Avi Ben Giora. : Gyermek az időben XI.

*

 

 

Péter és Marika házasságkötésére csak 1981—ben kerülhetett sor. Diplomával a zsebükben el is tudtak helyezkedni, a kényszervárakozást az okozta, hogy Péternek be kellett vonulnia. Apja pusztán annyit tudott számára elintézni, hogy ne előbb, hanem mint végzett orvost hívják be katonai szolgálatra. Hamar megkapta a tiszti rangot, így több kimenőt, eltávozást élvezett, mint az átlag fiatal honvédek.

Kőváriék idegeskedtek is amiatt, hogy Péter pont azokban az időkben került a néphadsereg kötelékébe, amikor a Szovjetunió megszállta Afganisztánt. Aggódtak, hogy mi lesz akkor, ha a szovjetek ugyanúgy, mint a Csehszlovák incidensnél, a varsói blokk államait is igénybe veszik. Szerencsére erre nem került sor, de valahogy ott lebegett a fejek fölött az a bizonyos kard.

Brezsnyev elvtárs is eltávozott az élők sorából és helyére Jurij Andropov a KGB valamikori főnöke került, akinek nevére még ötvenhatból emlékeztek. Kővári egyre nyugtalanabb lett a napi politikai változásoktól. A munkahelyén egyelőre nem érzete azt a nyomást, amit sokan, csak nem mertek nyíltan beszélni róla. Attól tartottak, hogy az oroszok szigorítani fognak eddigi politikájukon és megszüntetik Magyarország a többi szocialista országhoz képest „kiváltságos”, úgynevezett gulyás kommunizmusnak csúfolt helyzetét, amiben egész jól érezhették magukat. Míg régen az állam igyekezett visszaszorítani magánszférát, az 1968—as változás egyre nagyobb teret biztosított számukra. A sorra kerülő érdekes változásokat próbálta önmagának hasznosítani Kővári Ernő is. Jelentős befolyását, még meglévő hatalmát szerette volna pénzzé tenni. Tisztában volt azzal, mivel régóta volt már a pályán, hogy a pénz sokkal nagyobb hatolom, mint amit a rendszer biztosítani tud neki. Sőt, amitől a legjobban félt, hogy senki sem pótolhatatlan, és bármikor leválthatják őt is, mint régi kollegáit. Persze eltüntetésükben aktívan vett részt, éppen ezért mindig attól rettegett, hogy majd rá is sor kerül. Egy nap így fordult a fiához.

— Te Péter, mikor akartok végre nagyobb lakásba költözni? Ez a szövetkezeti, amiben most vagytok szerintem már most kicsi. Arra gondoltam, megelőlegezek nektek egy nagyobb öröklakást. Ha ügyesek vagytok, akkor rövid időn belül vissza tudjátok fizetni nekem a pénzt.

— Apám, egyelőre nagyon is jó nekünk ez a lakás. Még nem terveztük, ha mégis jönne a „trónörökös”, akkor is elférnénk.

— Ha így gondolkodsz, soha sem lépsz előre.

— Nem is léphetek. A kórházi fizetésem arra elég, hogy minden rezsit fedezzünk, Marika fizetése megy az OTP-be tartaléknak. Bármilyen jó feltételt is akarsz nekünk adni, hosszú évek kellenének, hogy törlesszük a lakás árát, amit nagyvonalúan megelőlegeznél nekünk.

— Na, figyelj rám. Kinéztem nektek Budán egy villát. Frekventált helyen van, én meg tudnám szerezni. Kis befektetéssel át lehetne alakítani, hogy két rendelő is legyen benne. Az állami és privát praxissal elég rövid időn belül tudnátok annyit keresni, hogy kifizessetek.

— Gondolod papa, hogy az csak így megy? Mi is tervezzük, hogy otthon is dolgozunk, de amíg nincs meg a szükséges gyakorlatunk, nem is kapnánk meg az engedélyt.

— Én ezeket mind elintézem nektek. Pár telefonomba kerül.

— Mi viszont nem kérjük a te protekciós összekötetéseidet. Ki tudja, kié az a villa, és én nem szeretek a máséba beleülni.

— Mit máséba? Azt én az államtól veszem meg. Más kérdés, hogy mennyiért. Az meg nem a te dolgod, hogy az állam kitől és hogyan szerezte és adta tovább. Most kell kihasználnod a lehetőséget, mert később ki tudja, mi lesz. Beszéljünk teljesen nyíltan. Láthatod, hogy a világon senki sem pótolhatatlan. Andropov beteg. Azt persze senki sem meri megkérdezni, hogy a „klikken” belül, hogy fognak dönteni az utódjáról. Mert fiatalt, tudod, nem engednek a főtitkári székbe ülni. Ezt csak kifelé, a világnak állítják így be. A tényleges hatalmat már rég mások gyakorolják.

— Papa! Mi közöm nekem ehhez az egészhez? Minket nem érdekel a politika, soha nem is fog érdekelni. Ez csak a te kenyered, és lehet, hogy rajtad keresztül sok mindent tudnák még most megkaparintani, de nem tartunk rá igényt. Nem akarok semmiféle elkötelezettje lenni a rendszernek, azzal, hogy Kővári Ernő az apám.

— Én meg azt mondom, ki kell használjad. Engem és anyádat biztosítod be. Én már hamarosan nyugdíjba tudok menni. Hacsak ugye, az elvtársak másképpen nem gondolják.

— Ezt egyszer már kifejtetem neked. Te akkor sem fogsz nyugdíjba menni, ha lehetne. Nem az a típus vagy.

— Értsd már meg végre, te, hülyegyerek. Még át tudom váltani a politikai hatalmam pénzzé. Még nem lehet tisztán látni a jövőt, de már most mindegyik funkcionárius arra számol, mit, mennyiért tud megvenni. Mert az igazi hatalom a tőke lesz. Ki, mennyit tudott összeharácsolni, annyira lesz befolyásos ember. Ezt a szolgálati lakást nem írathatom soha a nevemre. Előbb senkinek sem kellett, azóta felértékelődött. Nincs most annyim, hogy lekenyerezzem azokat, akiken múlik. Egyedül a balatoni nyaraló a sajátom. Úgy rendeztük be, hogy ott elélhetünk anyáddal. Viszont szeretnék még egy objektumot, itt, Budapesten. Ti lennétek a haszonélvezők, de a tulajdoni jog az enyém lenne.

— Egyszerre mekkora kapitalista akarsz lenni! Régen, ha valaki ilyent forgatott a fejében, azonnal lecsukattad száz évre. Mi ez a nagy változás?

— Minden változik fiam. Nekem is ehhez kell alkalmazkodnom. Tehát?

— Tudod mit? Vegyed meg. De a szövetkezeti lakásunkat akkor sem adjuk fel. Intézd el, ami kell ahhoz, hogy privát rendelőt is nyithassunk. A havi jövedelem tíz százaléka a tied és a lakásszerződésében belefoglaltatod, hogy halálod esetén mi vagyunk a teljes jogú tulajdonosok.

— Ami azt illeti, te sem a KISZ alapelveit követed. Még az sem úgy néz ki, hogy én jobblétre szenderedek.

— Nem voltam se KISZ—, se párttag. Pedig sokszor tették fel a kérdést, hogy apám és anyám után én miért nem vagyok az? Mindig ki tudtam bújni azzal, hogy ezt apámtól kérdezzék meg.

— Akkor meg is állapodtunk. Én mindent elintézek, úgy két hónap múlva költözhettek. Sőt elintézem, hogy a szövetkezeti lakásból hasznotok is legyen. Ki fogjuk adni valami elvtársnak, havi bérbe. Az fedezi a még fennmaradt részletek fizetését.

*

 

Gáspár doki nem üres kézzel tért vissza Münchenbe. Ajándékokon felül friss hírekkel is elhalmozta Lányi barátját. Budapesti tartózkodása alatt többször találkozott Kiss Mártonnal. Sokáig gondolkodott beavassa—e az öreget a Lányi ügybe, de végül úgy határozott, majd más úton próbál információkhoz jutni. Kiss segítségével egy nap hozzá tudott jutni régi iratokhoz, okmányokhoz, amik az irattárban, mint elfekvő anyagok hevertek. Nem akart hinni a szemének, amikor egy kartotékon felfedezte Lányi Zsolt feleségének nevét és a saját aláírását. Mindent kijegyzetelt, amit csak tudott. Az adatokban állt, hogy Lonka egészséges fiúnak adott életet, de a szülés közben keletkezett komplikációk következtében meghalt. A fiú neve és további sorsa itt nem szerepelt, mintha azokat valamilyen gondos kezek eltüntették volna. Mégsem adta fel. Hosszas kutatás eredményeként megtudta, hogy mi történt azokkal a csecsemőkkel, gyerekekkel, akik elvesztették a szüleiket. A nyomot egészen a Ménesi úti gyerekotthonig tudta követni, ahol mindenki hallgatott, mint a sir.

