Óda a Nyugati Szélhez
(Ode to the West Wind)
I.
Oh, vad Nyugati Szél, ?szt lélegz?,
Te túlvilági jelenés – halált
Idéz e kísértet-varázser?,
Sápkórossá l?n, vagy láz-pírra vált,
S pestis-ragályban hull alá a lomb,
Szekéren rablod nyár szárnyas magvát,
És tél-ágyába mélyen eldugod
Akár a hullát, sírboltjába lent,
Amíg Tavasz-szell?; azúr hugod
Nem harsonázik alvó föld felett
(Rügy-nyájat légbe-künn legelni hajt)
S illattal, színnel tölt be völgy-hegyet.
?s-szellem, kísértés ny?ge rajtad,
Pusztító vagy, s meg?rz?; halld, oh halld!
II.
Villám-jártodban, mint hervadt levél,
Megannyi lomha felh? szállva hull;
Hol óceán, s menny lombja összeér.
Es?-lidérc világol, s elborul
Egeknek légi kékje; szétterül,
Csillámló-b?szen felmered, s vadul
Menád-hajat ráz, szikrázón kisül
A láthatár, s zenit magossa közt –
Közelg viharnak fürtje – hírnökül.
Te gyászdal! Év-sirám! Elmúlást nyögsz,
Mely múló éj sírboltján felrivalg;
S a tért bús páranedvben megfüröszt:
A légkörb?l aláránt hatalmad
T?z-záport, jégverést, es?t, oh halld!
III.
Te, nyári álmából ki felvered
A kék Földközi-tengert, ki tiszta
Kristály-áramlatokban szendereg
Baiae öblén; tajtékszirtje puszta,
De álmában kastélyt lát, tornyokat,
Rezg? lényük csak visszfény-okozta;
Ben?tte mind, virág, s azúr moszat,
Oly édes, festménybe ill? – s Te ott
Felszítsz atlanti-b?sz hullámokat,
S azok megtörve föltárják aszott
Ékét; lombdísz, s iszapvirág alant
Békén pihent, míg hirtelen romlott
Hangodra ösmer, s kínban ront e hang;
Meg?szül, s elpusztul minden, oh halld!
IV.
Ha volnék holt avar – játékszered,
Ha vert hullám; t?rném uralmadat,
Ha felh?ként szállhatnék fent veled,
Er?dben társ; épp csak nem oly szabad,
Mint tenmagad, Te fékezhetetlen!
Vagy épp, ha mint kamasz-fi bajtársad
Csodáid élném túl a Mennyeken!
Hogy aztán, égi tempód, fájdalom,
S a félsz víziót láttasson velem,
Imám feléd, így végs? alkalom;
Emelj hát; ár, felh? legyek, s levél!
Élet-tövisbe hulltam, kínzatom;
Korom béklyóiban verg?döm én;
Ki, mint Te: büszke, féktelen, s serény.
V.
Mint szól a fák húrján hars rengeteg;
Lantoddá tégy, zengj p?re létemen
Fennkölt harmóniát; hang-ár remeg,
Vihar, s egyszerre langy, mély ?sz-elem,
Édes-bús tónus. Hagyd, hadd változzék
Lelked lelkemmé; válj eggyé velem!
Vezesd holt szellemem túl mindenség
Telén; a lomb-avarral küzdjem át,
S ráolvasásként lantosod versét
Hintsd, mint egy el nem hamvadt szív dalát,
Szórd szómat szét ez alvó földtekén,
Mint serkent? szikra-próféciát!
Vad harsonám, oh Szél, Te, itt a tél;
Mondd, hogy mögé tavaszt is rejtettél!
| O WILD West Wind, thou breath of Autumn’s being | |
| Thou from whose unseen presence the leaves dead | |
| Are driven like ghosts from an enchanter fleeing, | |
| Yellow, and black, and pale, and hectic red, | |
| Pestilence-stricken multitudes! O thou | 5 |
| Who chariotest to their dark wintry bed | |
| The wingèd seeds, where they lie cold and low, | |
| Each like a corpse within its grave, until | |
| Thine azure sister of the Spring shall blow | |
| Her clarion o’er the dreaming earth, and fill | 10 |
| (Driving sweet buds like flocks to feed in air) | |
| With living hues and odours plain and hill; | |
| Wild Spirit, which art moving everywhere; | |
| Destroyer and preserver; hear, O hear! | |
| II
Thou on whose stream, ‘mid the steep sky’s commotion, |
15 |
| Loose clouds like earth’s decaying leaves are shed, | |
| Shook from the tangled boughs of heaven and ocean, | |
| Angels of rain and lightning! there are spread | |
| On the blue surface of thine airy surge, | |
| Like the bright hair uplifted from the head | 20 |
| Of some fierce Mænad, even from the dim verge | |
| Of the horizon to the zenith’s height, | |
| The locks of the approaching storm. Thou dirge | |
| Of the dying year, to which this closing night | |
| Will be the dome of a vast sepulchre, | 25 |
| Vaulted with all thy congregated might | |
| Of vapours, from whose solid atmosphere | |
| Black rain, and fire, and hail, will burst: O hear! | |
| III
Thou who didst waken from his summer dreams |
|
| The blue Mediterranean, where he lay, | 30 |
| Lull’d by the coil of his crystàlline streams, | |
| Beside a pumice isle in Baiæ’s bay, | |
| And saw in sleep old palaces and towers | |
| Quivering within the wave’s intenser day, | |
| All overgrown with azure moss, and flowers | 35 |
| So sweet, the sense faints picturing them! Thou | |
| For whose path the Atlantic’s level powers | |
| Cleave themselves into chasms, while far below | |
| The sea-blooms and the oozy woods which wear | |
| The sapless foliage of the ocean, know | 40 |
| Thy voice, and suddenly grow gray with fear, | |
| And tremble and despoil themselves: O hear! | |
| IV
If I were a dead leaf thou mightest bear; |
|
| If I were a swift cloud to fly with thee; | |
| A wave to pant beneath thy power, and share | 45 |
| The impulse of thy strength, only less free | |
| Than thou, O uncontrollable! if even | |
| I were as in my boyhood, and could be | |
| The comrade of thy wanderings over heaven, | |
| As then, when to outstrip thy skiey speed | 50 |
| Scarce seem’d a vision—I would ne’er have striven | |
| As thus with thee in prayer in my sore need. | |
| O! lift me as a wave, a leaf, a cloud! | |
| I fall upon the thorns of life! I bleed! | |
| A heavy weight of hours has chain’d and bow’d | 55 |
| One too like thee—tameless, and swift, and proud. | |
| V
Make me thy lyre, even as the forest is: |
|
| What if my leaves are falling like its own? | |
| The tumult of thy mighty harmonies | |
| Will take from both a deep autumnal tone, | 60 |
| Sweet though in sadness. Be thou, Spirit fierce, | |
| My spirit! Be thou me, impetuous one! | |
| Drive my dead thoughts over the universe, | |
| Like wither’d leaves, to quicken a new birth; | |
| And, by the incantation of this verse, | 65 |
| Scatter, as from an unextinguish’d hearth | |
| Ashes and sparks, my words among mankind! | |
| Be through my lips to unawaken’d earth | |
| The trumpet of a prophecy! O Wind, | |
|
If Winter comes, can Spring be far behind?
