Király Valéria : Tél, tanyán

“Az ember sok mindent megtanulhat.., hogy élvezzem az egyszerű dolgokat: egy séta az erdőben, a frissen leesett havat, egy szunyókálást a téli Nap sugarában.” John Grogan amerikai iró *

 

 

   

Órák óta esett a hó. Hatalmas pelyhek lepték be a szélvédőt. Gyorsabb fokozatra állítva az ablaktörlőt alig várta, hogy bekanyarodjanak az autók által kevésbé járt útra…, a tájban békésen pihenő tanya felé.

      A falu végétől már lassan haladtak, figyelmesen, nehogy egy, az úton áthaladó erdei állatot megriasszanak. A kerekek ide-oda zökkentek a hófödte földúton, s a nyáron oly jól megismert erdei csapás eltűnt előlük. Itt már nem volt közvilágítás és az egyre sűrűbb hóesés, a leereszkedő hófelhők okozta alkonyati sötétségben, két oldalt sort álló fenyők vezették őket a bizonyos balkanyarig, aminek végén a kis tanya állt.

      Más volt ez a táj, mint eddig; most hallgatott, mint a gyermek, aki óvó kezek által ráterített fehér takaró alatt alussza békés éjjeli álmát. Leeresztették az autó ablakait, kinyújtva kezeiket élvezték a hópelyhek simogatását. Semmi nem mozdult. A hólepte akácfákról zúzmarát fújt a szél az arcukba és már látták is a tanya mellett magasodó négy jegenyefát. Megérkeztek.

      Az érintetlen természet harmóniája végtelen szabadságot árasztott, hemperegtek a még senki által nem taposott, frissen hullott hóban, gyermeki örömmel változtatva magukat hóemberré, majd hanyatfekve a finoman porladó fehér hószőnyegen, lentről figyelték a hatalmas fenyőfa törzsén riadtan felfutó mókust, s a kerítést szegélyező orgonabokrokat, melyeket puha dunyhává változtatott a hóesés.

      Csikorogva nyílottak az ajtók. Nehezen melegítették fel a fahasábok a hosszú ideje nem fűtött szobákat, de a havas udvaron történő favágás, a forró tea és az otthonról hozott bőséges vacsora estére kipirult arcot, remek hangulatot eredményezett, további hógolyózásra és az égbolt csillagainak megfigyelésére ösztönözve őket. A hó pedig csak hullott, hullott, egyre csöndesebbé téve a tájat, ami a városból rövid időre kiszabadultakat éjszakai pihenésre ösztönözte.

      Úgy folytak át a másnapba észrevétlenül, hogy nem figyelték az idő múlását. Előkerült a bakancs, hótaposó, kapucnis anorák; szendvics, alma a zsebbe és már taposták is a szél által feltornyozott havat messze előre kémlelve a fenyők, nyárfák szegélyezte hólepte tájon.

      Elcsöndesedtek, amikor mezei nyúl szaladt át előttük az úton és félrehúzódtak a fák közé, amikor meglátták a nagy agancsú szarvast az erdőszélen, gondolván, a többi is követi őt. Távolra igyekeztek, az olajkúthoz, amitől nem messze, a bozótosba az erdészek vadetetőt telepítettek.

      A vadak etetése az őszi betakarítás után, már októberben elkezdődött. Az erdő az enyhébb teleken terített asztal az itt élő állatok számára, de hidegebb, zordabb időben is találnak némi táplálékot. Kikaparják a hó alól a repcét, meglegelik a vetést…

      Az őz az egyik legfinnyásabb, legválogatósabb vad, de meghálálja a gondosságot: jobb minőségű, nagyobb agancsot növeszt, ha a különböző magokhoz kisebb mennyiségű agancsnövesztő tápot is kevernek.

      A szarvasnak szánt szemes-szálastakarmányt, lucernát, szénát az erdő eldugott, bozótos részein található vályúkba ömlesztik, a vaddisznóknak a földre szórják a takarmányt. Az őzek fedett etetőit olyan sűrűségűre lécezik, hogy a vaddisznó ne férhessen hozzá, ne dézsmálhassa meg a táplálékukat. A vaddisznó ugyanis mindenevő, mindent felfedez, mindenbe belekóstol, ez alól talán csak a számukra elhelyezett „fatálcára” tett élelem kivétel. Ők szívesebben veszik fel a földre szórt takarmányt.

