Ferenczi László: Ünnepi köszöntő a költészet világnapján
Tisztelt Ünneplő Gyülekezet! Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!
A görög írószövetség 1997-ben elhatározta, hogy március 21-ét, a nap-éj egyenlőség napját a költészet ünnepének szenteli. A költészet napját először 1998-ban rendezték meg, fényes külsőségek között, számos külföldi költő részvételével. Hamarosan Párizsban is követték példájukat. 2001-ben Vaszilikosz, a görög írószövetség elnöke és egyben Görögország nagykövete az UNESCO-nál, javasolta az UNESCO-nak, hogy nyilvánítsák március 21-ét a költészet világnapjának. Javaslatát elfogadták, és még attól az évtől kezdve március 21. a költészet világnapja. A részletekről Roula Kaklamanaki, a görög írószövetség egyik vezetője tájékoztatott.
Roula Kaklamanaki athéni lakásán találkoztam Yannis Goumassal tavaly novemberben. Miközben Egy perccel éjfél előtt címő görög és angol nyelvő verseskötetét lapozgatom, – egyidősek vagyunk, hetven felé járunk, mélységesen értem problémáit – bekapcsolódom beszélgetésükbe, amit, hogy ne zárjanak ki, angolul folytatnak. Az első szavak után a meghittség. T. S. Eliot, Valéry, Éluard, Auden, egymást folytatva idézünk verseikből, és fenntartásaink, komoly fenntartásaink is közösek. Goumas hirtelen megkérdezi: József Attila ugye géniusz volt. Ez valami egészen más, definiálhatatlan minőséget jelent. T.S. Eliot, Valéry, Éluard, Auden költők voltak, a közös kultúra részei. József Attila géniusz volt. Az olasz fordítások döbbentették rá, az angol, francia és görög fordítások csak arról győzték meg, hogy érdemes olvasni, noha ez is nagyon sok. Kavafisz-cikkem miatt, melyet Roula közölt a Hellenic Quarterlyben, ismerkedett meg velem. Kavafisz, aki szintén géniusz volt, és aki olvasói közt barátságokat teremt.
Hérodotosz és Kavafisz miatt kerültem Athénbe. Az előző évben, 2003-ban, Liège-ben voltam egy költői konferencián. Bosszantott a sok sóder a technika és a tudomány veszélyeiről, a korrupcióról, a politikusok tudatlanságáról, a globalizáció szörnyűségeiről, stb. A tisztelt résztvevők figyelmébe ajánlottam, hogy olvassanak Hérodotoszt és Thuküdidészt és kései utódjukat, Kavafiszt. Tőzfegyverek nélkül is lehetett népeket kiirtani, városokat elpusztítani XX. századi tökéletességgel. A múlt eltüntetésének Orwell leírta tudománya már a görög városállamokban is dívott. A nagy agytrösztök pedig mindig tévedtek, Periklész számításaiból kihagyta a pestist. A jelen bármilyen jogos kritikája csak a múlt ismeretében lehetséges. Nem tartozom azok közé, akik azt hiszik, hogy a történelem velük kezdődött. Az ilyen veszélyes és gyakori tévhitnek a történetírás mellett a költészet a leghatékonyabb cáfolata. A történetírás is költészet és a költészet is történetírás – csupán a létezés más dimenzióit ragadják meg. Gondoljanak csak Kavafisz vagy József Attila költészetére. A globalizációnak pedig szebb nevei is vannak: világkereskedelem, világirodalom, világkultúra. Nálunk az elmúlt kétszázötven évben nemzedékek versengtek azért, hogy a világirodalmat új és új fordításokban asszimilálják. Ennek következtében Budapesten, (de Prágában is) azokban az évtizedekben is tudtunk arról, hogy létezik egy francia nyelvű belga költészet, amikor ezt Belgiumban tagadták.
Hozzászólásom után, mely enyhén szólva nem aratott osztatlan sikert, odajött hozzám Roula. „Nyilván nem ismersz meg – mondta. – Én is csak a neved alapján ismertelek fel. Huszonöt évvel ezelőtt konzultáltam nálad Budapesten, az Irodalomtudományi Intézetben.” Természetesen nem ismertem meg, de udvariasságból füllentettem. „Akkor nem mondtam meg neked – folytatta másnap –, hogy görög kulturális miniszterhelyettesként hivatalos tárgyalásokat folytatok Budapesten, mert úgy nehéz lett volna kitérned a találkozás elől. Így engem fogadtál, készségesen és kedvesen, és nem a hivatalos személyt, kötelezően”. Roula is szenvedélyesen szereti József Attilát, ha jól tudom, fordította is. És miután kiadta a XX. századi magyar költészet görög nyelvű antológiáját, most a bővített új kiadáson dolgozik.
(…)
Harmadszázada Jerevánban voltam. Örmény barátaim Parurj Szevak fordításában olvasták József Attilát. „Csárenc nagyságrendű költő volt” – mondták. Ennél többet nem mondhattak. Mintha mi mondanánk egy csupán fordításokból ismert költőről, hogy Petőfi vagy József Attila nagyságrendű. Csárenc a sztálinizmus áldozata volt. A hatvanas évek elején rehabilitálták. Az új örmény költészet belőle nőtt ki, tájékoztattak. Csárenc és Szevak versei régóta olvashatók magyarul, Rab Zsuzsa szép fordításában.
„József Attila tanított meg a költészet ízére” – mondja Jean-Pierre Joyeux francia költő, korosztályom tagja. Első verseskötetét 1960-ban adta ki. Liège-ben ismertem meg a költői konferencián. Jean Rousselot fordításában olvasta József Attila verseit. Rousselot életének főműve József Attila fordításai, mondja Belgium egyik legolvasottabb asszonya.
Magánbeszélgetésekben elhangzottakból idézek. Spontán megnyilatkozásokat, amelyeket sokszor sokkal hitelesebbeknek érzek, mint az írásos méltatásokat. Természetesen sem olyan vakmerő, sem olyan naiv nem vagyok, hogy megkíséreljem megmagyarázni József Attila hatásának okát. Yannis kérdése tudatosította, nemde géniusz volt, hogy itt valami másról van szó, mint az egyébként nagyon fontos irodalmi tájékozottságról, műveltségről.
Természetesen nem vagyok sem olyan vakmerő, sem olyan naiv, hogy megkíséreljem definiálni a költészetet. Ki tudja definiálni azt, hogy mi az, hogy élet.
Sok szó esik a magyar nyelv elszigeteltségéről. A világon több ezer nyelv van. A magyar a 42. legnagyobb nyelv a világon, napokban tudatosította megint Kovács Mária egy rádióinterjúban. Nem árt ezt újra meg újra tudatosítani. Szavai visszahozták, amit 1970-ban Jerevánban mondtak nekem örmény barátaim. A magyar nagy nemzet, 15 millióan vannak, Európa közepén. Az örmények a nemzetet nem az állammal vagy az országhatárokkal azonosították.
