egy balkonról

a szőke gyerekoroszra gondoltunk aki lángokból élt

mint marinetti futurista istene

és szerette oroszországot jobban mint fiu az anyját

most átdobják a belga határon s egy kék reggelen a

kreml előtt felakasztják

segitsetek hát

testvérek

európa hozzánk hasonló szerencsétlen fiai

segitsetek! segitsetek!

én csak együgyő költő vagyok csak a hangomnak van éle

mit ér ha valaki papirkarddal leszurja a tumaromi

boszorkányt

12 napig ültünk az egérszagu toloncházban

105-en voltunk egyetlen teremben

nappal és éjjel

éjjel és nappal

éjjel az országutakra gondoltunk és poloskákat gyilkoltunk

reggel meleg vizet kaptunk délben hideg kását s egész

nap imádkoznunk kellett érthetetlen belga imákat han-

gosan a szakálas őr után aki fönt ült egy magas pódiumon

mint valami bálvány

aztán sötétzöld vagonokban elvittek bennünket a fran-

cia határig

uram isten hát mégis!

uram isten

jön páris

akiről éneklő csodákat hallottam

s akit még nem ismerek

tudtam a franciáknak vörös kakas áll a cimerükben

tudtam a francia föld lánnyal és müvészettel áldott

zola parasztjai ezüst gitárokon usztak a hajnalban

kék hulláit gyepágyra fektette a szajna

szittya dunajecről mesélt a magyar tanitóról

aki most hegedü virtuoz a chat noir-ban

9 szeretője van ideges francia lányok akik csatalovak

voltak a francia-német háboruban

megnéztem a jegyzeteimet: 3004 krisztusképet láttam idáig

9-féle tojást találtam a madárfészkekben

lüttichnél elhajtottam 2 tehenet

tehát

300 kilométerre voltam páristól

s fejünk fölött mankón jártak a papagályok

ó PÁRIS!

PÁRIS!

ady endre látott téged meztelenül s a te véres romjaid

fölött született meg guillaume apollinaire a szimultanista

költő

tisztán éreztük hogy zarándokszagunk van

és mentünk naponta 60-70 kilométert

és mentünk a vastorony árnyéka felé

vegyétek meg a vizhólyagjainkat mondtuk az embereknek

vegyétek meg jókarban tartott vizhólyagjainkat

ha vékony tővel szurjátok föl meg sem érzitek utána

az égetés izét

a franciák azért mégis nagyon hasonlitanak a belgákhoz bajorországban laknak a legemberségesebb fajankók

lehet hogy a jó maláta sörtől ilyenek

de az is lehet hogy bennük valóban spanyolviaszra ült

a keresztény filozófia

megduzzadt könnyzacskóinkat állandóan a nyakunkban

hordtuk

mint valami nehéz sós kolompokat

napokig sehol se kaptunk szállást

ó hát mért is szült minket az anyánk ha nem tudott

mindjárt házat is tojni a hátunkraő

egy börtönőr aki különben suszter is volt

12 órára bedugott bennünket a szalmába

a sárga csövekből lándzsákkal fogókkal és valóságos

orosz pikákkal vándoroltak felénk a tetvek

ez azonban nem jelentett semmit

messze holdhintákon aludtunk furulyaszóval

valaki állandóan azt énekelte felettünk:

TI AZ ÉN KÉT MUTATÓ UJJAIM VAGYTOK

s reggel fekete kávét ittunk a suszterné szoknyája körül

azt mondta nagyon szép hajam van

s ha jobban megnéz egy igor nevü legényre hasonlitok

aki 20 év előtt a szajnába ölte magát miatta

a fekete kávé paposan szétkólikázott a gyomrunkban

és én megigértem

hogy párisból küldök neki egy képeslapot

két összefont kézzel és egy turbékoló galambbal

PÁRIS ó PÁRIS mennyi szép ember ölte meg ott magát

és kitudja miért

és többé nem szakadt el tőlem a hangja

benne sirt a vámőrök sipjában

és nevetett páris elektromos kürtjeiben

nevess hát te szamár

nem látod hogy az élet arany fészkében ülsz

most PÁRIS ringat bennünket mondta szittya egészen

megfeledkezve a tripperéről

egyszer már angyalvért fejtem itt a csillagokból

hozzáképest szódaviz volt az anyám teje

tüzd föl a szárnyaidat

holnap elmegyünk GRIZETTE-hez

holnap osztrigát fogunk enni a boulevard italien-en és

megnézzük a villanyos madarakat

holnap átmegyünk a tuilleriákon

és a csillagbáron

hát igen

igen

nagyon szomoru voltam s éreztem beteg lábaimon hogyan

nőnek a körmök

ó jaj

jaj

hozzám szakálasan és vakolatlan érnek el a csodák

2×2=4

csipkebokor nyilik ki mindenütt

de a modern lovaknak vasból vannak a fogaik

s aki reggel elindul nem bizonyos hogy estére hazaérkezik

az a legboldogabb akinek kiforditható a bőre

mert ki is nézhetne tul önmagán

amit fölállitunk az föl van állitva

de amit fölállitunk az nem jelent semmit

a folyók hajlandók darabokra törni ha sietni akarnak

az urak nem tudnak két lábbal lépni mint a verebek

tudjuk hogy az asszony elhagyja a párját

a majmok megnézték hátuljukat goldmann ur tükreiben

és teljesen boldogok

talán ha sakkozni tudnék

de én semmihez sem értek igazán

a levágott disznó combjai ringlispielen ülnek a kirakatokban

én láttam párist és nem láttam semmit

szeretőm másállapotban várt rám az angyalföldi állomáson

anyámnak már egészen citromfeje lett a szegénységtől

nevetni akartam előttük de nagyon szégyeltem hogy

két nadrág van rajtam gatya nélkül

bizonyos hogy a költő vagy épit magának valamit ami-

ben kedve telik

vagy bátran elmehet szivarvégszedőnek

vagy

vagy

madarak lenyelték a hangot

a fák azonban tovább énekelnek

ez már az öregség jele

de nem jelent semmit

én KASSÁK LAJOS vagyok

s fejünk fölött elröpül a nikkel szamovár. 

 

 

Bárány Tamás (Budapest, 1922. március 21. – Budapest, 2004. november 10.) magyar író, költő.

 

Bárány Tamásnak már tizenötéves korában megjelent egy verseskötete (Álomváros, 1937). Költőnek készült, még két alkalommal adott közre verseskönyvet, s 1943-ban a Szélcsend című regényt. Közben egyetemi tanulmányokat {884.} folytatott, bölcsészetet és jogot végzett, a Fővárosi Könyvtárban dolgozott, majd tisztviselő volt. A felszabadulás után a Budapest című folyóirat szerkesztőségében tevékenykedett, később a Magvető Kiadónál végzett lektori munkát.

 

Bárány Tamás könnyed elbeszélő stílusa, szituációteremtő készsége gyakran igényes témaválasztással, közéleti érzékenységgel párosul. Stílusában és szerkesztésmódjában alighanem Kosztolányit tekinti mesterének, csattanós, kihegyezett novellaépítkezését ugyancsak a “nyugatos” elbeszélő irodalom hatása nyomán alakította ki. Novelláiban (Téves kapcsolás, 1969) gyakran az ironikus, szatirikus hang uralkodik. Szívesen mond példázatokat, akár meseszerű parabolát, amely az ezeregyéjszaka kellékeinek és díszleteinek játékos felhasználásával jeleníti meg a köznapi élet apró emberi konfliktusait (Palackposta, 1968). Iróniája gyakran a pesti kispolgár életvitelét és gondolkodását pellengérezi ki. Fényes rokonság (1972) című regényében groteszk történet keretében leplezi le a kispolgári önzést és idegenmajmolást. Szereti a meglepő, kalandos történeteket. A Nagy idők tanúja (1974) című könyve ironikus pikareszkregény, amely egy mások hiszékenységéből élő kalandor sikereit és kudarcait meséli el. Az Emberi hang (1975) című novelláskötetében is a szatirikus előadásmód, a groteszk iránt megnyilvánuló érdeklődés uralkodik. A komédia mögött gyakran tragikus összeütközések rejlenek, az író egyszerre érez szánalmat és fölényt mulatságos hősei iránt. Bárány Tamás regényei és elbeszélései széles körű népszerűséget élveznek, ennek oka bizonyára abban kereshető, hogy mély ember-és valóságismeretét könnyed, olvasmányos formában, érdekes cselekmény kereté{888.} ben tudja kifejezésre juttatni. Ötletes humorát és cselekményvezetését tanúsítják színpadi játékai is, amelyeket Tornádó (1970) című kötetében gyűjtött össze.

