Marthi Anna : Kaptafa

Rábírtam magam, hogy ennél maradjak ma is;
lehetne jobb, de így se rossz, ha ismerem
tövir?l hegyire es?ben az elcsábulás eszközeit.

El kéne csábulnom, záporban szaladgálni,

kitárt kezeket mutogatni az égnek.

Lóbálni vékony lábszárat, kalács térdet.

S?t virgonc áhítatban nyelni nagyot,

miközben táguló tüd?m megköszönné,

hogy végre ismét sétálhatott.

Roppant nehéz – dehogy, bár kiéhezve,

lehet – észrevehetem az egész milyen.ezzel a „beszúrással” igazán nem tudok mit kezdeni — most önmagad gy?zködöd, vagy az olvasót? —

Talán csendesen, karom a testem mellett,

szemem fürkész?, elmém ezúttal radírt szerez,

talán a kitalálhatatlan jöv? felé közeledek,

így van jól, egy titokban lépdelni érdekes,

bársony mohás belsejében, anyagias kérkedést

felváltó szerénységben, ébredés folyosóján

magamba visszajuthatok, nemsoká – Te is.—és ez a Te is—honnan is, és hova is ? — hirtelen befejezed, pedig egy pillanatot még kéne szánni rá —

 

Anna azzal a sok”e” hanggal kezdeni kellene valamit — mert a végére nagyon besokallsz — vele, bel?le —

Legutóbbi módosítás: 2011.06.02. @ 14:43 :: Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1339 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak