Jajj! Mennyit dolgozom!

Sok minden néz?pont kérdése

 

Jajj! Mennyit dolgozom! 

Sok évvel ezel?tt a szentannai sátortáborban hallottam ezt a panaszt. Éppen a kráter mélyében fekv? Székelytengert?l gyalogoltunk fel a táborba, hogy kipihenjük a napi úszás fáradalmait, amikor a sátrunk közelében felhangzott ez a mondat. A „tettes” egy fiatal férfi, kiben iskolánk egyik volt diákját fedeztük fel. Csak látásból ismertük, mert egyikünk se tanította.

Laci épp sátorveréssel foglalkozott. Már távolról meglátott bennünket, ezzel hívta fel magára a figyelmet.

– Ó, te szegény! Meg ne szakadj a sok munkától! – ugrattam. – A tanulásba is majdnem beleszakadtál!

A tanáriban a hírnevét ugyanis nem kivételes szorgalmával, hanem inkább azzal szerezte, miként kerüli ki ezt a kimerít? tevékenységet. Egyszer hallottam a folyosón, amint panaszkodott, hogy – felháborító! – egy teljes órát fordított erre a diákszomorító er?feszítésre.

Hamar el?került felesége is, egykori osztálytársa. Ilonka az iskolában tökéletes ellentéte volt férjének. Szorgalmas, rendes, illedelmes, jó tanuló, remekelt a tantárgyversenyeken. Miként találtak egymásra? Talány. Igaz, az ellentétek vonzzák egymást…

Amíg szomszédok voltunk, naponta többször hallottam Laci önsajnálkozó siránkozását.

– Jajj! Mennyit dolgozom!

E rendszeresen fel-felhangzó siránkozás abban az évben hozzátartozott a tábor alapzajához. Ahányszor Laci valamilyen tevékenysége közben meglátott valaki ismer?st, felhangzott a nevezett mondat. Néha anékül is. Az se zavarta, hogy Ilonkát szemmel láthatóan idegesítette ezzel.

– Persze, csak te dolgozol itt, senki más nem csinál semmit, kizárólag csak te! Egyedül te szakadsz bele a munkába! De hogy valamit rendesen megcsinálj… – perlekedett.

Hiába. Se szép szó, se veszekedés, se dacos sért?dött hallgatás nem fogott Lacin, ? továbbra is el-elrikantotta magát:

– Jajj, menyit dolgozom!

Véget ért a szentannai táborozásunk, más-más irányba távoztunk. Nagyváros Brassó, ?k a másik végén laktak, a Bertalan negyedben, nemigen keresztezték egymást útjaink. Ilonkával következ? év tavaszán találkoztam. Láthatóan alatta volt önmagának, nem is vett észre az utcán, én köszöntem rá.

– Mi a baj? – érdekl?dtem.

Még frissen éltek benne a válóper okozta sebek. Nem volt siet?s az utam, hát végighallgattam. Az biztos, nem lehetett könny? elviselnie azt az embert, ki ha két gyufaszálat úgy, ahogy keresztbe tett, azt a hetedik faluban máris tudta mindenki. Miközben Ilonka szakadt meg a munkától, miként hozza rendbe mindazt, amit ? elfuserált; újramosogatott, újratakarított utána, naponta százszor összeszedte a lakásban szétdobált holmiját, és ennek ellenére mindenki ?t sajnálta, hogy kihasználja a felesége. Még a bíró is a pártját fogta, és kettejük hibájából mondta ki a válást…

Megsajnáltam az asszonykát. Minket, férfiakat néha igencsak nehéz elviselni, f?leg, ha egy adag perfekcionizmus is van a n?kben. Ami pedig rendszerint megvan, f?leg, ha rendr?l és tisztaságról esik szó. Nézzünk körül egy legényszálláson és egy lakásban, ahol asszony is lakik. A beszélgetés után én is megért?bben tekintettem a feleségem reggeli kifakadására…

Lacival nem hozott össze a sors hosszú évekig. Aztán nemrég épp helyet kerestünk a kissé zsúfolt szentannai sátortáborban, amikor ismer?s felkiáltás ütötte meg a fülemet.

– Jajj, menyit dolgozom!

A hang gazdája épp egy adag r?zsét tett le a sátra el?tt lev? t?zhely elé.

– Nem szoktál le még err?l, te Laci? – szólítottam meg, mert nem vett észre.

– Javíthatatlan vagyok, tanár úr! – nevette el magát. – Épp most ürült meg egy hely mellettünk, jöjjenek ide!

Ismer?sök közelében mindig jobb táborozni, hát elfogadtuk a meghívást. Segített is felverni a harmincvalahány éves sátrunkat, melynek összerakása mindig felért egy sikeres puzzle-kirakással. Eközben felhangzott két-háromszor a – Jajj! Mennyit dolgozom!

Leghangosabban, amikor megjelent felesége. Emesében iskolánk másik mintatanulójára ismertünk… „Sorskönyv…” – gondoltam. 

Már bánni kezdtem, hogy elfogadtam Laci invitálását, míg mellé telepedtünk. Most hallgathatjuk a perlekedésüket… Emese, csodálkozásunkra, önsajnálkozás helyett elintézte egy ironikus „Te szeegéény!”-el.

Amikor vele maradtunk, rá is kérdeztem:

– Nem idegesít a sok „Jajj! Mennyit dolgozom?”

– Miért idegesítene? – lepett meg a válaszával. – Mindenkinek röpködnek madárkák a feje körül[1] – utalt egy román szólásmondásra. – Kinek-kinek az alkohol a mániája, vagy a sz?kék. Van, aki mindig másban keresi a hibát, más meg rendmániás…

– Els? feleségét ezzel ?zte el maga mell?l… – akadékoskodtam.

– Ilonka… – legyintett olyan mozdulattal, melyhez fölösleges hozzáf?zött szót fecsérelni.

A következ? „Jajj! Mennyit dolgozom!” – már a két kislányának szólt, kik eddig egy szomszédos sátor mellett játszottak. Nemsokára jöttek is jelentést tenni:

– Szeegéény Apu, megint sokat dolgozik!

– Ha sajnáljátok, akkor menjetek és segítsetek neki! – kontrázott rá édesanyjuk.

Azonnal lecsapták a homokozó vedrüket, szaladtak segíteni az apjuknak. Hamarosan hárman énekeltek egy dalt, melynek a visszatér? sora az volt, hogy „Jajj! Mennyit dolgozom!” A következ? napokban aztán meggy?z?dtem, ez nem egyszeri eset volt. Ritkán láttam ekkora gyermekeket ennyire együttm?ködni a „sátormunkánál.”

– Kiváló apa. És tényleg sokat dolgozik. Miért ne viselném el?

– És el is végzi rendesen? – hitetlenkedtem.

– Mi könnyebb? Elmosni egy rend edényt, vagy visszatenni egy tányért a „selejt” közé? Letörölni a port, vagy el?venni a porrongyot, s letörölni a polcot, amelyet úgy felejtett?

„Hiába, vannak intelligens n?k, és hápék…” – gondoltam. Mert otthon én is:

– Jajj, mennyit dolgozom! 

 

 

[1] Fiecare are pÃ?Æ?sÃ?Æ?ricile lui.

 

Szerző Vandra Attila 778 írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.