— A gyerek további sorsáról nem áll módunkban adatokat szolgáltatni. Valószínű, hogy gondozó szülőkhöz került, és ezek az adatok titkosak.

— És, ha véletlenül tudom igazolni, hogy én vagyok a gyerek tényleges apja? — akadékoskodott Gáspár doki.

— Még akkor sem. Képzelje el, mekkora lelki törést okozna annak a gyermeknek, aki már ugye felnőtt ember. A nevelőszüleit a saját szüleinek tekintette és abban a tudatban nőt is fel. Valószínűleg a nevükre íratták. Nem tenne jót most már senkinek.

Gáspár elgondolkozott a hallottakon. Az érvek egyik oldalát elfogadta, de azt sem teljesen. Megpróbált a régi, még „szocialista módszerekkel” használható információhoz jutni. Felkutatta a régi nevelőket és jelentős pénzösszeget ajánlott fel nekik valutában, de senki sem volt hajlandó kötélnek állni. Jogosan gyanakodtak, hogy nem egy beépített provokátorral állnak-e szemben, aki a megbízhatóságukra kíváncsi.

— Ennyit tudtam kideríteni, Zsolt. Bevallom, sokáig viaskodtam magamban, hogy elmondjam-e neked. Szerintem valóban igaza van annak a nőnek, aki azt mondta, ne keressük meg a gyereket, mert hiába felnőtt ember már, egy olyan törést okoznánk neki, ami tragédiába is torkolhat.

— Csak nem képzelik, meg te is, hogy ezek után lemondok róla? A kedves embereket, akik örökbe fogadták és felnevelték, természetesen kifizetném, hogy gondoskodtak róla. De aki ezt az egész szemétséget elkövette, annak szeretném a nyakát megszorongatni.

— Ugyan már, Zsolt, miért beszélsz marhaságot? Az a fiú már felnőtt férfi lett azóta. Miért akarnád tényleg szétzilálni az életét? Nem mondom, próbáld meg felkutatni a nevelőszülőket, akik biztosan adoptálták, és a nevükre íratták. De ez az egész, amit tehetsz. Feltéve, ha sikerül találni olyan valakit, aki hajlandó lesz elfogadni a megvesztegetést. Hidd el, én megpróbáltam.

— Ha nem pénzzel, majd másképpen szóra fogom bírni. Éreztem, hogy van egy gyerekem, és most bebizonyosodott.

— Megértelek, mégse menj fejjel a falnak. Elkezdődött már ott is valami, a fiatalok, meg a régi párt muftik is elkezdtek szerveződni, amiből talán jó is következhet. Ki kell várnod, mi lesz ennek a folyamatnak a vége.

 

Teltek az évek, Zsolt nem felejtett, de a fia nyugalmára gondolva valóban nem akarta bolygatni a dolgot, munkába temetkezett.

Közben elég sok változás ment végbe a világban, úgy pozitív, mint negatív irányban.

— Hallottam, hogy már nekem is adnának beutazási engedélyt Budapestre. Szkeptikus vagyok. Ja, nem is mondtam neked. Pár héttel ezelőtt berendelt a volt CÉG-em. Beszélni akart velem az egyik mostani nagyfejes. Találkoztunk, és én azonnal a lényegre tértem. Hímezett—hámozott, hogy szükség lenne rám újra, Kelet—Európába kellene utaznom. Én ebben a korban? Mit kezdenek egy ilyen vén szivarral? Nem mondtam neki se nemet, se igent, függőben hagytam. Tegnap este meg egy telefont kapok, hogy amint tudok, azonnal utazzak Washingtonba, mert egy „nagykutya” óhajt velem beszélni. Nagyon fontos dologról van szó. Most egyszerre fontos vagyok? Igaz, én hagytam ott őket, de akkor nem akarták azt adni, amit kértem, most meg két kézzel. Nem szeretem én ezt. Te mit tennél?

— Nem tudom. Szerintem, ha fizetnek mindent, akkor utazz ki. Az üzlet megy nélküled is, rendes, megbízható csapatod van. Nem fognak kihasználni. Szerintem az Államokban nagy fantáziát látnak ebben az új elnökben.