Tíz egynéhány évvel ezelőtt mondtam az egyik francia költőbarátomnak:
„A gyarmatosítás mindig megmarad. Mert amíg én úgy-ahogy megtanulok franciául, te megírsz két könyvet”. Aztán eszembe jutott Kosztolányi, aki azt mondta, hogy őt Jules Renard tanította meg magyarul. Sokáig szellemes mondatnak gondoltam. De aztán tudatosítottam, hogy Kosztolányi fiatalon fordította Jules Renard-t. És mindenki tudja, aki gonddal és figyelemmel fordít, hogy a fordító a magyar nyelv rejtelmeibe kényszerül elmerülni. Hogy is mondta Illyés: akkor ért meg egy francia verset, ha lefordítja magyarra. És még ha nem is fordít, bármilyen idegen nyelvet megtanulva magyarul is tanul az ember.
És akkor már az a két könyv, amit nem írtam meg, nem írtunk meg, amíg valamennyire megtanultam, megtanultunk franciául, már nem is olyan nagy ár.
És még valamit. Egy svéd vagy holland könnyebben tanul meg angolul, egy román vagy portugál könnyebben tanul meg franciául, mint mi. De azért figyelem. A svéd tanul meg angolul, a román tanul meg franciául, és nem az angol svédül vagy a francia románul.
Itt és most, a költészet világnapján és a Medáliák pályázat eredményhirdetésekor a racionalizálások, reformok, újítások, korszerűsítések korában szeretnék emlékeztetni arra, hogy a magyar kultúra, a magyar irodalom nem egynyelvű. Anonymustól Janus Pannoniuson keresztül Rákóczin át a 18. századi eposzokig latin nyelvű is volt. És francia nyelvű is volt, megint csak Rákóczira gondolok, és német nyelvű is volt, Széchényi Naplójáról nem szívesen feledkeznék meg. Sajnos arról, hogy a magyar irodalom soknyelvű, már a 19. század derekán megfeledkeztek. Azóta voltak néhányan, akik ez ellen az öncsonkítás ellen alkotó módon tiltakoztak. Horváth János, Joó Tibor és mások is. Szörényi László egyik könyvének már a címe is figyelmeztet: Studia Hungarolatina. Tanulmányok a régi magyar és neolatin irodalomról.
Hadd dicsekedjek el itt: a neolatin irodalom magyarországi kutatása az európai élvonalban van. Ezt annál könnyebben tehetem, mert nem veszek részt ezekben a kutatásokban.
József Attila példája azt is tudatosítja, hogy gyakran öncsalás a nyelvi elszigeteltségről beszélni. És megerősít abban a konzervatív hitemben, hogy a költészet szavakon túl vagy szavakon innen is létezik. De megmarad a kérdés, amit, ha még egyszer találkozunk az életben, felteszek Yannisnak, miért az olasz fordítások miatt lett József Attila a személyes költője. És akkor, ahogy megígértem, Adyról is beszélek neki. Akik még magyarul olvasták, a szerb Todor Manojlovics, a szlovák Jan Smrek, az izráeli Avigdor Haméri, tudták, hogy ki Ady. Fordításokban miért nem érvényesülő
(…)
Költészet, versírás és versolvasás – elitképzés. Nemcsak Racine, Arany János vagy József Attila képez elitet, hanem az a névtelen költő is, aki valaha egy ma ismert népdalnak az első variációját kitalálta. Ahogy a Biblia is, mindkét Testamentum, elitképzés. Azért örültem ennek a pályázatnak, mert személyes, mert képzeletet megmozgató, mert fantázia felszabadító. Mert segít ahhoz, hogy a költészet személyes ügy legyen. A költészetet valószínűleg Platón tisztelte legjobban, mert különben nem száműzte volna a költőket államából. Miközben a leghatározottabban szeretném leszögezni, hogy egy pillanatra sem hiszem azt, hogy a költők a világ öntudatlan törvényhozói lennének, mint Shelley állította, vagy hogy a költők a valóságot jobban ismernék, mint bárki más, a költészetet jótékony hatalomnak tartom. Mert a világkultúra és az egyén kapcsolatáról tanúskodik. Mert – Illyést variálva – az embernek segít/het/ eligazodni saját dolgaiban.
(…)
(Elhangzott a Medáliák Emléknapon, a PoLíSz Hommage à József Attila irodalmi és összmővészeti pályázatának döntőjén. 2005. március 21.)
http://www.krater.hu/krater.phpődo=3&action=a&pp=947
Kosztolányi Dezső:
Költő a huszadik században
Az önimádat büszke heverőjén
fekszem nyugodtan, s a paplanomra sárgán
hull éji villany, nappali verőfény.
Füst és kávé között henyélek,
mivel a dolgom, végzetem csak annyi,
hogy élek.
Csak annyit érünk, amennyit magunkba,
mit nékem a hazugság glóriája,
a munka.
Mit a csaló próféták csácsogása,
nem alkuszom én semmiféle rúttal,
se a labdákért ordító tömeggel,
se számarányokkal, se Hollywood-dal.
Tőlem locsoghat megváltó igéket
s unalmas őrültségeket az ép ész,
nem az enyém a század rongy bohóca,
se a felhőkbe zörgő, bamba gépész.
Nem kell hatalmasoknak úri konca,
s a millióktól olcsó-ócska kegy.
Azt hirdetem, barátim, sok a kettő,
de több az egy.
Recsegjen a múlt s a bárgyú jövő is,
nekem magasabb kincset kell megónom.
Uralkodom tűzhányó kráterén is,
még áll a trónom.
És önmagamat önmagammal
mérem.
Szavam ha hull, tömör aranyból
érem.
Mindegyiken képmásom, mint királyé,
s a peremén
a gőgös írás:
én.
Nagy Ágnes – Nyíló gesztenye című versének kézirata
Weöres Sándor:
[jó volna még…]
Jó volna még néhány sort írni,
de nem szól. Húrtalan hangszer a papír,
a költő eszköze. Közölje gondolatait?
Sok ezer év valamennyi
gondolata sem ér többet, mint a csiszoló-kő.
És én nem gondolkodni, inkább
hangzani szeretnék, de mint a hang hiány,
a csönd. Nem szólni,
hallgatni. De akkor hol a vers?
