Avi Ben Giora. : Gyermek az időben X.

*

 

 

 

 

Gáspár doki beutazási engedélye nem akart megérkezni. Már megvolt a német állampolgársága és az a bizonyos „elévülési” idő is lejárt.

— Valaminek lennie kell, Zsolt, hogy nem kapom meg. Kész röhej. Ott születtem, ott tanultam, ott dolgoztam és most esdekelnem, hajbókolnom kell, hogy ennyi idő után haza mehessek.

— Mondtam neked, hogy nem lesz az olyan egyszerű, ahogy gondolod. Mennyire biztattál engem is, hogy próbáljam meg, mert ennyi idő után megadnák a vízumot. Doki, mi kellemetlen élő tanuk vagyunk. Nem kíváncsiak ránk és mindent megtesznek annak érdekében, ha lehet, keresztbetegyenek nekünk. Legkevesebb, hogy ennyi idő után láthasd a szülőföldedet, de kihasználják.

— Mondd, mi ebből a hasznuk? Pénzt akarnak? Miért nem írják meg, hogy fizessek egy x összeget érte?

— Elfelejtetted, hogy ők mindent hátulról csinálnak? Amire lehetne egyszerű választ is adni, azt nyakatekerve kapod: mondjuk a fekete az nem biztos, hogy fekete, lehet az szürke is vagy esetleg fehér. Attól függ, ki az illető és kit ismer, van e protektora. Most is léteznek az informátorok. Bejelentenek, feljelentenek, jelentenek. Egy fillér haszna nincs a belőle, de csinálja. Szorgalmasan irogatja. Nem mondom, ezek közt nincs olyan, akit előzőleg bemószeroltak valami apróság miatt, és most azzal zsarolják.

— Zsolt, talán kicsit túlzol. Történt azóta egy és más.

— Lassan 1980—at írunk és minden maradt, ahogy volt. Kicsit átszerveztek, modernizáltak, de a lényeg ugyanaz.

— Zsolt ez marhaság. Ötvenhat régen volt.

— Mégse nagyon keverd bele magadat az én ügyembe, mert csak bajod származhat belőle. Ne érdeklődj túlságosan a múlt után.

Pár hét múlva Gáspár dokit behívták a bonni magyar követségre.

Bocsánatot kértek a lassú ügyintézés miatt. Két hétre tartózkodást kaptak Magyarország területére a feleségével. Az esetleges hosszabbítás végett az ottani hatóságokhoz kell fordulniuk.

— Kérném az ön és a felesége úti okmányait, hogy bepecsételhessem a vízumot. Szíveskedjen hetven dollárnak megfelelő nyugatnémet márkát befizetni az illetékre.

A doki szó nélkül fizetett, de magában számolt: Hetven dollár kettőnknek két hét? Mire? Nem sok az egy kicsit? — Nem szólt egy szót sem senkinek, csak igazat adott Lányi Zsoltnak.

— Mi lehet Pesten, ha itt a követségen ilyenek? Érdemes odautaznom? Hiszen csak a feleségemnek akarom megmutatni, hol születtem és dolgoztam. Megér ez nekem ennyit? Ki tudja, mi vár még majd ott rám?

Vissza már nem lépett.

Zsolt még emlékeztette az óvatosságra a búcsúzásnál.

— Doki, vigyázattok magatokra nagyon. Te ott most turista leszel és nem állampolgár. Úgy is kell viselkedned, mint egy idegennek, aki csak látogatóba érkezett.

Az autóút a magyar határig kissé fárasztó volt. Bécs után nem kiépített autóbahn vezetett Hegyeshalomig. Alig húsz kilométerre voltak a határtól, de a doki pihenni vágyott. Éppen ezért Pándorfban megálltak és szobát béreltek. Másnap reggel folytatták az útjukat Budapest felé. A határon vagy másfél órát várakoztatták őket. Elvették az útlevelüket, az autót átvizsgálták. Ezzel még nem ért véget a tortúra. Egy idő után megunta az autóban való ücsörgést és odaszólt a határőrnek.

— Mondja, meddig kell itt ácsorognunk még? Fáradtak vagyunk, a feleségem éhes és szeretne WC—re is menni.

— Uram én meg nem tudom mondani önnek. De azonnal szólok a parancsnok elvtársnak, hogy nem mehetnének-e be addig a tranzitba, amíg a vizsgálat le nem zárul.

Kis várakozás után engedélyt kaptak, hogy lepakoljanak a főépület elé. A büfében megtalálták a mellékhelyiséget is.