— Ugyan már? Gorbacsov semmivel sem lesz különb, mint a többi. Régi, volt KGB—s és csupán az erőviszonyok miatt próbálkozik. Szóval azt mondod, menjek és tudjam, meg mit akarnak? Legyen igazad. Visszaszólok, hogy küldjék a jegyeket, meg rendezzék a szállásom.

Alig egy hét múlva Zsolt repült ismét a tengerentúlra. Útközben volt éppen elég ideje átgondolni mindent. Felelevenítette megint azokat a pillanatokat, amikor élete első repülőútja az USA területére vitte, és a kezdeti pár évet. Mint egy film, úgy peregtek az események a szeme előtt. Mire magához tért, már a leszálláshoz készülődtek. Az érkezésnél vártak rá.

— Miszter Lányi? Kérem, jöjjön velem.

— De hiszen még az útlevelemet sem kezelték.

— Hagyja a formaságokat, azokat majd mi elintézzük.

— És a csomagom? Legalább azt várja meg, amíg megérkezik.

— Mindenre gondunk lesz, de magát már várják. Tudom, hogy fáradt, ez azonban egy fontos megbeszélés.

Zsoltot elfogta az idegesség. Mi lehet itt a dolgok mögött? Réges-rég nem aktív már, nem is volt akkora valaki soha, hogy ekkora figyelmet szenteljenek neki. Itt valami bűzlik — gondolta.

A limuzin kint állt, hamar bevitte őket Washington belvárosába, ott is egyenest a kormányzati negyedbe. Párszor már járt erre, de az nagyon régen volt. Miután túlestek a formaságokon és megkapta a belépő kártyáját, elindultak a nagy labirintusban. A külügyi osztályra érkeztek és ott az egyik magas rangú tanácsadó irodájába nyitottak be. Aki fogadta, az újságok oldalairól volt számára ismerős. Már azt hitte, hogy álmodik, ezért többször is magába csípett. Bent az irodában aztán régi, volt kollégákat talált. Akit legelőször felismert, az Zbignyijev, a lengyel, de ott ült La Motta is, akit még a kiképzése alatt ismert meg. A csoport élén meg nem más, mint Peterdi fogadta.

— Ne kapj szívbajt öreg, nem tört ki még a világháború — lapogatta meg a vállát.

Miután mindenki elfoglalta a helyét, elkezdődött a megbeszélés. Zsoltnak nagyon kellett figyelnie, hiszen amiket itt hallott, azok számára már teljesen ismeretlenek voltak. Vagy két órán át folyt a tárgyalás. Mikor véget ért és kijöhettek, Zsolt azt sem tudta nagy hirtelen, hogy hol van.

— Ebben a te kezed volt benne, Peterdi. Mi a fenének jutottam pont én eszedbe?

— Nem is örülsz annak, hogy esetleg egy teljesen új pozícióban látogathatsz vissza Budapestre? Tudom, hogy elintézetlen ügyeid vannak ott, mind a mai napig. Most alkalmad nyílna arra, hogy saját magad utánuk járj.

— Idefigyelj! Én jó pár éve megszakítottam minden köteléket a Céggel. Nem érdekel a politika, nem érdekel semmi, csak az éttermem. Jól élek, megvan mindenem, minek keressek bajt magamnak? Öreg, vén szivar vagyok én új kalandokra. Ki a francot érdekel, hogy az Egyesült Államok elnöke Magyarországra készül a feleségével? És persze erre eszedbe jutottam, hogy az öreg Lányi pont beleillene a kísérő csapatba. Kösz haver! Nem. Egy dolog volt fontos, és maradt valóban mind a mai napig, amit ki kellene derítenem. Ahhoz a „CÉG” eddig sem adott segítséget, úgy ezután sem fog. Majd magánemberként utána járok, ha elérkezettnek érzem az idejét. Hagyjatok ki ebből. Kösz a megtiszteltetést, hogy rám gondoltál. Ha egyszer Münchenben jársz, keress fel az éttermemben.

Két nap múlva Zsolt visszarepült Európába. Mikor a Dokinak elmesélte a washingtoni történéseket, az csak nézett.

— Én persze biztosan igent mondanék. Már csak a hecc kedvéért is. A világ átalakulóban van, szó se róla, és ez valahogy minden csatlós államot érint. Én kíváncsi lennék azokra a pofákra, akik a nyakamat akarták, anélkül, hogy beszéltek volna velem.

 

/folyt. köv./

Legutóbb szerkesztette - Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.