S irodalmi életünkből ők, akik ezen a napon születtek:
Dayka Gábor (Miskolc, 1769. március 21. – Ungvár, 1796. október 20.) költő, pap, tanár
Szegény családból származott, apja szabómester volt, de nagyon korán meghalt. Iskoláit Miskolcon kezdte, ahol tanárai felfigyeltek a jó eszű gyerekre és felvették az egri papneveldébe, ahonnan Kassára, majd Pestre került. Kiváló nyelvérzéke volt, latinul, görögül, németül, olaszul is írt verseket, franciából fordított, tudott szlovákul és héberül, értett angolul. Megismerkedett a felvilágosodás eszméivel, és 1790-ben egy Ovidius fordítása nyomán barátságot kötött Kazinczy Ferenccel. 1791-ben, nem sokkal pappá szentelése előtt kilépett a rendből, miután egy prédikációja miatt összeütközésbe került feletteseivel, akik eretnekséggel vádolták a vallási türelmet hirdető költőt. Szikszóra ment egyik barátjához, majd Lőcsén helyezkedett el a katolikus gimnázium tanáraként. A városban ismerkedett meg Reich Zsuzsannával, akit feleségül vett, de házassága nem hozott neki boldogságot. A pár 1795-ben Ungvárra költözött, ahol Dayka 1796-ban tüdőbajban meghalt. Műveit barátja és tisztelője, Kazinczy gyűjtötte össze és rendezte sajtó alá; verseskötete 1813-ban jelent meg.
Dayka Gábor:
Győzedelem-jövendőlés
Látám Olympus téres határiból,
Amerre Phoebus kergeti fellegét
A kormos Éjnek, s a homályos
Főldre lövelli sebess világát:
Indúlni Pallást, mint mikor Aeolus
Szélvészt akarván hajtani, zárjait
Meg-nyítja tömlöttzének, és a
Déli Szelet szabadon botsátja.
Pántzél borítá mennyei tagjait,
Dárdát szorított jobbja, s arany pais
Terhelte balját, s élet-oltó
Szikra szökött haragos szeméből,
Ki ellen indúlsz? Asszonyom! Asszonyom!
Húzd vissza dárdád! a hadak Istene,
Ámbár hatalmas fegyverére,
Színed előtt el-ijedne Márs is:
Így szólla nyelvem; többre nem engede
Fakadni szívem – szívemet el-lepé
A félelem – s az Isten-asszony
Ezt felelé panaszomra: Látod
Diána szarvátő meg-veti frígyemet,
Fel-vonja íját, s ellenem el-lövi,
De szent Atyámnak homlokára
Esküszöm, hogy kezemet meg-érzi.
Mondá, s paissán, tsattogatá törét,
S röpőle – nyomban rettenetes tsapás
Követte, melly a hóldi félbe
Sárga halál-ijedelmet önte –
Hazám! ne búsúlj; mert ha vitézidet
Vezérli, s eggyütt száll-viadalra-ki
Erőss Leányja Júpiternek,
Annyi lehet, valamint az hangya:
De hátat adni kéntelen a Török,
S kezedben a szép győzedelem Magyar!
Az vítta-Trója várasát-meg,
Aki feléhez hajólt, Minerva.
1788
Kassák Lajos (Érsekújvár, 1887. március 21. – Budapest, 1967. július 22.) író, költő, műfordító, képzőművész.
Ha azt mondjuk: magyar avantgarde – ez mindenekelőtt Kassák Lajos. Ha azt mondjuk: magyar szabad vers – ez mindenekelőtt Kassák Lajos. Ha azt mondjuk: a proletariátus méltó költői hangon szólalt meg magyarul – ez mindenekelőtt Kassák Lajosra vonatkozik. Merjük azt is kimondani, hogy a magyar költészet XX. századbeli történetében Ady Endre és József Attila mellett a harmadik főalak: Kassák Lajos. Szoborba kívánkozó kemény arcéle, hangjának férfias komolysága, minden új iránti érzékenysége irodalmunk legfontosabb jelenségei közé sorolja. És amúgy mellékesen a század absztrakt festészetének világtörténelmében is jelentékeny helye van.
(…)
A világháború befejezését erejének teljében érte meg. Igazán sohasem lett belőle öregember. Keményen állta a harcokat, keményen állta a mellőztetéseket is. ő volt a szocialista magyar irodalom előharcosa, de a dogmatikus kultúrpolitika sokáig gyanakodva nézte a gőgösen magányos harcost. Félreértések, rosszindulatok különítették el. Voltak hosszú évek a felszabadulás után, hogy amit írt, meg sem jelenhetett. Olyankor festett, és amit festett, azt egész Európa tudomásul vette. És versekkel, szépprózai művekkel, tanulmányokkal egészítette életművét, amelybe itt-ott drámák is tartoznak. És kivárta az elismertetést. Az ötvenes évek vége felé már kezdik tudomásul venni, hogy ő a főszereplők egyike. Megkezdődik életműve egészének kiadása. Hetvenöt éves születésnapján már hivatalosan is köszöntik. Végre-valahára a Kossuth-díjat is megkapta. Majd nyolcvanadik születésnapján már a legnagyobbnak kijáró tisztelettel vették körül az ünneplők. A következő évben meghalt.
Hegedős Géza
Kassák Lajos:
A ló meghal a madarak kirepülnek
Az idő nyeritett akkor azaz papagályosan kinyitotta a
szárnyait mondom széttárt vörös kapu
szeretőmmel kinek fekete gyémántok voltak befalazva
az arcába s 3 gyereket cepelt a kétségbeesésében
a gyárkémények alatt ültünk
tudtuk holnap a görbe vonalak
ho zsupp ho zsupp
azt mondta elmész KASIKÁM és én elszáradok a
pódiumokon s nádler ur mázolmányaiban
nyilván
nyilván
az uristen megfeledkezik a szépasszonyokról
már jött is a félkrisztus faszobrász
fiatal volt és gyalázatosan igazságszagu
holnap tul leszünk a magyar határon
hát igen hm igen
nyilván nyilván
a város rohant mellettünk
ide-oda forgott és néha fölágaskodott
láttam az apám kajla szalmakalapját amint uszkál a hó-
üveg fölött a patikától a szentháromság-szoborig és
vissza
valamikor azt hitte az öreg 21 éves koromban káplán
leszek az érsekujvári plébánián
de épen 10 esztendővel előbb sporni ur lakatosmühe-
lyében ettem a füstöt
az öreg már csak nagyon ritkán járt közénk haza
később az én szépen elgondolt jövőmet is beitta és ki-
pisálta a sörrel
szerelmes lett egy öreg takaritónőbe
kihullott a haja s csak a cigányokkal barátkozott
1909 április 25
Párisba készültem gyalog a faszobrásszal
a kisváros ült a pocsolyában és harmonikázott
leveszem rólad a szárnyaimat ó szent kristóf te sohse
leszel az apád fia
egy részeg ember krokodilkönnyeket sírt az „Arany
Oroszlán” szálló falának dülten
éreztem mindennek vége