— Maradjanak itt, majd idehozzuk a papírjaikat, ha a vámosok végeztek.

Gáspár nejének volt némi fogalma az „osztblockról” de álmában nem gondolta volna, hogy egyszer majd a saját bőrén így tapasztalja meg. A méregdrága büfét csak valutával lehetett fizetni. A WC meg büdös és undorítóan piszkos volt. Miután elfogyasztották a kávét és két zsemlét, amit ki tudja mivel töltöttek — a választékban nemigen bővelkedtek —, helyet foglaltak a többi várakozó közt. Jó húsz perc után megjelent egy tiszt.

— Parancsoljon Gáspár doktor — nyújtotta át az úti okmányukat a határőr. — Még egy apróság: Szíveskedjenek a pénzváltó ablaknál fejenként száz márkát beváltani forintra. Ha Budapesten esetleg valaki felajánlaná, hogy a hivatalos kurzuson jóval magasabb áron váltana önnek, kérem, tartózkodjanak ettől. Csak hivatalos pénzváltó helyen, vagy az OTP fiókjaiban váltsanak. Sok kellemetlenségtől kímélik meg magukat, ha nem kísérleteznek ilyesmivel. Kellemes utat kívánok önöknek.

Kétórai autózás után érkeztek meg Budapestre. Nem foglaltak előre szállást, úgy gondolták, majd kiválasztanak maguknak egy megfelelőt. Amint a Hegyalja útra értek, valami ötlettől vezérelve a Vár irányába folytatták az utat. Emlékezett a doki, hogy egy régi jó barátja, aki annak idején a kórházban raktáros volt, a Várfok utca elején lakik.

— Mi most Budán vagyunk — kezdett bele az „idegenvezetésbe”. — Budapest a Duna két oldalán terül el. Az egyik része Pest, a másik meg Buda. Ahova éppen készülünk, az Budapest egyik legszebb pontja, a Várhegy. Egy barátomhoz megyünk, akivel együtt dolgoztam a kórházban.

— Nem is beszéltél arról, hogy valakit értesítettél a jöttünkről.

— Nem értesítettem én senkit, csak most beugrott, hogy itt lakott valahol. Megnézzük, talán még él, és most is itt.

— Ennyi idő után akarsz beállítani hozzá, minden értesítés nélkül? Először inkább keressünk egy hotelt.

De a doki csökönyös és hajthatatlan volt. Hamarosan felfedezte a házat és leparkolt.

— Mindig a saját fejed után mész? Minek hoztál akkor magaddal?

— Ne légy ilyen. Hadd nosztalgiázzak. Tudom, hogy kicsit önző vagyok, de bocsásd ezt meg nekem.

Beléptek a kapun és a lépcsőházban a lakók névsorát kezdte böngészni.

— Kiss, Kiss Márton. Na, itt is van. Szerencsére, még mindig itt lakik.

— Én nem ismerem a magyarokat, de szerintem ugyan olyan emberek, mint bármely más náció. Legszívesebben most visszafordulnék, és az autóban várnálak meg. Na, de te tudod.

Felmentek az első emeletre és megkeresték a hármas számú ajtót.

Becsengettek és kisvártatva csoszogó lépteket hallottak bentről.

— Ki az?

— Egy régi ismerős. Gáspár doki vagyok. Ön Kiss Márton?

— Igen, az vagyok. Kicsoda? Gáspár? Ilyen nevű embert nem ismerek? Talán tévedni tetszik.

— Ha megkérhetném, hogy a kisablakot nyissa ki és nézzen talán meg, hogy ismer, vagy sem.

— Ez nem lehet igaz! Maga az, doktor úr? Hogy került ide? Várjon, máris nyitom.

Kulcs fordult a zárban és az ajtó kitárult.

— Ez itt a feleségem. Sajnos nem mindent ért magyarul.

— Milyen nyelven beszél a kedves felesége? Sprechen Sie deutsch? — fordult a hölgy felé.

— Ja, ich spreche.

— Na, tetszik látni, doktor úr, megy itt minden. Egy kávét, ha megengedik?

— Márton bátyám köszönjük, de ne fáradjon. Most inkább beszélgessünk egy kicsit, hiszen azért jöttem.

— Igazán nagyon örülök, hogy emlékszik rám. Sajnos, öt éve megözvegyültem. A fiam meg elment még akkor, ötvenhatban, Amerikába. Most egyedül élek.

— Dolgozik még, Márton bátyám, vagy már nyugdíjas?

