Lilla aznap otthon felejtette báli ruháját és valami kölcsön dressz-fürdőruha költemény, megmásíthatatlanul sajáttalan szorításában feszengett. Attila, bozontos hajnak hívta, miközben a toronyban fel alá ingázva, nagy talpasakat ugrált. A mindig álmos szemű lány, egy darabig nézte, aztán elbóbiskolt. Sorompót látott, ami az álomból ébrenlétbe nem enged senkit. Úgy gondolta, a bakter, vagy ki tudja hogy nevezik, tisztességgel megvárja a következő ébredni akarás veszélyes közeledtét és addig fel sem emeli azt. Nem így történt, közbelépett Attila. Lehajolt és fickósan harsogó, „kelj fel te elalélt” rázással csapta szét, víztől csöpögő hideg borzasztását. A sorompót óvó körvonalainak, ragadozóvá fajult benyomása is elszállt.
– Pattanj, húzd a csíkot utánam, olyant mutatok amilyet még nem láttál! – szólt kedvesen, sajátosan a már merengeni sem képes, alig éber barátnőjének. – Nem megyek sehová – nyöszörögte és fordult egyet a pléden – napozok, pihenek és alszom még. Erre Attila, dereka alatt átfogva, lábra állította. – Talpra magyar, hí a haza, gyönyörűség!
– Ne csúfondározd a Nemzeti dalt! – nyöszörögte, még mindig álmából ébredt kismacska prüszköléssel Lilla.
– Na, szuszmogj szépen, felviszlek a toronyba!
– Az ki van zárva! Onnan le nem ugrom! – éberedett kerekre gömbölyödött szeműre. Megnyúlt arcából, sikoltón pufók lett, mint a sosem alvóké.
– Gyere, fogd a kezem, meg akarom mutatni, honnan ugrálunk, aztán szépen vigyázva segítek lejönni. – Na jó, de ehhez nekem minimum két kávét be kell diktálnom.
– Hagymát is vághatsz bele, sőt rózsatöviseket. Megkapod a kávédat, de előbb látni akarom, hogy látod!
– Egye fene, tényleg érdekel… Nem volt tériszonya. A nyálkás simaságú – sokat próbált, „úgy is leestek” vigyorba fordult – lépcső tákolmányon, csak úgy száguldott felfelé, a fiú alig tudta követni. Aztán kiállt a torony legszélére és kihajolt.
– Én innen nem ugranék le, ha fizetnének sem. Vajon mi jót találtok benne? Attila mérges lett, szeme előtt a medence méretei hirtelen összerándultak, a nagyjából száz x száz méteresből, víznyelő méretűre. Hogy a lelkivilága sérült esetleg meg, vagy csak bepöccent, maga sem tudta eldönteni mozdulata után, de taszított egyet Lillán. A lány nem tudott visítani, csak a zuhanás vége felé ijedt meg, a mellette becsapódó, igencsak profi mélység fundáló Attilától, aki nyitott szemmel ugyanúgy ölelte át a derekát, mint álomvonatának kisiklasztásakor és vitte a felszínre. A lány megint vékony arcú lett és nagyon csodálkozó.
– Ezt most miért csináltad? – kérdezte a tudaton kívüliség mezsgyéjén, ahol sem borzalom, sem pánik, de magára ébredés sem volt még.
– Nem tudom, azt akartam, hogy lásd és érezd, milyen. Ugye szuper volt Lilla? Vele szemben, szinte közvetlen arckontaktussal, velőt rázóan eresztette sikolyba az előző másodpercek élményeinek addigra beérő gyümölcsét. Attila csak nézett és még mindig nem tudta, miért csinálta, de ha már megtette, most miért kell visítani.
Legutóbbi módosítás: 2012.01.15. @ 07:01 :: Boér Péter Pál