keresztül szaladt rajtam egy vörös sinpár s a tornyok-
ban harangoztak
galambok bukfenceztek a háztetők felett
jobban mondva galoppoztak a napkocsin
a ferenciek uj harangja szinte énekelt már
aki aludni készül fényesitse ki az ólomrudakat
az órák fehér juhászkutyákon kisértenek
éreztem mindennek vége
pálinkások és rövidárukereskedők becsukták boltjaikat
csak menj vissza barátocskám a gyerekeidhez
a kerekek többet nem fordultak visszafelé
az ember elhányja csikófogait és néz a semmibe ahol
az élet beleharap a saját farkába
a semmibe
ó dzsiramári
Ó lébli
ó BUm BUmm
a hajó pedig döcögött velünk mint a terhes asszony
s a hátunk mögött valaki összetolta a kulisszákat
ez volt az első keresztbevágott nap az életemben
fáklyák lobogtak bennem és feneketlenségek
papagallum
ó fumigó
papagallum
a partokon huszas csoportokban vörösréz madarak kuko-
rékoltak
a fákon akasztottak hintáztak s szintén kukorékoltak
csak néha a viz fenekéről néztek felénk az elkomoro-
dott hullák
de mi 21 évesek voltunk
a faszobrásznak csunya rózsaszinü szőrök kunkorodtak
ki az állából
különben jól éltünk
csak éppen a gyomrunk átlója
hiába huztuk meg a srófokat az ökrök ujra meg ujra
nekiindultak a tarlókon át
s a szemeinket néha már alig tudtuk levakarni a lányok
bokáiról
ilyenkor mindig felkiáltottak belőlem a cintányérok
Bécsben 3 napig az utcán aludtunk
aztán véglegesen kicsavartuk magunkat önmagunkból
mi is az hogy civilizáció
az ember bekeni magát valami zománccal és irtózni
kezd a tetvektől
mi is az hogy családi kapocs
az ember holmi selyemszalaggal meghosszabbitja a köldök-
zsinórját
mi is az hogy istentisztelet
az ember félni kezd hogy ne kelljen félnie
mi talpunkra szögeztük az országutakat s a nap jött
velünk az ürben arany mértföldlábakon
higyjétek el az elefánt nem nagyobb mint a bolha
a vörös nem vörösebb mint a fehér
s ha mégis mi azért mentünk
tovább kamaralógósz ha felállitjuk a mérleget ugyis mi
huzzuk a rövidebbet
és ekkor kinyiltak a szemeink
és mélyek lettünk mint a fekete kutak a bánya vidéken
és mentünk és mentünk
13 angyal járt előttünk
szintén gyalog
és énekeltek nekünk a fiatalságunkról
már tipikus csavargók voltunk jól megnevelt bolhákkal
a hónunk alatt
szerettük az árokba hullott gyümölcsöt
a savanyutejet
és a zsidók hitközségi kasszáit
s jöttek felénk innen és onnan is a testvérek
a világ minden fajta nyelvével s csodálatosan téglabőrü
ábrázatokkal
speciális szaga volt valamennyinek
s némelyiket legyalulták a kilométerek s némelyiknek
még tejes volt a szája az anyja csecsétől
az utak fehér dunnákban hevertek alattunk
a sürgönydrótok összerántották magukat és kabalákat
irtak az égre
este láttuk amint az asszonyok lába között kinyiltak a virágok
de mi növényevők és asszonygyülölők voltunk
és áthuztuk magunkat Passaun
Aachenen
Antwerpenen
a faszobrász lesoványodott mint a szálka s a szakála
egész megvörösödött
nekem versek és hadzsura erdők kezdtek nőni a fejemben
a fényfolyókon kétszer átusztak előttünk a patkányok
nagy tutajokon amelyek nadrággombbal és madártojá-
sokkal voltak kimintázva
postafiókokban vártak rám a szeretőm levelei
de tudtam az éjszakák a legtetvesebbek
ilyenkor tehát a verseimen dolgoztam akik ugy jöttek
elő a fejemből mint valami aranygyapjas birkák
semmi kétség ezek a leggyámoltalanabb állatok
de ha valaki füle mögé dugja a táblát
a redőnyök ijedten leszaladnak
ez a mi életünk
a vámőrök minden állomáson bélyegzőt ütnek a szivünkre
s mi csak uszunk tovább hajnal iránt
bizony okosabb lenne ha mindenki édesfagyökérrel vagy
krumplicukorral kereskedne
osszátok be a világot amiben éltek
nekünk könnyü naponta 50 kilométert megyünk belőle
kifelé
alagutakban hegyek gerincén s a hallgatag német erdőkben
érezzük a friss trágya szagát a földeken
a hegyek néha megfordulnak s a fák citeráznak a szélben
a fák alapjában véve teherbe esett lányok
halkan beszélnek egymáshoz és azt mondják:
ha ő elmegy én öngyilkos leszek
tegnap egész nap pelenkákat szegtem arany fonállal
angyalkának keresztelem majd és gyémánt cseresznyét
akasztok a fülébe
vagy egyszerüen csak ezt mondják:
a férfiak mind sánta kutyák
a hegyek már egészen fölénk hajolnak
az óriás kigyó pedig skrupulusok nélkül lenyeli a napot
még utóbb is költő lesz belőlem
csak jól felhuzni a kereplőket a legtöbb baj ugyis anna
kisasszony szelességén mulik
tegnap két verset küldtem haza a független magyar
országnak
s megint vissza estünk stuttgartba
ültünk a koldusok asztalánál lekváros lepényeket ettünk
s egy stájer paraszt szive világitott le a gerendákról
a szomszédház udvarán az ÜDV HADSEREGE misézett
flóták és klarinétok visitottak a csillagok alatt
láttuk a sárga üvegbaglyokat, amint áthajolnak a fiatal
anyák fölött
ó isten báránya ki elveszed a világ büneit
a faszobrászban megint cihelődni kezdett a félkrisztus
és minden áron beszélni akart
fogd be a csuszalesődet orditott föl a stájer paraszt
egészen orrunk alá tolta a szivét
látjátok 7 rozsdás tőrrel van keresztül szurva
a szeretőm 7 hazugsága ez bennem testvérkéim
látjátok ezt a zöld karimát itt a jobb oldalánő
ez az én gazdám utolsó harapása rajta testvérkéim
26 esztendős vagyok s olyan tiszta volt az életem mint
a reggeli harmat
télen egész nap a házunk előtt söpörgettem nyáron
kövér gabonát arattam
hej haj de az ember sorsa olyan mint a
mindenkinek nyitva volt a szeme s a falak mögött lát-
tuk amint a világ kiforditja szőrét
budapest – páris – berlin – kamcsatka – szentpétervár
a faszobrász részeg volt már s a szemeiből mint valami
kanálisokból folydogált a szomoruság
a kiáltások egyre inkább a sarkok felé tartottak hogy
elolthassák kanócaikat
esküdjetek meg hogy ezután csak a tiszta gatyamadzag
varázshatalmában hisztek
szólaltam meg egész váratlanul
s láttam amint a hangom erre felé jön a szomszéd udvarból
én költő vagyok
tehát csak tudom
a lámpások azért égnek jól mert kétszer turatámó
és tele vannak petroleummal
szörnyen neki voltam keseredve szerettem volna vala-
mit adni ezeknek a szegény embereknek
de a csillagok már leléptek strázsáikról
a 13 angyal most nyilván kinyitott szájjal alszik a pad-
lás-grádicson
uram-isten
a falakról vörös seregekben lefelé masiroznak a poloskák
mindenki sózza be az orrahegyét
ime milyen rövid az élet
de belőlünk mégis csak kanmacskák lesznek a párisi
tüzfalakon
tente baba hát tente
az ember elalszik
igy lesznek a vertikálisokból horizontálisok
és viszont
az égből kiléptek a téntagyerekek
gyertek át velem a kerten
a folyó tulsó partján Mária altatgatja fiát
mindenki kattantsa be esze fölött a reteszeket
a padlón sárga tócsákban foszforeszkáltak az emlékeim
a sarkokban kinyiltak a hátizsákok és veszettül ugatni
kezdtek
mint Mária a fiát
az egész kertet az ölemben ringattam
és lejebb
ime itt vannak 11/2 márkáikkal a sameszek
sóhajok üvegesednek
virágok virágzanak
ó hát itt vagy te is
én és te
rajtad
én
kösd csak rám a térdeidet
asszonykám
ezüst szalamander
papagály
vitézkötés az életemen
gyümölcsfa
leszakitott csillag
ó jaj ó jaj
mindenki csavarja meg az üvegdugókat
az órák kiléptek csillagketreceikből
s hosszu parafaorrukkal kelet felé fordultak az elefántok
az első hang amit hallottam egy gramofon orditása volt
a perifériákról
a faszobrász nem tudott fölkelni ezen a reggelen
megfogok dögleni mondta meg fogok dögleni
a kolduskirálynő óriás mosogatódézsával állt a feje fölött
az órából kijött a csontfejü kakuk és alázatosan meg-
hajolt
megfogok dögleni sirta a faszobrász meg fogok dögleni
s mindenki látta a halált
amint kétszer végig ment a szobán
de hát miért is mennél el testvérem
miért
a mezőkről még be sem terelted a nyájat
sárga hajadban meg sem gyujtottad a lámpákat
s a kigyók is mind alszanak még a szemedben
ó ne törődj a csunya kávéskannával ő megharapta a
szolgáló köldökét
s most mind a ketten másállapotban fekszenek
meg fogok dögleni visitotta a faszobrász meg fogok
dögleni
s a házak hosszu taktusban a templom felé hajoltak
egy kese csikó még betolta fejét az ablakon
és nyeritett
ki veszi meg a kabátomat mondtam én is
5 korona senki többet 5 korona
s a hegyekről egyszerre lefelé kezdtek szaladni az utak
hát menni
megint menni
azóta sem láttam többé a szegény faszobrászt
pedig nagyon jóbarátok voltunk s esténként ugy égett
előttem a szakála mint a csipkebokor
2 hétig egyedül vándoroltam
szomoru voltam mint valami öreg szamár s minden
pocsolyánál megmostam a fejem
emlékeimet szerettem volna kimosni a fejemből melyek
szörnyen megülepedtek
és fekete zászlókat lobogtattak a partok felé
hogy miféle partok felé azt nem tudom
ugy éreztem valami rohanó folyó vagyok és partjaim
vannak
lesorvadt pálmákkal és zöld békákkal
mert ekkor már költő voltam megoperálhatatlanul
rendesen leveleztem a szeretőmmel
s tudtam csak föl kellene hasitani a szügyemet és tiszta
arany csurogna ki a szivemből
csak ezek a belga parasztok ne lennének ennyire pisz-
kosak
ezek a soviniszta állatok még mit se tudnak a világ
folyásáról
hiába állok előttük
egyik sem látja meg homlokomon a csillagot
olyan voltam mint a 7 árva
de azért mégis itt értek bennem össze a görbe vonalak
itt találkoztam össze szittyával aki zürichből jött és
csillébe készült vallásalapitónak
én komolyan hittem hogy lehet belőle valaki
nagyon különösen voltak megkoszosodva a fülei
kint hevertünk az antwerpeni rakodó parton s ő szó-
noklatot tartott a gyapotbálokhoz és rusznishordókhoz
polgártársak énekelte polgártársak:
a házinyulak a legszaporább tyukok s a malmok pat-
kányfogakat csempésznek a gabonába
de azért őrölnek is és ez nem hiába történik
mitől féltek gyámoltalanok
igéim virágokban lobogtak már a mezőkön
dögöljenek meg akik elismerik a nyugvópontok szük-
ségszerüségét
reggel mi elindulunk a nap iránt isten csárdája felé
szegény eszemben kinyiltak a liliomok
hát igen reggel elindulunk isten csárdája felé
krisztus könnyeit fogjuk inni a nádfödelü pajtában és
szilvóriumot
ó de minden jó ember sorsába belepottyan legalább
egy krokodilus
s ő aki a zürichi herbergből jött és csillébe készült
vallásalapitónak
ezen az éjszakán trippert kapott a rivoli utcai matróz-
bordélyban
a kártyatornyok hangtalanul összeomlottak
keritések nőttek föl körülöttünk mintahogy az állat-
kertben látható
egymásután még 21-szer az ég felé kiáltottam:
latabagomár
ó talatta
latabagomár és finfi
a lemezek csak szakadatlanul forogtak
le kellene fürészelni a mesteremberek fekete kezeit
az asztalosok minden csomót kilöknek a helyéből
a lakatosok nem értenek a kattantyuk betevéséhez
s egy napon ezért összefog dülni a ketrecünk
látjátok Izabella is elvesztette egyik keztyüjét
ó hát ki is törődhetne velünk szerencsétlen három-
szemüekkel
a házak fölött csörömpölve más tájak felé röpültek a
madarak
szittya az öltözőben felejtette az uj vallás kulcsát
s az első napon hangosan sirt utána mint a gyerekek
aztán levazelinozta a füleit és elindultunk brüsszel felé
mint akit kiraboltak
mindenről lemondtunk és tudtuk csak az idő ért meg
minket
ő sohse fog bennünket kiejteni magából
este már a maison du peuple hosszu asztalainál ültünk
s szivtuk a jó belga dohányt
láttuk amint vandervelde átment a termen a szocialista
titkárságba
más hires vezérek pedig a kassza előtt játszottak uj
francia kártyákkal
roppant gyüjtő medencében a világ embercsuszpejza
volt itt együtt
kékszemü oroszok kiket eljegyzett a forradalom