— Igazság szerint mehetnék nyugdíjba, de inkább maradtam, mint raktárvezető. Párszáz forint a különbség, de emberek közt lehetek. Ma éppen szabadságon vagyok, azért tetszettek itthon találni. Megkérdezhetem? Valami szakmai kongresszusra érkeztek, vagy csak amolyan nosztalgiautazás?

— Most járok először újra Budapesten. A feleségemnek szeretném megmutatni a várost, meg valóban kicsit szeretnék nosztalgiázni. Majdnem minden ugyanúgy néz ki, mint régen.

— Na, nem egészen, mert történt pár változás, de alapjában véve minden a régi. Jut eszembe Gáspár úr. Nem tudom, hogy felajánlhatom-e, de nálam is ellehetnek. Én a jövő héttől már újra dolgozom. Csak este leszek itthon.

— Köszönjük, nagyon kedves, Márton bátyám, de a feleségemmel szállodába akarunk menni. Majd esténként találkozunk magával. A Körszálló létezik még? Ismerősök mondták, hogy nagyon szép és a kilátás minden pénzt megér. Szinte egész Budapestet látni lehet onnét.

— Persze, hogy megvan, hiszen nem is olyan rég épült.

— Akkor mi most búcsúzunk is. Mit szólna, ha holnap estefelé idejönnénk magáért és valahol a Vizivárosban, egy kis étteremben vacsoráznánk?

— Előre is köszönöm a meghívást. Akkor holnap este itt nálam.

A Körszálló csak a pesti zsargonban használt elnevezés. Valóságban Hotel Budapest az elnevezése és tényleg egy csodás szálloda. Bejelentkeztek, és kényelembe helyezték magukat.

— Tudod, ha nem a saját két szememmel látom, ahogy téged itt fogad valaki ennyi idő után, akkor azt mondom, mese. Egyedülálló nemzet a magyar.

— Inkább úgy mondanám drágám, hogy kitűnő vendéglátók.

 

*

 

 Kővári egész nap idegeskedett a hallottak miatt. Persze, tisztában volt azzal, hogy a fiának szinte semmit sem szabad megtudnia, hiszen azonnal rájönne, hogy akiket apjának, anyjának gondol, azok nem a valódi szülei.

— Mit tehetek ebben a helyzetben? — tette fel a kérdést magának. — Olgával kell megbeszélnem az egészet, nehogy ellentmondásba keveredjünk. Ha a gyerek megtudja az igazságot, annak katasztrófa lesz a vége.

A kórházban már ott találta Pétert.

— Mit tudtál meg, papa?

— Még nem sikerült találkoznom az orvossal — hazudta, de szemével közben intett a feleségének, hogy szeretne vele majd négyszemközt beszélni.

— Nekem nemrég sikerült beszélnem azzal, aki ezt a műtétet végezte, azt mondta, jelen pillanatban minden rendben van. Egy hónap múlva kell visszajönnie kontrollra, akkor tudják megmondani a továbbiakat. Szóval, anya egyelőre túl van a veszélyen, most ez a lényeg. Azt, a volt kezelőorvost meg, a MÁV kórházban majd én elintézem. Jobb, ha mint félig kész orvosnak, velem ismerteti, mint veled, anya állapotát.

— Ezzel még várj. De most egyedül tudnál hagyni minket anyáddal?

— Már itt sem vagyok. Különben is vissza kell mennem az egyetemre.

— Beszéltél Kelemennel? — kérdezte Olga, miután magukra maradtak.

— Igen beszéltünk, és mindent tudok. Kár, hogy nem mondtad el nekem, amikor összeházasodtunk.

— De hiszen elmondtam, hogy nem lehet gyerekünk.

— Azt igen, de az okáról mélyen hallgattál. Nem kellett volna eltitkolnod, sem a származásod, sem azt, hogy milyen szenvedéseken mentél keresztül. Miért nem mondtad el akkor? Féltél, ha megtudom, nem veszlek feleségül?

— Nem attól féltem, hanem, hogy gátollak a karrieredben.

— És így most jobb? Félig felneveltünk egy örökbefogadott gyereket. Úgy tudja, a szülei vagyunk. Most nem ismerheti meg az igazat. Katasztrófába taszítanánk. Nem tehetjük. Tudom, én nem sok gondot fordítottam rá, de mégiscsak fiamként kezeltem. Légy a segítségemre kérlek.

— Persze, én akarok legkevésbé bajt. Csak mondd, hogy mit tegyünk.

— Neked kell beszélned doktor Kelemennel, neki meg kell mondani az igazságot. Ő biztosan segíteni fog.