 

A magyar irodalom története 1945–1975 / Bárány Tamás

részlet

 

 

Bárány Tamás: PALACKPOSTA

 

A koldus és a költő

 

 Élt valaha Bagdád városában egy koldusoknál is koldusabb koldus. Álló nap ott ült foszlott gönceiben a piactér sarkán, szemben a bazárral, és várta a könyörületes szívű igazhívőket, szánnák meg némi alamizsnával nyomorúságát a próféta nevében, békét és áldást adjon reá Alláh. 

Azt mesélik, hogy egy nap, amikor a forró dél kihalt órái után újból benépesült a bazár, a kereskedők céhének feje ott sietett el a koldus vacka mellett, hogy üzletei után lásson. A koldus kinyújtotta feléje kezét, és így szólt: 

– Ó, kalmárok könyörületes szívű fejedelme, nézd szörnyű ínségemet, és enyhíts nyomorúságomon!

A sáh-bender egy pillanatra megállt, s nyúlt volna erszényéhez, de eszébe jutott, odabent várják üzlettársainak szenzáljai. Megrázta hát fejét, s indult tovább, de még visszakiáltott: 

– Mit gondolsz, drága időmet arra tékozlom, hogy a más bajával törődjem? Ha így tennék, előbb-utóbb magam is ott ülnék melletted a porban! – És sietett tovább a bazár iránt, ahol már várták a moszúli és bászrai szenzálok. 

Nem sok idő múlt, és elment a koldus mellett a nagymecset egyik imámja. A koldus feléje tartotta tenyerét. 

– Fényesábrázatú uléma, nézd híveid legnyomorultabbjának szenvedését, és könyörülj meg rajta! 

Az imám felsóhajtott, és jobbját a koldus fölé emelte. 

– Alláh áldását kérem reád, testvérem. Éppen a mecsetbe igyekszem, ahol buzgó fohásszal fordulok az áldást és békét nyújtó Alláhhoz, találja meg benned tetszését, növessze nagyra szakálladat, s könnyítsen életed terhein, megvilágosítván előtted az Igazak Útját! Dicsőség Alláhnak, a világok urának, a megbocsátónak, az irgalom atyjának! Lá iláha illá’lláhu! – szólott, és ment tovább a mecset felé; a mináret erkélyén épp akkor jelent meg a müezzin, hogy ő is hirdesse az örök igazságot az igazhívőknek.

– Lá iláha illá’lláhu! Nincs más Isten, egyedül Alláh!

A koldus nézte, nézte az egyházfit, és feljajdult, mert korgó gyomrába belémart az éhség.

A nap már lenyugodott, a sötétség fátylai lassan beterítették Bagdád utcáit. A homályból egy férfibukkant fel ekkor, és elment a koldus mellett. 

– ő, igazhitű testvérem, segíts rajtam, ne nézd tétlen egy moszlim kínlódását! – sóhajtotta a koldus.

A férfi megállott.

– Nyomorogsz, testvérem? – Megrázta az ölét. – Ne félj, már nem sokáig! Éppen titkos dívánba igyekszem, hogy elszánt férfiakkal megvitassuk, mit tehetünk irtózatos nyomorod ellen, amely, jól látom én, égre kiált már! Segítünk rajtad, ne félj, megdöntjük az emírek gyalázatos uralmát, és igazságot osztunk a hozzád hasonló koldusoknak! Nincs már messze a te örömed napja, csak légy még kissé türelemmel! – Lehajolt, két orcáján megcsókolta a koldust, s indult tovább.