olajszagu hollandok
poroszok
sovány hegyvidékiek
magyarok lehervadt bajusszal
garibaldi patétikus rokonai
és mindenki itt volt akit megvertek vagy akinek otthon
nem volt elég kenyere
némelyek vállán new-york felhőkarcolói virrasztottak
mások szeméből vörösen kikönyökölt a gyülölet
nézzétek a világ legnagyobb lendületei futnak ki az
állomásról
viharok zugnak
telefondrótok moszkva szivéből visitanak
elvtársnő üljön a zongorához
pincérek átszaladnak rajtunk a fekete levessel
mozik előtt gyülekeznek a proletárok
a szövetkezet embere tizes csoportokban osztja ki a
jegyeket
kutyák fölszaladnak a repedtfogu falakon és énekelnek
mint az öregasszonyok
valaki azt mondta le az oligarhiával
és egyszerre:
róma
páris
tiflisz
stockholm
szamarkand
s a ruhrvidéki bányák
halljátok-e a müncheni városháza harangocskáitő
florencben az apostolok vállán alusznak a galambok
mindenki tudta már nem lehet messze isten órája
a fanatikusok bőre érzékenyebb mint a szeizmográf
s mi valamennyien vakarództunk
elvtársnő üljön a zongorához
föl
föl
ó ha most ide tudnám kapcsolni a szeretőm gyémánt-
szemeit
a középső lámpa körül elhajóztak a szalamanderek
szittya már aludt a vörös tócsákban
s most szép volt mint egy fiatal buldog
mi mindennel gazdagodhatna az ember egy óra alatt
ha olyan okos lenne mint teszem egy fényképezőgép
de az ember mindig be van csukva s bőre fölött ész-
revétlenül elszaladnak a világok
éjfélkor az orosz gyülésre mentünk a petit passageba
egy szőke tovaris beszélt még egészen gyerek
lángok virágoztak ki a szájából s a kezei röpködtek
mint vörös galambok
hát igen mi rokonok vagyunk dosztojevszky ördöngőseivel
mi leharaptuk magunkban a szentimentálizmus hetedik
fejét
és mindent le akarunk rombolni
ó Oroszország te elátkozott föld
ki látná gyámoltalan szenvedésedet ha a te csillaggal
megjelölt fiaid nem látnák
európa leköpi bennünk az ázsiait
és mégis egyedül csak mi megyünk a hegyre fölfelé
semmi kétség az asztrakháni péklány vagy a szent
pétervári szajha
egy napon megfogja szülni az uj embert
oroszország a forradalom vörös tavaszával viselős
de oroszország pusztáin még nem tudnak kifakadni a
virágok
de oroszország hasonló a megmőveletlen földhöz
segitsetek hát!
testvérek
európa hozzánk hasonló szerencsétlen fiai
segitsetek segitsetek!
s mi láttuk amint öreg sapkája alatt meggyulladt a feje
valamennyien a tenyerébe ültünk
hurrá Oroszország! éljen! zsivió! hurrá!
az én hátamról ekkor leesett egy pup
ablakokon kinyiltak a jégvirágok
s szittya akiből azsan provokatőr és rendőrkém lett később
megcsókolta az orosz kabátját
tiszta vagyok mint a gyermek
mondta – ha tripperem nem lenne elmennék csarsz-
koje szélóba hogy megölhessem a cárt
ezen az éjszakán nem ittunk pálinkát
megmostuk a lábunkat és nem gondoltunk szerelemre
egy magyar nyomdász aki azóta 12 évet kapott láza-
dásért szerencsét vetett a szobalány kártyáiból
és halkan és messzire hangzóan énekeltünk
végre hát végre
eljött az idő s mi teljesek vagyunk mint a beojtott fák
azt hittük márciusok arany lobogói seregnek fölöttünk
a hattyuk fönt ültek a hintákon és két hangon nevettek
az eduard téren föl akartam ajánlani magam a szegé-
nyek asztalára
de hajnalban eljöttek értünk a belga csendőrök
még alig virradt
a pisáló szobor előtt még nem álldogáltak a bedekkeres
idegenek
a piszkos utcák még azt hitték magukról hogy komolyan
párisban fekszenek
nevettek ránk a városháza arany cirádái
s mi mentünk láncba vert kezekkel a szakadó kékségben
lefelé a meredek lépcsőkön
a krumplisütők megvasalt kályhái előtt
kocsmák moslékjában
a halkereskedések hajnali büzében
szegény csavargók kiket összecsordázott a rend s most
haldoklik bennük az isten
a rue mouffetar-ban kurvákkal találkoztunk
boldog voltam
nagyon örültem nekik hogy ilyen szépek a virradatban
a ferdére meszelt szélben ferdére állt a kontyuk
a nap gyémánt fátyol mögül kukucskál rájuk a tüzfalakról
egész éjszaka virrasztottunk mint a szentek
s most nyálaztam a cigarettájuk után
ha csak megvakarhatnám a hátam nyöszörögte szittya
ki nem régen még csillébe készült messiásnak
valaki fehér ágytakarót lobogtatott egy balkonról
a szőke gyerekoroszra gondoltunk aki lángokból élt
mint marinetti futurista istene
és szerette oroszországot jobban mint fiu az anyját
most átdobják a belga határon s egy kék reggelen a
kreml előtt felakasztják
segitsetek hát
testvérek
európa hozzánk hasonló szerencsétlen fiai
segitsetek! segitsetek!
én csak együgyő költő vagyok csak a hangomnak van éle
mit ér ha valaki papirkarddal leszurja a tumaromi
boszorkányt
12 napig ültünk az egérszagu toloncházban
105-en voltunk egyetlen teremben
nappal és éjjel
éjjel és nappal
éjjel az országutakra gondoltunk és poloskákat gyilkoltunk
reggel meleg vizet kaptunk délben hideg kását s egész
nap imádkoznunk kellett érthetetlen belga imákat han-
gosan a szakálas őr után aki fönt ült egy magas pódiumon
mint valami bálvány
aztán sötétzöld vagonokban elvittek bennünket a fran-
cia határig
uram isten hát mégis!
uram isten
jön páris
akiről éneklő csodákat hallottam
s akit még nem ismerek
tudtam a franciáknak vörös kakas áll a cimerükben
tudtam a francia föld lánnyal és müvészettel áldott
zola parasztjai ezüst gitárokon usztak a hajnalban
kék hulláit gyepágyra fektette a szajna
szittya dunajecről mesélt a magyar tanitóról
aki most hegedü virtuoz a chat noir-ban
9 szeretője van ideges francia lányok akik csatalovak
voltak a francia-német háboruban
megnéztem a jegyzeteimet: 3004 krisztusképet láttam idáig
9-féle tojást találtam a madárfészkekben
lüttichnél elhajtottam 2 tehenet
tehát
300 kilométerre voltam páristól
s fejünk fölött mankón jártak a papagályok
ó PÁRIS!
PÁRIS!
ady endre látott téged meztelenül s a te véres romjaid
fölött született meg guillaume apollinaire a szimultanista
költő
tisztán éreztük hogy zarándokszagunk van
és mentünk naponta 60-70 kilométert
és mentünk a vastorony árnyéka felé
vegyétek meg a vizhólyagjainkat mondtuk az embereknek
vegyétek meg jókarban tartott vizhólyagjainkat
ha vékony tővel szurjátok föl meg sem érzitek utána
az égetés izét
a franciák azért mégis nagyon hasonlitanak a belgákhoz bajorországban laknak a legemberségesebb fajankók
lehet hogy a jó maláta sörtől ilyenek
de az is lehet hogy bennük valóban spanyolviaszra ült
a keresztény filozófia
megduzzadt könnyzacskóinkat állandóan a nyakunkban
hordtuk
mint valami nehéz sós kolompokat
napokig sehol se kaptunk szállást
ó hát mért is szült minket az anyánk ha nem tudott
mindjárt házat is tojni a hátunkraő
egy börtönőr aki különben suszter is volt
12 órára bedugott bennünket a szalmába
a sárga csövekből lándzsákkal fogókkal és valóságos
orosz pikákkal vándoroltak felénk a tetvek
ez azonban nem jelentett semmit
messze holdhintákon aludtunk furulyaszóval
valaki állandóan azt énekelte felettünk:
TI AZ ÉN KÉT MUTATÓ UJJAIM VAGYTOK
s reggel fekete kávét ittunk a suszterné szoknyája körül
azt mondta nagyon szép hajam van
s ha jobban megnéz egy igor nevü legényre hasonlitok
aki 20 év előtt a szajnába ölte magát miatta
a fekete kávé paposan szétkólikázott a gyomrunkban
és én megigértem
hogy párisból küldök neki egy képeslapot
két összefont kézzel és egy turbékoló galambbal
PÁRIS ó PÁRIS mennyi szép ember ölte meg ott magát
és kitudja miért
és többé nem szakadt el tőlem a hangja
benne sirt a vámőrök sipjában
és nevetett páris elektromos kürtjeiben
nevess hát te szamár
nem látod hogy az élet arany fészkében ülsz
most PÁRIS ringat bennünket mondta szittya egészen
megfeledkezve a tripperéről
egyszer már angyalvért fejtem itt a csillagokból
hozzáképest szódaviz volt az anyám teje
tüzd föl a szárnyaidat
holnap elmegyünk GRIZETTE-hez
holnap osztrigát fogunk enni a boulevard italien-en és
megnézzük a villanyos madarakat
holnap átmegyünk a tuilleriákon
és a csillagbáron
hát igen
igen
nagyon szomoru voltam s éreztem beteg lábaimon hogyan
nőnek a körmök
ó jaj
jaj
hozzám szakálasan és vakolatlan érnek el a csodák
2×2=4
csipkebokor nyilik ki mindenütt
de a modern lovaknak vasból vannak a fogaik
s aki reggel elindul nem bizonyos hogy estére hazaérkezik
az a legboldogabb akinek kiforditható a bőre
mert ki is nézhetne tul önmagán
amit fölállitunk az föl van állitva
de amit fölállitunk az nem jelent semmit
a folyók hajlandók darabokra törni ha sietni akarnak
az urak nem tudnak két lábbal lépni mint a verebek
tudjuk hogy az asszony elhagyja a párját
a majmok megnézték hátuljukat goldmann ur tükreiben
és teljesen boldogok
talán ha sakkozni tudnék
de én semmihez sem értek igazán
a levágott disznó combjai ringlispielen ülnek a kirakatokban
én láttam párist és nem láttam semmit
szeretőm másállapotban várt rám az angyalföldi állomáson
anyámnak már egészen citromfeje lett a szegénységtől
nevetni akartam előttük de nagyon szégyeltem hogy
két nadrág van rajtam gatya nélkül
bizonyos hogy a költő vagy épit magának valamit ami-
ben kedve telik
vagy bátran elmehet szivarvégszedőnek
vagy
vagy
madarak lenyelték a hangot
a fák azonban tovább énekelnek
ez már az öregség jele
de nem jelent semmit
én KASSÁK LAJOS vagyok
s fejünk fölött elröpül a nikkel szamovár.
Bárány Tamás (Budapest, 1922. március 21. – Budapest, 2004. november 10.) magyar író, költő.
Bárány Tamásnak már tizenötéves korában megjelent egy verseskötete (Álomváros, 1937). Költőnek készült, még két alkalommal adott közre verseskönyvet, s 1943-ban a Szélcsend című regényt. Közben egyetemi tanulmányokat {884.} folytatott, bölcsészetet és jogot végzett, a Fővárosi Könyvtárban dolgozott, majd tisztviselő volt. A felszabadulás után a Budapest című folyóirat szerkesztőségében tevékenykedett, később a Magvető Kiadónál végzett lektori munkát.
Bárány Tamás könnyed elbeszélő stílusa, szituációteremtő készsége gyakran igényes témaválasztással, közéleti érzékenységgel párosul. Stílusában és szerkesztésmódjában alighanem Kosztolányit tekinti mesterének, csattanós, kihegyezett novellaépítkezését ugyancsak a „nyugatos” elbeszélő irodalom hatása nyomán alakította ki. Novelláiban (Téves kapcsolás, 1969) gyakran az ironikus, szatirikus hang uralkodik. Szívesen mond példázatokat, akár meseszerű parabolát, amely az ezeregyéjszaka kellékeinek és díszleteinek játékos felhasználásával jeleníti meg a köznapi élet apró emberi konfliktusait (Palackposta, 1968). Iróniája gyakran a pesti kispolgár életvitelét és gondolkodását pellengérezi ki. Fényes rokonság (1972) című regényében groteszk történet keretében leplezi le a kispolgári önzést és idegenmajmolást. Szereti a meglepő, kalandos történeteket. A Nagy idők tanúja (1974) című könyve ironikus pikareszkregény, amely egy mások hiszékenységéből élő kalandor sikereit és kudarcait meséli el. Az Emberi hang (1975) című novelláskötetében is a szatirikus előadásmód, a groteszk iránt megnyilvánuló érdeklődés uralkodik. A komédia mögött gyakran tragikus összeütközések rejlenek, az író egyszerre érez szánalmat és fölényt mulatságos hősei iránt. Bárány Tamás regényei és elbeszélései széles körű népszerűséget élveznek, ennek oka bizonyára abban kereshető, hogy mély ember-és valóságismeretét könnyed, olvasmányos formában, érdekes cselekmény kereté{888.} ben tudja kifejezésre juttatni. Ötletes humorát és cselekményvezetését tanúsítják színpadi játékai is, amelyeket Tornádó (1970) című kötetében gyűjtött össze.
