Szeibert Éva : reg pillangó panasza

Fáradt lelkem
fagyott pillangó,
dermedten pihen.

Szárnyam hímpora
sorra lekopott
hosszú évek
röptei alatt,
s elszaladt
életem java.


Éveim sora számtalan
boldog, boldogtalan
órát hozott, s
terheket hordozok
lelkemben,
miközben feledem
a szárnyalást
és most mint
jeges fehér palást,
béna szárnyam
ólomként lehúzza vállam.


Vacogva fázom
kezed hevére vágyom
és várom a tavaszt.
Lebbentse meg
mégegyszer szárnyam
a lágy szell?.
Uram ugye elj? újra
az a nap?


Csak pár percet adj,
utána szárnyam ott hagyom
kiszáradt szomorúf?z alatt.

———————————————————————–

A választott metafora inkább végigvonszolt, mint végigvitt, hiszen jócskán sántikál. A pillangó el?bb fagyott (elnézést a kifejezésért: dölglött, kissé más lenne, ha fagyott helyett dermedt lenne), aztán apránként kopik a te szárnyadról (nem a lélekpillangó szárnyáról) a hímpor. Azután szárnyalásról beszélsz, ez a szó inkább egy albatorszhoz illik, a pillangó röpködni szokott. Kés?bb már ólomnezéz szárny jön, ez sem kimondottan pillangós vonás, azután érintést kérsz, holott ez az, ami üzembiztosan hazavág egy pillangót, ami fentebb már amúgy is kimúlt… mégis röptetnéd… aztán meg mégse. A logikai hasraesés mellett még szóismétl?s is, így aztán nem mondhatok mást: gondold újra ezt az írást, kedves Szerz?. 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Szeibert Éva
Szerző Szeibert Éva 73 Írás
Érden éldegélek, bár nem érdemes. Nem volt életemben semmi érdekes. Veszem a levegőt, úgy mint bárki más, és ha egyszer elfogy, nem leszek hibás. Itt bolyongok néha mind a Hét toronyba, megrepedt szívemet betekerem rongyba. Egyszer rám találsz majd hullahegyek ormán, hogy jó ember voltam, ugye nem koholmány?