Az est már egészen leszállott, elcsendesült a város. A koldus cihelődött, hogy indulna otthonába, amikor léptek koppanását hallotta. Kezét maga elé tartotta, s így sóhajtott:

– A könyörületes Alláh nevében kérlek, adj némi alamizsnát…

Az ifjú ember, aki a sötét úton közelgett, most megállt.

– Hallom és engedelmeskedem. – Elővette erszényét, kivett belőle egy fél dirhemet; főbb pénznem is volt benne. – Fogadd jó szívvel – mondta, és az ezüstöt átnyújtotta. A koldus mohón kapott utána; gyomra már fájt az éhségtől.

– Alláh fizesse vissza százszor is jóságodat! motyogta, s könnye csordult. – Ki vagy te, ó, szaid, ki elcsigázott testemnek ételt, s reménytelen lelkemnek a vigasz italát adtad inni?

– Marúf vagyok – mondta az ifjú ember. – Abd’ul-Marúf.

– Bagdádi vagyő Nem ismertelek eddig.

– Kairóban születtem, Mekkában és Damaszkuszban tanultam, és most itt élek, köztetek.

– Molláh vagy, szaid, ki Istent szolgálod?

Marúf fejét rázta.

– Katona tán, dicső kalifánk kardja?

– Az sem.

– Tehát kalmár, dús karavánok gazdája…

– Mindenem az volt, mit most néked adtam. A koldus földig hajtotta homlokát.

– Kit tiszteljek hát benned, irgalmas szívű testvérem?

– Vándor vagyok.

A koldus meglepetten nézte.

– Miért segítesz másokon, mikor te is szükséget szenvedsz?

– Ez a dolgom – felelte a másik.

A koldus eltűnődött, majd halvány mosollyal így szólt:

– Tehát koldus és király vagy egy személyben…

– Jól mondád – bólintott Marúf. – Koldusként élek, és ha meghalok, királyokénál gazdagabb örökséget hagyok. A szultánok kincsét elprédálhatják méltatlan utódok, de az én hagyatékom örök: el nem fogy az idők végezetéig! És mindenkire hagyom: szegény és gazdag egyaránt kérhet s kaphat belőle.

A koldus leborult, s háromszor érintette homlokát a porba.

– Tehát próféta vagy, uram? Marúf fejét ingatta.

– Költő – felelte csendesen.

 

A koldus felállt, leporolta ruháját, és így szólt:

– Gazdaggá tettél ma estére, testvérem, néked viszont egyetlen piasztered sincs. Vacsorád gondját Alláhra bíztad, amikor megsegítettél, és Alláh – kinek neve magasztaltassék! – engem bízott meg, hogy estebédedről gondoskodjam. Ismerek egy szerájt, hal ételt és italt nemcsak a beszállóknak adnak; jer, légy a vendégem. S amíg az étel és ital íze szétolvad szádban, engedd meg, hogy jóságodért cserébe elszórakoztassalak. Hányatott életem során sokfelé megfordultam, sok-sok mesét tudok, s ha el nem mondom őket, vélem halnak.

Marúf ránézett.

– Meséket akarsz mondaniő – Mosolygott. – Éppen nekem?

– Tudom, hisz ez a mesterséged. De e meséket talán mégsem unnád.

– Miértő – kérdezte kíváncsin a költő.

– Mert tirólatok szólnak.

Marúf bólintott.

– Akkor induljunk.

Vezess hát a szerájba.

A koldus homlokához emelte kezét.

– Hallom és engedelmeskedem.

 

 

 

Forrás:

literatura.hu

hu.wikipedia.org

mek.niif.hu

szineszkonyvtar.hu

krater.hu

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - H.Pulai Éva
Szerző H.Pulai Éva 1137 Írás
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal. *Pulai Éva