A magyar irodalom története 1945–1975 / Bárány Tamás
részlet
Bárány Tamás: PALACKPOSTA
A koldus és a költő
Élt valaha Bagdád városában egy koldusoknál is koldusabb koldus. Álló nap ott ült foszlott gönceiben a piactér sarkán, szemben a bazárral, és várta a könyörületes szívű igazhívőket, szánnák meg némi alamizsnával nyomorúságát a próféta nevében, békét és áldást adjon reá Alláh.
Azt mesélik, hogy egy nap, amikor a forró dél kihalt órái után újból benépesült a bazár, a kereskedők céhének feje ott sietett el a koldus vacka mellett, hogy üzletei után lásson. A koldus kinyújtotta feléje kezét, és így szólt:
– Ó, kalmárok könyörületes szívű fejedelme, nézd szörnyű ínségemet, és enyhíts nyomorúságomon!
A sáh-bender egy pillanatra megállt, s nyúlt volna erszényéhez, de eszébe jutott, odabent várják üzlettársainak szenzáljai. Megrázta hát fejét, s indult tovább, de még visszakiáltott:
– Mit gondolsz, drága időmet arra tékozlom, hogy a más bajával törődjem? Ha így tennék, előbb-utóbb magam is ott ülnék melletted a porban! – És sietett tovább a bazár iránt, ahol már várták a moszúli és bászrai szenzálok.
Nem sok idő múlt, és elment a koldus mellett a nagymecset egyik imámja. A koldus feléje tartotta tenyerét.
– Fényesábrázatú uléma, nézd híveid legnyomorultabbjának szenvedését, és könyörülj meg rajta!
Az imám felsóhajtott, és jobbját a koldus fölé emelte.
– Alláh áldását kérem reád, testvérem. Éppen a mecsetbe igyekszem, ahol buzgó fohásszal fordulok az áldást és békét nyújtó Alláhhoz, találja meg benned tetszését, növessze nagyra szakálladat, s könnyítsen életed terhein, megvilágosítván előtted az Igazak Útját! Dicsőség Alláhnak, a világok urának, a megbocsátónak, az irgalom atyjának! Lá iláha illá’lláhu! – szólott, és ment tovább a mecset felé; a mináret erkélyén épp akkor jelent meg a müezzin, hogy ő is hirdesse az örök igazságot az igazhívőknek.
– Lá iláha illá’lláhu! Nincs más Isten, egyedül Alláh!
A koldus nézte, nézte az egyházfit, és feljajdult, mert korgó gyomrába belémart az éhség.
A nap már lenyugodott, a sötétség fátylai lassan beterítették Bagdád utcáit. A homályból egy férfibukkant fel ekkor, és elment a koldus mellett.
– ő, igazhitű testvérem, segíts rajtam, ne nézd tétlen egy moszlim kínlódását! – sóhajtotta a koldus.
A férfi megállott.
– Nyomorogsz, testvérem? – Megrázta az ölét. – Ne félj, már nem sokáig! Éppen titkos dívánba igyekszem, hogy elszánt férfiakkal megvitassuk, mit tehetünk irtózatos nyomorod ellen, amely, jól látom én, égre kiált már! Segítünk rajtad, ne félj, megdöntjük az emírek gyalázatos uralmát, és igazságot osztunk a hozzád hasonló koldusoknak! Nincs már messze a te örömed napja, csak légy még kissé türelemmel! – Lehajolt, két orcáján megcsókolta a koldust, s indult tovább.
Az est már egészen leszállott, elcsendesült a város. A koldus cihelődött, hogy indulna otthonába, amikor léptek koppanását hallotta. Kezét maga elé tartotta, s így sóhajtott:
– A könyörületes Alláh nevében kérlek, adj némi alamizsnát…
Az ifjú ember, aki a sötét úton közelgett, most megállt.
– Hallom és engedelmeskedem. – Elővette erszényét, kivett belőle egy fél dirhemet; főbb pénznem is volt benne. – Fogadd jó szívvel – mondta, és az ezüstöt átnyújtotta. A koldus mohón kapott utána; gyomra már fájt az éhségtől.
– Alláh fizesse vissza százszor is jóságodat! motyogta, s könnye csordult. – Ki vagy te, ó, szaid, ki elcsigázott testemnek ételt, s reménytelen lelkemnek a vigasz italát adtad inni?
– Marúf vagyok – mondta az ifjú ember. – Abd’ul-Marúf.
– Bagdádi vagyő Nem ismertelek eddig.
– Kairóban születtem, Mekkában és Damaszkuszban tanultam, és most itt élek, köztetek.
– Molláh vagy, szaid, ki Istent szolgálod?
Marúf fejét rázta.
– Katona tán, dicső kalifánk kardja?
– Az sem.
– Tehát kalmár, dús karavánok gazdája…
– Mindenem az volt, mit most néked adtam. A koldus földig hajtotta homlokát.
– Kit tiszteljek hát benned, irgalmas szívű testvérem?
– Vándor vagyok.
A koldus meglepetten nézte.
– Miért segítesz másokon, mikor te is szükséget szenvedsz?
– Ez a dolgom – felelte a másik.
A koldus eltűnődött, majd halvány mosollyal így szólt:
– Tehát koldus és király vagy egy személyben…
– Jól mondád – bólintott Marúf. – Koldusként élek, és ha meghalok, királyokénál gazdagabb örökséget hagyok. A szultánok kincsét elprédálhatják méltatlan utódok, de az én hagyatékom örök: el nem fogy az idők végezetéig! És mindenkire hagyom: szegény és gazdag egyaránt kérhet s kaphat belőle.
A koldus leborult, s háromszor érintette homlokát a porba.
– Tehát próféta vagy, uram? Marúf fejét ingatta.
– Költő – felelte csendesen.
A koldus felállt, leporolta ruháját, és így szólt:
– Gazdaggá tettél ma estére, testvérem, néked viszont egyetlen piasztered sincs. Vacsorád gondját Alláhra bíztad, amikor megsegítettél, és Alláh – kinek neve magasztaltassék! – engem bízott meg, hogy estebédedről gondoskodjam. Ismerek egy szerájt, hal ételt és italt nemcsak a beszállóknak adnak; jer, légy a vendégem. S amíg az étel és ital íze szétolvad szádban, engedd meg, hogy jóságodért cserébe elszórakoztassalak. Hányatott életem során sokfelé megfordultam, sok-sok mesét tudok, s ha el nem mondom őket, vélem halnak.
Marúf ránézett.
– Meséket akarsz mondaniő – Mosolygott. – Éppen nekem?
– Tudom, hisz ez a mesterséged. De e meséket talán mégsem unnád.
– Miértő – kérdezte kíváncsin a költő.
– Mert tirólatok szólnak.
Marúf bólintott.
– Akkor induljunk.
Vezess hát a szerájba.
A koldus homlokához emelte kezét.
– Hallom és engedelmeskedem.
Forrás:
literatura.hu
hu.wikipedia.org
mek.niif.hu
szineszkonyvtar.hu
krater.hu
Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:16 :: H.Pulai Éva
