B.G.Boróka : Én a Mézes utcát keresem…

A minap munkából hazafelé tartottam, a busz a szokottnál is később érkezett a megállóba. Felpréselődtem rá, és minden megállónál kissé beljebb sodródtam, ahogy löktek tovább a felfelé igyekvők. Ahogy belemélyedtem gondolataimba, egy párbeszédre lettem figyelmes. Mellettem egy középkorú nő térképpel a kezében lehajolt egy az első ülésen ülő idősebb asszonyhoz és magyarázott neki valamit…*

 

Igazából nem figyeltem párbeszédükre, mert az ajtó közelében folyamatosan nagy volt a mozgolódás és igyekeznem kellett, hogy bármerre is tol a tömeg, azért mindig egy kapaszkodó közelében tudjak megállapodni.

Majd egy idős férfihang erősödött fel. A nénike mögött ült srégen, vastag kötött sapka a homlokába nyomva, megkopott, régi tömött hátizsákkal a hátán ült bepréselődve az ablak melletti székbe.

— A Mézes utcát keresi? Arra én ismerős vagyok, mert nap, mint nap arra szoktam járni.

— Jaj de jó! — örvendezett az idős néni, akit csak hátulról figyelhettem meg. Drapp, a gallérjánál kissé viseltes irhakabát volt rajta, vastag zöld színű kötött sál körbekanyarítva a nyakán, és ugyanabból a fonálból kötött sapka a fején. S ahogy beszélt, állandóan a kezét tördelte, melynek barázdái és göcsörtjei idős korról tanúskodtak.

— És kihez tetszik menni a Mézes utcába? — kérdezte a férfi.

— Hát a gyerekekhez.

— Hány gyereke van magának?

— Kettő, egy fiú meg egy lány.

— És kihez megy, melyikhez, a fiúhoz vagy a lányhoz?

— Mindkettőhöz.

A buszon utazók akarva-akaratlanul fültanúi lettek a beszélgetésnek. Valószínőleg a bácsi rosszul hallhatott, mert eléggé hangosan beszélt.

— Egy helyen laknak?

— Nem.

— Akkor melyikhez megy? A fiúhoz vagy a lányhoz? — kérdezte kissé türelmetlenebbül a férfi.

A hallgatóság kuncogni kezdett.

— Mindkettőhöz — felelte az öregasszony.

A háttérkuncogás kissé felerősödött.

— No, már! Szokott maga igazat is mondani? — kérdezett megint az öreg. — Most akkor melyik gyerekéhez megy?

— Hát igazából egy régi szomszédasszonyhoz megyek, és ott lesznek a gyerekek is.

Ekkor kis szünet következett a párbeszédben, végül a nénike szólalt meg újra:

— Bár tudnám hol is van az a Mézes utca!

— Nyugodjon meg, még nagyon messze van, majd szólok.

— Tán maga is arra megy?

— Igen, arra.

— Az jó! De azért figyelem itt az utcákat, csak hát semmit nem ismerek. Bár tudnám, hogy hol vagyok!

— Na és akikhez tart, azok várják magát? Régen látták? — kérdezte az öreg.

— Hát várnak, megvan vagy fél éve, mikor utoljára találkoztunk.

— És ha annyira várják, miért nem jöttek ki magához a vonat elé? Legközelebb, ha találkoznak, mondja meg nekik, hogy jöjjenek ki magához az állomásra. Honnan érkezett?

Erre a kérdésre késett a felelet.

— Nem akarom meglátogatni, ne féljen.

— Nem vonattal jöttem. Pesti vagyok, a belvárosban lakom.

— Hát maga nagyon huncut. Tévedésbe ejtett itt mindenkit. És mi történt? Leereszkedett a pórnéphez?

Ezt a kis intrikus megjegyzést a néni meg sem hallotta, csak fújta tovább a magáét és tördelte tovább ráncos, öreg ujjait.

