Avi Ben Giora. : Az ikrek

*

 

 Házasságkötésük nem mindennapira sikerült. Tamás nem volt egy fiatal kakas és Dorote sem csirke korban járt. Ámbár még mindig formás és jóalakú. Valami baráti társaságban ismerkedtek össze. Alig jártak egy vagy két hónapot, mikor is Tamás egy nap így állt Dorote elé.

– Idefigyelj, Dorote! Tetszel nekem. Nincs időm neked sokat udvarolni, mert tudod, tengerész vagyok. Sose állítottam, hogy tengersok eszem volna, talán ez is pont egy fényes bizonyíték erre, ahogy most megkérem a kezedet. Egyikünk sem fiatal már, túl vagyunk a harmincon, de még távol a negyventől. Akarsz a feleségem lenni? Velem jó partit foghatsz ki. Az év 365 napjából háromszázat amúgy sem leszek otthon.

– De egy erőszakos alak vagy. Az, hogy nem akarsz sokat udvarolni, még rendben is volna valahogy, mert nincs is udvarunk csak egy sima bérlakásunk. A nővérem egy távolabbi városban lakik, két gyerekkel, dolgozik, és jó, ha havonta egyszer idejön megnézni minket. Előre közlöm, hogy mivel anyám már beteges és öreg, vele kell együtt laknunk. Nem hagyhatom magára. Ez az egyik feltételem. A másik pedig az, hogy ha már hozzád megyek feleségül, én a férjemet látni is akarom és nem csak az év meghatározott napjain. Szóval otthagyod a tengert és rendes foglalkozást választasz. Reggel elmész, este pedig hazajössz, mint egy rendes, jó családapa.

Ez utóbbi feltétel nem nagyon fért bele Tamás terveibe, de mint egy szerelmes lövőlegény, megígért mindent. Az évek alatt a tengeren elég szép pénzt gyűjtött össze. Hét országra szóló esküvőt csináltak és mindenkit meghívtak, akit csak tudtak. Tamás apja eleve nem örült a gyors lánykérésnek, meg is jegyezte.

– Jól meggondoltad magad, fiam? Ismerlek, milyen szabadon szeretsz élni, tudom, Dorote nem fogja tőrni, hogy a tengereket járd majd hónapszámra, mint eddig. Mihez akarsz kezdeni? Igazából nincsen semmi polgári foglalkozásod. A tengerészeti iskolát végezted el, ehhez értesz. Egy tengerésznek tenger kell, a szárazföldön nem tud hajózni csak imbolyogni. Nem arra célzok, hogy a legtöbben nem vetitek meg az italt, mert te szerencsére nem vagy nagyivó. Van valami elképzelésed?

– Nem eszik olyan forrón a kását, apa. Dorote bele fog menni, hogy pár hónapot még távol legyek. A régi lakásom eladom, rakok még hozzá, felveszek kölcsönt és lakást veszünk. Meg fogja érteni, hogy azért akarok még pár utat csinálni, hogy minél hamarabb letudjuk a kölcsönt.

– Te tudod. De én azt mondom, ennek nem lesz így jó vége.

Dorote, ha nehezen is, de belement az alkuba. A házasságuk első évében úgy nézett ki, hogy minden rendben lesz, az előzetes figyelmeztetések vagy túlzottak voltak, vagy eleve rosszindulatúak. Aztán, sajnos bekövetkezett az első tragédia. Dorote mamája véletlenül félrenyelt, és mire mentővel a kórházba ért, már csak a beállt halált tudták az orvosok megállapítani. Dorotét nagyon megviselte ez az esemény. Nővére hiába nyugtatgatta, napokig csak zokogott. Munkába próbált menekülni. Amíg az anyja élt, csak részleges munkát vállalt, ezt változtatta át teljes foglalkoztatásúra. Tamás rendkívüli szabadságot kért és kapott. Ajánlotta a feleségének, menjenek el egy pszichológushoz, de ő hallani nem akart róla.