— Add meg a telefonszámát, mert a noteszem otthon hagytam. Holnap reggel felhívom, kérek tőle egy időpontot és elmondom neki mi a helyzet.

— Rendben van. Az itteni orvossal én külön beszélek még. Tényleg rendben vagy, és jobban érzed magadat?

— Igen Ernő. Jól vagyok, de egy hónap múlva vissza kell jönnöm.

Másnap érintkezésbe lépett Kelemen doktorral, aki megértő volt és készséges. Megígérte, beszél a mostani orvosával is.

— A többit meg bízza rám. Természetesen megértem önt asszonyom, és megpróbálok segíteni.

Ezután Olga tájékoztatta Ernőt, hogy minden rendben. Doktor Kelemen a megbeszélésen elmondta Péternek, hogy amikor ő született, akkor végezték el a műtétet, mert szükségszerű volt ez a beavatkozás. Mivel elég nehezen jött a világra és apja is, anyja is nagy lelki traumán estek át, az orvosok jobbnak látták Olgára bízni, hogy férjével mennyit közöl a szülést követő beavatkozásról. Mindez azonban nem befolyásolja a mostani állapotát.

 

— Anya gyógyulását megünnepeljük! — jelentette be Péter két hét múlva, miután a kórházból távoztak. — Lesz még egy meglepetésem is számotokra.

— Jaj, de megszaladt valakinek — incselkedett Ernő. — Csak nem a gyakorlatokon tettél szert egy kis mellékesre.

 — Nem apám. Máshonnét, de az maradjon az én titkom. Akkor most elmegyünk egy kiskocsmába Óbudán. Talán ismeritek a Tivolit a Kolossy téren.

— Persze, hogy ismerjük. De mondd, mi a meglepetés ezen kívül?

— Azt majd ott tudjátok meg.

A kiskocsma előtt Marika várt rájuk.

— Szóval, ő a meglepetés? De hiszen tudjuk, hogy már régóta együtt jártok.

— Csak azt akarjuk bejelenteni, hogy az utolsó kollokvium és a doktori disszertáció megvédése után össze kívánunk házasodni.    

 

*

Este, ahogy megbeszélték, a Gáspár házaspár elment Kiss Mártonért, majd egyenest a Vizivárosba.

— Márton bátyám, létezik még a Kacsa utcában a Kacsa étterem? — kérdezte Gáspár doktor.

— Már miért ne létezne?

— Tudja, én annó „vendége voltam” annak a nagy sötét épületnek, ami ott van a közelben. A szabadulásom után az első utam a Kacsába vezetett.

— Csak nem ezt akarja felidézni újra? Régen volt az, noha az „intézmény” ma is létezik.

— Eszemben sincsen, de ugyanúgy halászlét szeretnék enni, mint akkor.

Kint a kerthelyiségben foglaltak helyet. Egy idő után a kevés vendégből is sokan felfigyeltek arra, hogy német nyelven társalogtak. Persze vigyáztak azért, csak amolyan mindennapi témákról beszélgettek. A vacsora után sétára indultak a Duna-parton, majd a Lánchídon gyalog mentek át, megcsodálták az Akadémia meg a Parlament esti fényeit.

— Tudja, Márton bátyám, szerintem ma ez Európa egyik legszebb épülete. Akár hiszi, akár nem, nagyon sokszor álmodtam azt, hogy itt sétálok a Duna-parton, és most végre az álomból valóság lett.

Kiss Márton lakásába invitálta Gáspár doktort, hogy egy kávé mellett bizalmasan beszélgethessenek.

— Tudom, hogy ilyen későn nem tartják egészségesnek az orvosok a kávét, de most ugye civilben tetszik lenni.

— Jaj, hagyja ezt Márton bátyám. Tudja, az orvosok sok mindent mondanak, aztán pont ők azok, akik semmi ilyet nem tartanak be, dohányoznak, italoznak, és tudom is én még, mi mindent csinálnak, amiről hirdetik, nem egészséges.

— Doktor úr, azért hívtam fel magukat, mert pár kérdésem lenne önhöz. Talán tud nekem ötletet adni.

— Mondja bátran, ha tudok, segítek.