      A fehér hóban vadnyomokat fedeztek fel és figyelték merre vezetnek. A vadak mindig ugyanazokat a vonulási utakat, kitaposott ösvényeket használják. A szarvasok egy öregebb vezértehén után mennek a búvó- és táplálkozó helyre. Itt az egyik figyel, és ha veszélyt érez, figyelmezteti a többieket.

      Az őzek is csoportosan járnak, szürkületkor, nehéz látási viszonyok között is mozognak. Ha elindul a suta, számítani kell rá, hogy egy-két gida szökell utána, a bak pedig követi őket.

      Hosszasan figyelték az etetőt egy közeli magaslesről. Szinte alig mertek mozdulni, olyan sürgés-forgás volt a délutáni időben. Jöttek a terített asztalhoz őzek, szarvasok és verebek seregestül. Vaddisznók nem jártak arra, de máskor láttak már termetes kan által vezetett kondát a kocával és öt kismalacával, amint mohón, belefeledkezve a túrásba kutatnak eleségért.

      Az olajkutat körülvevő drótkerítést fel- felkárogó fényes tollú fekete varjak lepték el, egy fácánkakas rikkantott az erdő szélen, a madáretetőkön színes,  itt telelő énekesmadarak: vörösbegyek, cinkék, feketerigók keresgéltek a magok között.

      Figyelték a madarakat, hallgatták az csöndes mégis mozgalmas életet élő erdő apró zajait; ismerkedtek a téli erdővel, kis izgalommal voltak részesei a látványnak, fokozódott megbecsülésük az erdei állatokról gondoskodó emberek munkája iránt.

      Szélesedett az út… szánkózásra alkalmas dombot találtak, s egy méretes nylon zacskót, ami épp megfelelt szánkónak. Jókedvű csúszkálás kezdődött, egészen addig, míg a kisebb dombok között fel nem tűnt a vörös farok! A róka! Egy pisszenés nélkül figyelték…, de gyorsan tovatűnt, aztán lopakodtak az orruk után… Találtak is egy kotorékot ahol a rókára jellemző, igen erős szag terjenget, de rókát, azt nem! Az már hetedhét határon túl járt!

      Alkonyi fényekben, a vastag hótakarón saját lábnyomaikat követve haladtak vissza az erdőszéli kis tanya felé, hallgatagon. Csend és békesség uralta a hófehér tájat, ami átsugárzott az egymás után araszoló emberekbe is. 

      Másnap — a visszaindulás napján — napsütésre ébredtek. A távolban fehér bundába öltözött fenyőerdő őrizte a láthatárt, szikrázó sugarak verődtek vissza az egész tájat belepő hótömegről. Oly szép volt ez az összhang, hogy sem nézni, sem beszélni nem lehetett róla. Vannak ilyen csendes pillanatok, melyeket magunkban, egyedül élünk át, s ha ilyenkor van valaki, aki szótlanul megfogja kezünket, szerencsés embernek mondhatjuk magunkat.

      Ráért… szemét lehunyva, szelíden adta át magát a téli Nap sugarainak. Talán még el is aludt egy pillanatra.

 

                                                              Áprily Lajos

                                                                  HÓBAN

 

                                                    Az erdőszélen lopva róka jár

                                                s csapás végén havas bozótba fordul.

                                                 Mint holt kastélyon bűvös mese-zár,

                                                   a hó a sí alatt halkan csikordul.

 

                                                  A köd mögül rekedten szól a „kár”,

                                                    jeges bajusszal ballag a favágó;

                                                     az útnál megváltó napokra vár

                                                 s vércseppeket hullajt a kecskerágó.

 

                                                    Felborzolt tollal ül a hím-pirók,

                                                     hózuzmarát szitál az ág le rája,

                                                       félálomban lát nyár-illúziót

                                                    s olyankor szól althangú fuvolája.

 

 

 

 

                           http://www.youtube.com/watch?v=0YnwMqUrPEk&feature=related

 

Legutóbb szerkesztette - Király Valéria
Szerző Király Valéria 40 Írás
"Nem vagyok nagy regiszterű orgona, kolompszó vagyok a magyar mezők felett, de fáradt emberek ezt is szeretik hallani néha. Nem vagyok csillag csak rőzsetűz, de az, amíg ég, meleget tud adni az egyszerű embereknek." [Móra Ferenc]