– Mesélt neked valami jóakaróm talán a családunkról? Én nem vagyok bolond, ahogy sokan állítják a hátam mögött, az anyám sem volt az. Pedig minden okunk meglett volna, hogy megőrüljünk. Apám vezető állásban dolgozott a volt Szovjetunióban. Mindenünk megvolt és átlag felett, jól éltünk. Aztán egy nap lefokozták, mert valószínűleg valaki bevádolta, ami ugyan nem volt igaz, de az elvtársak nem firtatták a valóságalapját. Nagyon sok besúgó és jelentgető volt még akkor is. Ennyi éppen elég volt, hogy ejtsék az eddigi pozíciójából. A szemünk láttára lett öngyilkos. Ez lehetett is a cél, hogy vagy végzel magaddal, vagy az élet fog veled, mert lehetetlenné tesszük az életedet. Utána anyámmal és a nővéremmel kivándoroltunk és igyekeztünk új életet kezdeni. A nővérem hamar lábra állt. Férjhez ment és éli az életét. Sokat segített és segít is most nekem. Téged nem rázott volna meg egy ilyen esemény? Ettől még nem vagyok bolond vagy őrült.

– Dorote, senki sem mondta, hogy őrült vagy, de kikészültél teljesen idegileg. Sok volt ez már neked. El kellene menned szakember segítségét kérni.

– Megmondtam már: nem hiszek a nagy lélekgyógyászatban. Ez a sors, ezen már nem lehet segíteni. Mindenkinek meg van írva az élete, és azt senki sem kerülheti el.

Tamás nem erőltette tovább a dolgot. Sikerült meghosszabbíttatnia a rendkívüli szabadságát, amit arra használt fel, hogy próbált munkát találni. Bármilyen kisegítőmunkára hajlandó volt, csak a felesége mellett tudjon maradni. Talált egy raktári állást, el is vállalta, de nem hagyta ott a hajóstársaságot, csak fizetés nélküli szabadságot kért. Telt, múlt az idő és Dorote egy nap elújságolta Tamásnak, hogy terhes.

– Még csak első hónapos vagyok. Amíg bírok, addig dolgozom. Most, hogy otthagytad a hajót, kevesebb a pénzünk, szükségünk van minden fillérre. Nem hagyhatom ott a munkát.

– Ahogy gondolod, én viszont jobban örülnék, ha itthon maradnál. Megleszünk az én fizetésemből is egy darabig, ha szűkösebben is, és ha majd nagyobb lesz a baba, visszamegyek a tengerre.

Dorote szinte a munkából ment a szülőszobába. Nehéz szülése volt.

– Fiú – mondta boldogan Tamásnak, miután magához tért. – Mi legyen a neve?

– Nevezzük el Jákovnak!

A megszokottnál kicsivel tovább tartották bent őket a kórházban. Otthon Dorote nővére, Bella átköltözött hozzájuk, hogy segítsen a gyerek körüli teendőkben. Elsősorban azt kellett megtanítania – miután neki már két gyermekkel volt tapasztalata – mit és hogyan kell csinálni a babával. Látszólag egészségesnek nézett ki a fiúcska, de valami mégsem stimmelt. Vagy hat hónapos lehetett, amikor a védőnő megállapított egy csomó rendellenességet. Azonnal kórházba küldte őket. Kiderült, hogy rossz a hallása és a látása. Még mászni sem kezdett el, de a vizsgálatok kiderítették, hogy agyának az a része sérült, ami a mozgáskoordinálásért felelős. Dorotének ajánlották a kórházban, hogy adja be intézetbe a gyereket, ott jobb helye lesz, egyedül nem fogja bírni az ápolását, a vele való törődést. Dorote hallani nem akart róla. Erején felül mindent maga csinált.

Mikor két éves lett a gyerek, akkor borult ki teljesen. Sem járni, sem beszélni nem volt képes a kisfiú. A szobatisztaságra sem lehetett megtanítani. Bármennyire is ellenkezett Dorote, mégis intézetbe vitték. Tamás, hogy a megnövekedett kiadásokat fedezni tudja, visszament a tengere. Sokan próbálták meggyőzni arról, hogy hagyja a koszos anyagiakat, mert most nem ez a fontos, maradjon inkább Dorote mellett, neki nagyobb szüksége van rá most, mint bármikor. Tamással nem lehetett beszélni.

– Kell a pénz, és az idegeim nem bírják tovább itthon. Dorote roppant furcsán viselkedik, de nem hajlandó orvoshoz menni, hogy ő nem bolond, nincs semmi baja sem. Pszichológusra lenne szüksége, aki komolyan foglalkozna vele. Erőltetni nem lehet.

Tamás hónapokig tartó távolét után hiába halmozta el feleségét szinte mindennel, ő állandóan csak házsártoskodott vele. Házasságuk kezdett megromlani.

