Győri Irén : A hitnek erejével

Egy szeretve tisztelt idős asszonyról szól történetem, aki egyszerűségébe maga volt a hit, a szeretet, a tisztaság, és a bölcsesség mintaképe. *

 

 

 

 

Meleg nyári nap volt. Fülledt, párás volt a levegő, a horizonton az út hullámzott a hőségtől. Az égen a Nap bukdácsolva bujkált a foszladozó felhők között. Néha elidőzött egy–egy kóbor felhőpamacs mögött, ezzel kis enyhülést hozva az úton járókra.

Az erdősáv melletti kitaposott gyalogúton idős asszony lépegetett két kisgyerekkel. Mindannyian cipeltek valamit. Az idős nő két telepakolt háncsszatyrot, a nagyobbik kislány ruhákkal megpakolt hálószatyrot, a kis hároméves pedig egy óvodástáskát. Az idős asszony arca verejtékben fürdött, hófehér haja nyári kendővel hátrakötve. Megigazította, és indulásra nógatta kis csapatát.

— Haladjunk gyerekek, mert messze az állomás… — biztatta unokáit. A kicsi makacskodott.

— Üljünk le, fáj a lábam… — nyafogott.

— Menni kell, mert a vonat nem vár — mondta az öregasszony, a két szatyrot letéve, és bevárta a fáradt gyereket. Ha így haladunk, még az esti vonatot se érjük el — állapította meg a nagymama.

— Gyere, felveszlek a hátamra! A könnyebb szatyrot pedig hozza Kata. Ugye jó lesz úgy, kislányom?

— Igen! — válaszolta a nagyobbik gyerek, nem nagy meggyőződéssel, de elszántan.

— Na gyere, Gréti, akasszuk a táskádat a nyakadba, így ni, jó erősen kapaszkodj!

Egyik keze a gyerek feneke alatt, a másikba a nehezebb csomag, a könnyebbik is van hat kiló, sajnálkozva nézett unokájára, tudta, nehéz neki a szatyor. Látta, ahogy oldalra húzza, és a szatyor feneke néha a földhöz ér. Ezzel is nehezítve a cipekedést. A gyerek nem szólt, csak vitte hősiesen a csomagot. Később felakasztotta a karjára. Legalább nem ér le az alja, és valamivel könnyebb, mert a csípőjén és a farán cipeli. Az állomás még alig látszik, lehet vagy másfél kilométerre.

— Nagymama, ott lent olyan csúnya felhők vannak! — mutatott kelet felé.

— Látom — mondta az öregasszony, és szaporázta lépteit. Katának is nehéz volt a háncsszatyor, de összeszorította a száját és igyekezett nagyanyja mellett lépkedni. Az a csúnya felhő gyorsan közeledett és már az égzengések morgását is jól hallották.

— Szent Péter gurigatja a hordókat — állapította meg Kata.

— Nagymama, mi most megázunk? — kérdezte Gréti, a kicsi lány.

Az öregasszony megállt, letette a gyereket, és azt mondta:

— Nem fogunk megázni, mert megkérjük a Jóistent, és Ő segít nekünk, addig amíg nem érjük el az állomást, addig nem fog esni az eső.

— De hát itt nincs templom, hogy imádkozzunk? — ijedezett Kata.

A Jóistennek nincs szüksége házra, vagy templomra ahhoz, hogy meghallgassa az őt tiszta hittel kérőt. Ha tiszta a szíved és őszinte hittel kéred, bárhol vagy, az Isten meghallgat, és kérésed teljesíti. Tiszta szívvel és áhítattal kérj, és teljesíti.

Az idős asszony felnézett a viharfelhős égre, és imádkozott. Tudta, hogy nem fognak megázni. Tudta, hogy a Mindenható nem zúdítja nyakukba a bajt addig, míg a gyerekekkel védett helyre nem ér. Ezután nyugodtan felvette a kicsit, meg a csomagot, és Katával egymás mellett lépkedve nyugodtan, de szapora léptekkel elindultak. Már körülöttük is morgolódott a természet. Hatalmasat dördült az ég, a kicsilány megrettent és összeszorította a szemét. A nagyobb, az szinte élvezte a vihart.

A mai napig szereti.

— Nem üt agyon a villám, Nagymama? — kérdezte Gréti.

Amelyiket látod, attól nem kell félni, amelyiknek a hangját hallod, azt már láttad, attól meg azért nem kell félni, menni kell, szépen, nyugodtan!

Elérték az állomást, alig léptek be az ajtón, valahol a közelben hatalmas csattanás, és abban a pillanatban kegyetlen dörgés. Leszakadt az ég! Olyan nagy felhőszakadás volt, hogy a beérkező vonat is állt, és várta, hogy csillapodjon az eső. A le– és felszállás után végre elindulhasson.

Ők is felszálltak a vonatra, és Kata beszédessé vált.

— Ugye azért nem esett addig az eső, mert megkérted az Istent és Ő… ugye Nagymama?

— Igen… mert hittel kértük, őszinte tiszta szívvel.

Mindenben ilyen nagy hite volt. Szerény körülmények között elégedetten, és boldogan élt.

 

 „Mindenünk megvan, egészségünk, kenyerünk, fedél a fejünk felett, és megvan a hitünk, akkor mindenünk megvan, nem hiányzik semmi.”

Így élte le hittel az életét, és megért nyolcvankilenc évet. Amikor viharfelhők gyülekeznek, mindig eszembe jut a drága Nagymama, aki olyan jóban volt a Teremtővel, hogy fohászára — két kicsi lányért — megállította az elemeket, míg biztonságba nem értek. Ha példaképet kell állítanom, nálam az első helyet a Nagymamám foglalja el.

 

 

 

 

 

 

 

 Az illusztráció saját festmény.

Legutóbb szerkesztette - Győri Irén
Szerző Győri Irén 170 Írás
2002. óta élek Battonyán. Az írás és olvasás nekem olyan mint a levegő, hiányában megfulladok! Szeretem a tornyot, és benneteket. Ez a világ legjobb menedéke!