— Csak tudnám, hogy hol van az a Mézes utca, azért figyelem itt a környéket.

— Ez a Népliget, egy nagyon szép park! — beszélt megint a férfi.

— Igen, de én a Mézes utcát keresem!

— Tudom, hogy a Mézes utcát keresi.

A közelben állók már nem tudták visszatartani nevetésüket.

— Hány évesnek tetszik lenni?

— Ilyet nem illik kérdezni! — felelt gyorsan vissza az öregasszony.

— Jó, ahogy kimondtam már meg is bántam, akkor inkább megmondom, hogy én 88 is elmúltam, magácska meg biztos sokkal fiatalabb, úgyhogy tegeződhetünk. Fogadj el engem a Mézes utcáig a bátyádnak. Hogy hívnak?

— Zsuzsánnának, de engem zavar a tegeződés.

— Jó akkor magázódjunk. Mondta is annak idején a nagymamám, hogy ne hozzak zavarba senkit. Jó, akkor magázódunk. Én Tibor vagyok! Kedves Zsuzsánna, most volt a neve napja, fogadja jókívánságaimat! Bizonyára ahová megy, majd meg fogják ajándékozni.

— Igen, igen így szokott lenni. Csak hát nem tudom, hogy hol van az a Mézes utca, és izgulok, hogyan is fogok én visszatalálni.

— Volt már a Mézes utcában?

— Egyszer igen, de akkor valakikkel mentem és azok vittek.

— Jó is az a kertes házas környék, kiülni a teraszra, leülni az asztalhoz, megenni egy jó kis pörköltet, hozzá meginni egy kis pálinkát.

— Nem, én nem élek vele! — tiltakozott Zsuzsánna.

— Akkor pár üveg sört!

— Nem, nem, én nem szeretem! — zárkózott el újra Zsuzsánna.

— Tudja, nekem nyolc unokám van és mindegyik imádja a főztömet. Még a feleségem is. Csak az a baj, hogy lassan főzök, egy lecsó fél napig tart, egy birkapörkölt háromnegyed napig. És a gombapörkölt? Az az igazi, jó kis csigatésztával, azzal a nagy csigatésztával, egy kis sót, meg olajat bele, aztán amikor jó, még egy picit hagyni főni és kész. És a levét nem kiönteni, de nem ám! Az emberek abba a hibába esnek, hogy mindenfélét beledobálnak a gombapörköltbe, pedig az úgy magában a gomba ízével egymaga. És a levét azt sem szabad kiönteni, rákenve kenyérre, az valami nagyon jó. Most itt vagyunk a Határ útnál.

— Nekem ez nem mond semmit! — mondta a nénike. Messze van még a Mézes utca?

— Még legalább egy negyed óra — felelte valaki a tömegből.

Számomra eddig tartott a mese, Tibor bácsi értekezése a gombapörköltről és Zsuzsánna néni kétségbeesett párbeszéde a Mézes utca kereséséről. Ahogy leszálltam a buszról még fél füllel hallottam, hogy Tibor bácsi ecsetelte, hogy azért lett neki szimpatikus Zsuzsánna néni, mert mikor felszállt a buszra, kijelentette, hogy ő valójában nem is tudja, hogy hová utazik.

Sietős léptekkel igyekeztem át a zebrán, a megállóban várakozó villamos felé. Fülemben egész úton hazáig még ott csengett a mondat: „Bárcsak tudnám, hol van az a Mézes utca!”

Remélem Zsuzsánna néni épségben eljutott a szomszédasszonyához és rég nem látott gyerekeihez a Mézes utcába.

Jut eszembe, én sem tudom, hogy hol lehet az a Mézes utca, talán a Micimackó utca mellett.

Legutóbb szerkesztette - B.G.Boróka
Szerző B.G.Boróka 80 Írás
Régebben az írást belső kényszerként éltem meg, jelenleg számomra az öröm és az önkifejezés eszköze.