|
70 |
Tóth Árpád 1941-es m?fordítása:
1
Nyugati nyers Szél, ?sz sóhajja, vad!
Te láthatatlan! jössz, és mintha mord
Varázsló ?zne szellemrajt, szalad
A sárga s éjszín s lázpiros csoport:
a pestises lombok holt népe ââ?â?¬ Te,
Kinek szekere téli sutba hord
Sok szárnyas magvat, h?s sötétbe le,
Aludni, mint a test, mely sírba d?lt,
Míg azúr húgod, a Tavasz szele
megint kürtjébe fú, s riad a föld,
S édes bimbónyáj legel a napon
S völgyet-hegyet szín s illat lelke tölt;
Vad Szellem! szálló, él? mozgalom!
Ki rontasz és óvsz! halld, óh, halld dalom!
2
Te, kinek ââ?â?¬ míg az ég reng ââ?â?¬ áramán
Omló felh?, mint hullt lomb, andalog,
hullatja busa ág: Menny s Óceán,
S zápor zuhan, s villám, bús angyalok,
S kibomlik már kék utad tág legén,
Mint vad menád-haj, s szikrázik s lobog
Az ég aljától, hol kihúnyt a fény,
Az ég ormáig a közelget?
Vihar sörénye! ââ?â?¬ Óh, Te, a szegény
Év gyászdala, ki zengsz, míg rest tet?
Gyanánt az Éj, e roppant sírhalom
Borul körül s bús boltját reszket?
Páráid terhelik, s a h?s falon
Vak víz s t?z s jég tör át! ââ?â?¬ oh, halld dalom.
3
Ki felvered nyár-álmából a kék
Földközi-tengert, mely lustán pihen
Kristályos habverés közt fekve rég
Habk? fokoknál, Baiae öbliben,
S álmában agg kastélyok tornya ring
A hab sür?bb napfényén égve lenn,
S azúr moszat s virág lepi be mind,
Oly szép, hogy festve sem szebb ââ?â?¬ óh, te Szél,
Ki jössz, s Atlant vad vízrónája ing
S fenékig nyílik s látszik lent a mély
Tenger-virág s mit az iszap bevon:
A vízi vak lomb, mely zöldelni fél,
Mert hangod csupa sápadt borzalom,
Melyt?l remeg s széthull ââ?â?¬ óh, halld dalom!
4
Ha lomb lehetnék, s vinnél, bús avart,
Vagy felh?, szárnyaid közt lengeni,
Vagy hullám, mely, bár zúgasd és kavard,
Szabad, majdnem miként Te, s adsz neki
Er?t, er?s Úr! ââ?â?¬ vagy ha csak kora
Kamaszid?mnek térne gyermeki
Víg lelke vissza, óh, ég vándora!ââ?â?¬
Mid?n társad valék s hivém: elér
a lélek s túlröpül ââ?â?¬ óh, tán soha
Nem zengne jajszóm, mely most esdve kér:
Ragadj el hab, felh?, vagy lomb gyanánt,
Mert tövisekre buktam, s hull a vér,
S zord órák súlya húz, s lánccal fon át,
Lelked szabad, vad, büszke rokonát!
5
Legyek hárfád, mint hárfád a vadon,
Hulló lomb vagyok én is, ne kimélj!
Ha vad zenéd felzúdul szabadon,
Lomb s lélek hadd kisérje ?szi, mély
Dallal, mely édes, bár fáj ââ?â?¬ óh, te zord
Lélek, légy lelkem, én s te: egy személy!
Holt szellemem a Tér ölén sodord,
Tört lombként, melyt?l sarjad újra más!
S dalom ég? zenéjét messzi hordd,
Mint oltatlan t?zhelyr?l a parázs
Röpül, óh, szórd szét, hol csak ember él!
Ajkam szavából prófétás varázs
Kürtöljön az alvóknak! Óh, te Szél!
Késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?
|
|
| 5 | |
| 10 | |
| , | 15 |
| 20 | |
| 25 | |
| 30 | |
| 35 | |
| 40 | |
| 45 | |
| 50 | |
| 55 | |
| 60 | |
| 65 | |
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:17 :: Rossner Roberto