– Miért nem tudsz valami olyat kitalálni, hogy többet lehess velem? Szükségünk van a keresetedre, azt tudom, majd valamikor én is visszamegyek dolgozni, de egyelőre nem birok. Ez így nem élet, hogy állandóan a tengeren vagy. Kire számíthatok rajtod kívül? A nővéremre? Neki sincs ideje állandóan mellettem ülni és segíteni.

– Kössünk kompromisszumot: ha eljössz velem egy pszichológushoz, akkor leszállok a hajóról.

– Rendben van – adta meg magát az asszony.

Másfél évig járt terápiás kezelésre Dorote. Tamás is talált magának állandó szárazföldi munkát. Úgy tőnt, sikerült megmenteni a már–már felborult életüket. Csak Tamás egy idő után akadékoskodni kezdett, hogy kevés a pénz. A beteg gyerek után fizetniük kellett, nem volt ingyenes a kezelése, ellátása.

– Már megint az a nyomorult pénz? Mondd meg őszintén, unsz már engemet és csak így tudsz tőlem megszabadulni.

– Miket beszélsz, Dorote? Ha akartam volna, már rég itt hagytalak volna. De láthatod, nem mentem el. Higgy nekem, csupán a nyomorult pénz hiánya miatt jár a fejem megint. Bármennyire is összehúzzuk magunkat, alig tudunk félre rakni. Te már évek óta nem tudsz rendesen dolgozni. Bevallom neked, azért akarok megint jobban hajtani, hogy tervezek egy másik gyereket. Persze ha te is akarod.

– Újabb gyereket? Talán. De előzőleg, azt hiszem, nem ártana konzultálni több orvossal is.

Felkerestek egy csomó híres orvost. Legtöbbjük megnyugtatta őket, van még esélyük, hogy egészséges gyerekük legyen. Mikor Dorote ismét teherbe esett, veszélyeztetettként kezelték. Havonta többször is be kellett mennie a kórházba kontrollra. Szerencsére rendben találták minden alkalommal. Sőt egy meglepő örömhírt is közöltek: ikrekre kell számítaniuk.

– Ha lányok lesznek, akkor az egyik Judit, a másik Eszter lesz – tervezgette a boldog anya.

– Egészségesek legyenek, az a legfontosabb!

Az utolsó heteket Dorote teljes orvosi felügyelet mellett, kórházban töltötte. Mikor elérkezett a szülés ideje, az első gyerek szerencsésen világra jött, de a másik nem bírta kitornászni magát. Az orvosok attól tartottak, ha agya nem kapott elég oxigént, máris sérüléseket szenvedett a sok kínlódástól. Azonnal császármetszést kellett csinálni.

Kislányok voltak. Mindkettőt intenzív osztályra vitték és rutinvizsgálatokat folytattak, nem is találtak semmit, ami aggodalomra adott volna okot.

Szépen fejlődtek. Ahogy Dorote eltervezte, úgy kis lett. Juditnak és Eszternek nevezték el őket. aki elsőnek Már kétévesek lehettek, mikor is, a császárral született Eszternél kiderültek a rendellenességek. Judit már beszélt, élénken játszott, húga csak a plafont bámulta és nem akart kommunikálni, testvérével játszani, hiába is próbálkozott az vele. Anyját keserítette, hogy a kislány nehezen tudta még többszöri próbálkozásra is kiejteni a legegyszerűbb szavakat. Judit is hiába próbált többször ismételgetni neki bármit, Eszter csak nagy szemekkel, némán bámulta. Újra kezdődött az a tortúra, amit már egyszer végigjártak. A vizsgálati eredmények lesújtóak voltak, károsodása maradandó. Ezt a gyereket is intézetbe javasolták küldeni, de Dorote nem engedte.

– Az első gyerekem, Jákov már ott nevelkedik. őt nem engedem el magam mellől. Velünk fog maradni.

Teltek az évek. Judit iskolába járt, Eszter megállt a fejlődésben, és egy hároméves szellemi szintjén maradt. A kis Jutka minden nap leült vele játszani, magyarázta neki, amit éppen akkor tanult.

Dorote nem mehetett vissza dolgozni, mert senkiben sem bízott meg percig sem, akire a beteg Esztert rá merte volna hagyni. Tamás mégis visszament a tengerre, mert a kiadásaik egyre nagyobbak lettek. Dorote már nem kiabált vele, beletörődött, hogy ez az ő előre megírt sorsa. Tamás igyekezett rövidebb utakra leszerződni, amik csak egy–egy hónapig tartották távol, közben pár nap szabadsága alatt válthatta feleségét a házi feladatokban. Ilyenkor Dorote a nővéréhez ment pihenni. Egy ilyen alkalomkor kapta Tamás a telefont az intézetből, hogy Jakov nem bírta tovább a szenvedéseket. Alig volt tizenhét éves.

Az apa gondban volt, hogyan és mikor közölje feleségével; telefonáljon oda a nővéréhez, vagy intézkedjen egyedül, és majd, ha hazaérkezik, akkor mondja el neki. Úgy döntött, ameddig lehet, megkíméli a rossz hírektől. Dorote valamit megsejtett, az a bizonyos hatodik érzéke léphetett mőködésbe, mert hamarabb tért haza, amikor tudtára kellett adni, mi történt. Letörte ugyan a fia halála, de aztán így szólt:

– Isten végre megkönyörült rajta és maga mellé szólította.

Nem tartottak semmi vallást így Juditnak csupán olyan ismeretei voltak, amiket az iskolában tanult. Anyja kijelentésén kicsit elgondolkozott és pár hónappal a temetés után megkérdezte.

– Mondd, mama, tudnánk beszélni az Istennel, hogy Esztert is maga mellé szólítsaő Nem kellene akkor ennyit szenvednie. Én szívesen írnék neki, hogy bármit megtennék azért, hogy a testvéremnek jobb legyen. És mondd, mama, ha ott sokkal jobb, mármint az Isten mellett, miért nem mennek oda az emberekő Vagy oda csak azok juthatnak el, akik ezt kiérdemlikő

Egyfolytában ostromolta ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel, de Dorote válaszait nem nagyon találta kielégítőnek. Tamás próbálta elmagyarázni, hogy senki sem tudja létezik–e, amiben az emberek hisznek, mert onnét még nem jött vissza senki.

– Akkor most van egy más világ, vagy nincsen? – kérdezte Judit dacosan az apját. – Vagy ez is csak olyan mese, mint a királyfik meg a királykisasszonyok? Pedig királyfik is meg királykisasszonyok is vannak, csak mi egyszerű emberek nem tudhatunk meg mindent rólunk. Biztosan az Isten is csak nekik van, és csak ők tudnak vele kapcsolatot teremteni és csak azok kerülhetnek oda, akiket ők beajánlanak.

Tamás komolyan kezdett aggódni, hogy Judit ilyeneket beszél. Már tizennégy éves volt, apja attól félt, nincs–e nála is valami sérülés, ami csak most kezd előjönni. De Dorote ellenzett minden orvost, ideggyógyászt.

– Semmi baja nincs, gyerek.

– Akkor légy szíves, vedd a fáradságot és foglalkozzál vele. Olyan gondolatok vannak a fejében, amiknek nem lesz jó következménye. Miért nem magyarázod el neki, hogy Isten létezéséről csak mondák, mesék keringenek és senki sem tud biztosat.

– Mi vagyok én, rabbi? És különbben is, honnét vagy abban biztos, hogy ez is csak kitaláció? Miért ne higgyen, ha egyszer hinni akar?

Történt egyszer, hogy Dorotének valami halaszthatatlan elintéznivalója akadt. Juditot már elég nagynak gondolta, hogy vele hagyja Esztert.

– Maradjatok itthon. Egy óra múlva itt leszek. Ha mégis lemennétek, akkor csak ide, a parkba.

Mikor hazaért a konyhaasztalon levél várta.

„Mama. Én megtaláltam az Istenhez vezető utat és elmegyünk Eszterrel hozzá. Majd ott, nála találkozunk.”

Mint az örült rohant ki a lakásból és egyenest a rendőrségre sietett. Már későn.

– Baleset történt, sajnos – mesélte az ügyeletes rendőr. – Egy teherautó gázolta el őket, mikor a kereszteződésen mentek át. Semmi sem mutatott arra, hogy tudatosan keresték a veszélyt és a halált. Figyelmetlenül léptek le a járdáról és ez okozta a katasztrófát. Sajnálom, asszonyom.

A temetést követően Dorote beadta a válási kérelmét. Tamás ellenezte, nem akart belemenni. Bellát, Dorote nővérét is hiába vonta be a megegyezés érdekében. Otthagyott mindent feleségének, és elköltözött egy kisebb lakásba.

Évekkel később tudta meg, hogy Dorotét be kellett vinni egy idegszanatóriumba. Nem bírta sokáig. Fél év után öngyilkos lett. Egy pár sort hagyott csak maga után, melyben közölte mindenkivel: a sors úgy akarta, hogy kövesse gyermekeit. 

 

Legutóbb szerkesztette - Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.