— A fiam ötvenhat után disszidált Amerikába. Családja van és nős két gyermek apja. Minden hónapban küld valami pénzt, hogy könnyebb legyen nekem, hiába mondtam neki, hogy nincsen szükségem ilyenre. Hívott ki magukhoz, hogy hagyjak itt csapot-papot és menjek ki hozzájuk véglegesen, lenne nekem is ott bőven hely. Idős ember vagyok, nem lehet egy öreg fát gyökerestül kitépni és újra ültetni. Viszont többször is kértek beutazási engedélyt a családdal Budapestre, látogatóba, de a fiamnak a múltja, úgy látszik, még mindig fel van jegyezve valahol. Alig volt tizenhat éves akkor. Sorra utasítják el a kérvényeiket. A gyerekei meg a felesége megkaphatnák, de ő nem. A doktor úr hogyan tudta elintézni a vízumot?

— Márton bátyám nekem sem ment könnyen, de megadták hosszas huzavona után. Tudja, dolcse vita.

— Ezt, hogy tetszik érteni?

— Úgy, hogy két hétre a feleségemmel együtt hetven dollárt fizettünk érte. Nem kevés. Most gondolja el, a fia, a felesége meg két gyerek. Mennyi pénz is az?

— Ha jól számolok, akkor az majdnem százötven dollár. Igazam van?

— Úgy van, Márton bátyám. Nem kis pénz az, még ha ennek a többszörösét is keresi meg valaki. Céllal csinálhatják, mert valamit szeretnének vagy tőle, vagy magától kicsikarni.

— Igaza lehet doktor úr. Miután írtam neki, hogy ne küldjön többet pénzt, behívtak a rendőrségre. Fogalmam nem volt, mit akarnak tőlem, mert soha még nem kerültem szembe a törvénnyel. Behivattak egy szobába, és ott töviről-hegyire elmondták, hogy a fiam mit csinál Amerikában, és mennyi pénzt küld. Még szerencse, hogy ültem, mert így is alig bírtam tartani magamat. A tiszt, aki beszélgetett velem megkért, hogy írjak a fiamnak, hogy továbbra is szükségem van rá. Erre én epésen megjegyeztem, hogy persze a napi árfolyamnál jóval alacsonyabb áron kapok érte forintot, de másutt nem váltható, csak a bankban. Nem készpénz ez, hanem csekk, amit be kell váltani. Bármit akar, én akkor sem vagyok hajlandó azt csinálni, amire utasítást ad. Bezártak a szobába. Majd két órán keresztül egyedül ülhettem. Utána kezdődött a mese előröl, hogy írjam meg a levelet. Nem álltam kötélnek. A fene tudja, de úgy látszik, azt gondolta magában, ez egy nyakas vénember, akire nem lehet már ráijeszteni, és elengedett. Azóta nem történt hasonló, de a fiamnak továbbra sem akarnak beutazási engedélyt adni.

— Nem tudok mit mondani. Van egy barátom Münchenben, ő előbb ment ki, mint én. Még ötvenhatban, és élt Amerikában is. Mielőtt elutaztunk, figyelmeztetett, hogy Magyarországon semmi sem változott csak kifinomultabb lett minden. Vigyázzak magamra. Most már értem, hogy mitől féltett, még az utolsó percben is. Tudom, hogy a magyarok is aláírták Helsinkiben azt a bizonyos deklarációt, de ebből semmit sem tartanak be. A Szovjetunióból nemrég kiutasították azt a két újságírójukat, akik számon merték kérni a helsinki egyezmény bizonyos pontjainak a be nem tartását.

— A fiam is valami ilyesmiről beszélt velem telefonon legutóbb, és persze abban a percben meg is szakították a vonalat. Pláne, hogy utána a fiam elküldte jó magyarosan a lehallgató személyzetet a fészkes fenébe. Hetekig hiába próbálkozott telefonálni, pár perc után szétkapcsolták.

— Szerencse, hogy magát nem abajgatták aztán, Márton bátyám.

— Ugyan már! Mit tudnak kezdeni egy ilyen vénemberrel, amilyen én is vagyok? Semmi olyant, amire érzékeny volnék. Megölnének? Azzal csak nekem tennének jót, és ezzel tisztában lehetnek ők is.

Még elég sokáig maradtak, de Gáspár doki fáradságra hivatkozva kérte, hogy halasszák máskorra a beszélgetést.

— Márton bátyám, ha visszamegy dolgozni, akkor benéznék a kórházba, hátha akad régi kollega. Na, nem magát fogom keresni, nehogy baja legyen.

— Nincs ott már senki az ötvenhatosok közül. Többségük úgy, mint a doktor úr, elment, amint módja adódott rá. Másokat meg, ki tudja, hova helyeztek vagy zártak. De nézzen be azért, és nyugodtan keressen engem. Mondtam ugye, hogy nekem már semmit sem tudnak ártani.

 

/folyt. köv./

Legutóbb szerkesztette - Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.