Boér Péter Pál : Tolmácshiány

 

 

 

 

Ott, ahol a Don kanyargósra váltott és a hadvezetés eldöntötte, hogy télen nem lesznek hadi cselekmények, az odarendelt, zömmel nyári felszerelésben kínlódókat, végleg odaragasztották, mint legyet a légypaoirhoz, mikor gépjárműveik összes motorját szervizre hazarendelték.

Helyhez kötötté váltak. Az időjárási körülmények még gyalogszerrel sem engedték volna az ide-oda lófrálást, ám valahogy a bölcsek mellényúltak, amikor a háborút egy nyári sportnak kiáltották ki, amit köztudottan rossz időben nem művelnek.

Ez a döntés valószínűleg amnéziás állapot szüleménye lehetett, nem emlékeztek a nem sokkal azelőtti, első világégés borzalmas körülményeire, amikor, hogy-hogy nem, a taccsbíró nem fújta le a meccset az eső, a fagy, a szél leálltáig. Ott ragadtak, ahová rendelték őket, ahol úgy is ragadtak volna jó sokadmagukkal. Mínusz 6 fokos hálókörleteiket, a föld alatt patkányokként, patkányokkal körülvéve, langymelegnek érezték a kinti mínusz 40 fokhoz képest, csak az a fránya háború nem volt hajlandó szünetelni. Az ellenség fittyet hányt az időjárási körülményekre és a bölcsek döntésére és orvul folytatta a háborút, mintha nem is állt volna be a hírhedt, kibírhatatlan orosz tél.

Az egyik domboldalon egy nap megmutatták magukat. Azelőtt leginkább géppisztolyaik ropogásával és a lövegekből átküldött szeretetcsomagok szétszóródásával jelezték, hogy nincsenek túl messze, ám azon a napon beigazolódott a szállóige, mely szerint annyian vannak, mint az oroszok. Annyian voltak.

Parancsnokuk kiadhatott valami megfélemlítésre irányuló utasítást, így felálltak fekvő testhelyzetükből, a fagyot jól bíró Aljosák. Nem volt szegényeknek más választásuk, ha belegondolunk és hírhedt „hurrá, hurrá” kiáltásukkal, akár a “Tizedes meg a többiek”-ben fegyvereiket fejük fölé emelve az ég felé ropogtatva, egy kis live-show-t rendeztek. Itt vagyunk, ennyien vagyunk!

Ijesztően sokan voltak ahhoz a szétszóródott, szétfagyott, kikészült, demoralizált és mégis hősi, szerencsétlen hadsereghez. Szerencsétlen, mert nem maguktól mentek oda, különben ezt a jelzőt nem rakhatnánk a kirakatba, hiszen több mint messze voltak az államhatártól. Maroknyi, kisebb fejszámolás és saccolgatás után, több tízezerre becsülte őket.

– Lövegeket az ellenség felé! – ordítottak vacogó tisztjeik mérgükben, hogy a valamelyest mégiscsak felfűtött

szálláshelyeiket el kellett hagyniuk. Mindegyikük, legényével igyekezett átpiknikezni a háborút, de ebbe rettenetesen belerondított ez a váratlan hideg. Nem tudom, hogy volt-e még olyan hadsereg – talán igen, talán nem -, ahol a legkisebb tiszti rendfokozattól felfelé, mindenkinek jutott egy szolga közlegény, mintha a hadsereg létszáma felülmúlt volna minden ellenséges elképzelést.

Maroknyi peches volt, túl közel került a legelső rangidős tiszthez, aki odaüvöltött.

– Maroknyi hadapród hozzám!

Tudniillik a valódi nevét, valahogy már senki nem használta.Úgy ráragadt ez a ragadványnév, amitől néha igen nagy örömmel megszabadult volna, de beletörődött. Szende módon, a katonás pattogást, csattogós boka összevágással jelentést és minden egyéb formalitást, ugyanúgy elvártak golyózáporban, mint a hétköznapi kiképzések folyamán.

Maroknyi összevágta a bokáját, tisztelgett, lejelentkezett.

– Maroknyi hadapród! Veszi a szakaszát és a dombtetőn mutatkozó ellenséget megsemmisíti!

Ekkor túlságosan közel csapódott be egy lövedék, jól láthatóan a falu irányából, ami olyan porcukorral behintett mesefigurának nézett ki a tél mélységében.

– Honnan jött ez a lövés?

– Jelentem, a falu irányából.

– Keressék meg a pontos helyet!

– Alázatosan jelentem, úgy tűnik a harangtoronyból lőtték ki.

– Nyomás a lövegéhez! Tarackot odairányítani, semmisítse meg a célpontot!

Maroknyi valóban egy tarackos löveg parancsnoka volt. A próbalövés után, hogy mennyit kell emelni, vagy ereszteni a csövön megfelelő találathoz – katonailag ezt így mondják -, lassan, de pontosan számolt. Talált és az ellenséges célpontot megsemmisítette. Ez kimondottan kecsegtető jövőbeni kilátásokat lebegtetett Maroknyi szeme elé, egy esetleges előléptetést, soron kívüli eltávozást – ami persze abból a távolságból teljességgel lehetetlen volt -, de Maroknyi folyton optimistán tekintett a jövőbe. Amikor is hirtelen parancsnoka eszébe ötlött a tengernyi orosz.

– Fogja a szakaszát, közelítse meg az ellenséget, mérjen rájuk megsemmisítő csapást!

– Kérek engedélyt jelenteni!

Maroknyi felmérte, hogy 8-10 emberrel egy hadseregnyi ellenséggel szemben, semmi esélye nincs. Rosszul tette vagy jól, ki tudja, nézőpont kérdése. Annyi tény, hogy perceken belül gyávaság vádjával – a még ilyen körülmények között is, azonnal szorgalmasan működő -, hevenyészett hadbíróság előtt találta magát.

Általános optimizmusán, átmenetileg csorba esett mikor elöljárója, füle hallatára cimborájának odaszólt, hogy

sürgősen állítson össze egy profi kivégző osztagot.

Háborús körülmények között, általában nem szoktak ejnye-bejnye, sem börtön, sem semmi egyéb, túlélhető büntetést kiróni, hacsak a mínusz 40 fokban, több órás gúzsbakötést nem tekintjük ilyen humánus ítéletnek. A verdiktum megszületett ripsz-ropsz és Maroknyit már hátrakötött kezekkel kísérték társai elé bizonyos büntető jelleggel bíró, nem feltétlenül kellemes procedúra alávetésére.

Mindig talált valamilyen kiutat, de most úgy tűnt, hogy nem kizárt a rajtavesztés. És megtörtént – Maroknyi számára feltétlenül – a csoda fokozatra emelhető esemény. Olaszok jelentek meg, a muszka rengetegtől megijedve, vagy egyszerűen informálódás céljából és harsányan érdeklődtek a helyzetről. Tették ezt jó olaszosan, valószínűleg egy operaária dúdolgatása közben. Az mindenesetre idegesítette őket, hogy az ellenség hirtelen látó távolba került és nem kevesen vannak. Maroknyi izzadt, mert a puskacsövek már feléje irányultak, amikor felettese elkiáltotta magát.

– Ki tud itt olaszul?

– Jelentem én! – ordította Maroknyi a kivégző osztag elől.

– Hozzák ide!

Egy hátrakötött kezű tolmács nagyon ciki kinézetű, fogai között recsegtetve szűrte oda a kísérő

katonának.

– Oldja gyorsan el a kezeit!

Maroknyi valóban elég jól tudott románul, értegetett kicsit franciául, tanult némi latint. Egy, azaz egy esztendőn keresztül, az olasz nyelv rejtelmeibe is beavatást nyert, minek következtében nyelvtudása arra elégséges volt, hogy a bemutatkozást és a köszönéseket produkálja. Semmi másra!

Maroknyi nagyon élni akart, ezért nagyon figyelt. A hadaró, tájszólásban beszélő olaszok, egyetlen mondatát sem értette, ám itt-ott egy-egy szót elkapott, legalábbis érteni vélt. Professzionális tolmácshoz méltón, ugyanolyan hosszúságú mondatokban adta át az általa vélt mondanivalót és kérdéseket, amennyit az olaszok beszéltek. Nekik pedig némi halandzsával, latin, francia, román és egy-két olasz szavak elegyítésével, a vélt kérdésre kapott, valós választ igyekezett, a lehető legfolyékonyabban átadni, amiből feltehetően sokat nem értettek, de ha reklamáltak is, a reklamálást nem tudta Maroknyi közvetíteni. Valószínűleg sokáig nem ment volna a színjáték, hacsak az előbbinél sokkal közelebb be nem csapódik egy lövedék, ami a hadbíró asztalát, hadbíróstól együtt – katonai kifejezéssel -, meg nem semmisíti.

– Parancsnokok az embereikhez! – üvöltötte egyre idegesebben a felettes.

– Visszavonulás!

Maroknyi megúszott egy kivégzést. Úgy gondolta annál már rosszabb nem lehet, csak azt nem tudta hová fognak visszavonulni a nagy fehér, jeges semmi kellős közepén.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Boér Péter Pál
Szerző Boér Péter Pál 755 Írás
Nagyváradon születtem, 1959-ben. Nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de még a szorítóban vagyok! Családtagjaim hiperoptimistának tartanak, azt hiszem nem véletlenül. A humort – ezen belül a szatírát, abszurdot – és a romantikát egyaránt kedvelem. Empatikusnak, toleránsnak gondolom magamat. Egész életemet Erdélyben éltem, élem. Anyám révén erősen kötődöm a székelységhez, de Ők már csillagösvényen járnak Apámmal. Nagyon érdekel a teológia, filozófia, nyelvek, irodalom, és sok egyéb. Fiatalon kezdtem verseket írni, ám a rövid próza vált a nagy kedvenccé. Köteteim: 2010 – “Nagyító alatt” – novelláskötet 2011 – “Le a láncokkal” – novelláskötet 2012 – “A nonkonformista” – novelláskötet 2013 – “Engedélykérés”- novelláskötet 2013 – “Megtisztult ablakok” – regény 2016 – "Fenyőágon füstifecske" – regény 2017 – "Ködös idill" – két kisregény 2018 - "Szabályerősítő" (Válogatott novellák) - e-book Írásaim jelentek meg a Bihari Naplóban, a Reviste Familiaban, a Comitatus folyóiratban, a Várad folyóiratba, a Brassói Lapokban, a Reggeli Újságban, a “7torony” irodalmi magazin antológiáiban (2010-2016), a Holnap Magazin antológiájában, a Holnap Magazin nyomtatott mellékletében, az Irodalmi Jelenben, a kolozsvári Tribunaban, a bukaresti rádióban és máshol.” A világháló adta lehetőségekkel élek: Lenolaj irodalmi és kulturális műhely A Hetedik Héttorony irodalmi magazin MagyarulBabelben CINKE Holnap Magazin PIPAFÜST Szabad szalon Penna magazin Bukaresti rádió AlkoTÓház Weblapom: http://boerpeterpal.blogspot.com/