Pápay Aranka : Örvények felett II._1.

Az oroszok már…

  

 

A front egyre közeledett, mintha állandóan az ég dörgését hozta volna a vihar szele. Mindenki menteni akarta, amije megmaradt a novemberi német dúlás után, és amit abból még értékesnek gondolt. 

Hová is dughatta volna, mint az anyaföldbe. Minden házban, putriban és gangosban csomagoltak az asszonyok, mert: – Most még akármit ehetünk, de aztán lesz-e mit!?

Pincék mélyén falazták a kis fülkékbe rejtett értékeket, éjszakánként kertek végében ásták a vermeket. A gondosan csomagolt zsírosbödönök, a rengeteg hamuba soronként lerakott füstölt kolbászok és sonkák tűntek el szem elől, a frontot túlélni és nem éhen halni akaró lakosság leleményéből.

Katnits bácsi titokzatos arccal jelent meg a fodrásznál.

– Nászurammal úgy gondoltuk, hogy senkit nem avatunk be, csak házon belül magát szomszéd. Egyedül egyikünk se tudná elásni, amit el akarunk dugni, hát segítsünk egymásnak.

És egy egész éjszaka dolgozott náluk Plávics papa és Károly.

A finom óborral teli hordókat bezsúfolták a pince hátuljába, falat emeltek elé, csak egy kétszáz literes csiger-boros és egy húszliteres rumos hordót hagytak kint. A friss fal elé pedig mindenfélét halmoztak, a lomokat beszórták földdel, mintha időtlen idők óta nem bolygatta volna azokat senki. 

– Ezekre a kint hagyottakra dobjunk csutakévéket (csuta=kukoricaszár), így elég könnyen megtalálják, nem fognak tovább keresgélni – mondta valamelyik, és szépen be is takargatták a csalóka hordókat.

Egy másik éjszaka pedig apósánál dolgozott a fodrász. Az ékszerbolt készletét és az eladásra való órákat kellett biztonságos helyre elfalazni.  

A németek visszavonultak a Sió északi oldalára. Ezután kezdődött meg a menekülés. A Csendőr őrs is kezdett csomagolni. A parancsnok rossz hangulatban búcsúzott borbélyától.

– Magukat sajnálom itt hagyni, szerettem ezt a falut. Csak egy autóval mehetünk, el kellett dönteni, hogy mit pakolhatunk fel, és mi marad. Ezt a szép hálóbútorunkat szívesen felajánlanám. Ha megmentenék, és nem jövünk vissza, akkor legyen a maguké. Ha visszaenged a szerencse, akkor elszámolunk. A sógorom műbútor-asztalos. Ő készítette nagy gonddal, de ha életben maradunk, csinálhat újat. A nappali antik, ahhoz ragaszkodik a feleségem… viszünk annyit, amennyi felfér a teherautóra. Elindulunk… ki tudja, mi lesz?!

Amikor kifordult a megrakott teherautó a boltozatos bejárat alól, a parancsnok felesége így köszönt el:

– Zsótér itt marad. Mindent hordjanak át vele, ami itt maradt.

– Mint a patkányok! – mondta valaki, de nem kapott választ. Azzal széledtek szét a bámészkodók, hogy jó érzésű ember nem örül a másik bajának, pláne, ha az soha nem is ártott neki semmit.

Így történt aztán, hogy a szép hálószobabútort a borbélyhoz, a konyhabútort pedig Plávicsékhoz cipelte át – Zsótér segítségével – Gyuri bácsi és Károly.

Még egy fekhely is járt a konyhabútorhoz. A két ágyvég pont olyan halványzöldre festve, mint a kredenc. Az biztosan a konyha sarkába, a kiscselédnek szánt fekhely volt. Az egyik kamrát berendezték vele a pékék, oda Zsótér beköltözött, immár civil ruhába öltözötten.

– Jöjjön Pataki úr, van ott még hasznos holmi.

És hordta Magda néni a gyönyörű zománcedényeket, porcelán étkészleteket, meg egy gondosan megtöltött kamra tartalmát: finom befőtteket, savanyúságokat, kis és nagy üvegekben.

– Gyüjjön maga is, Arankám! – invitálta a fiatalasszonyt.

– Jaj, én nem szeretném más élelmiszerét elhozni… – szabadkozott gyorsan ő. – Azt úgyis Zsótérnak hagyták itt – vette el az élét annak, ami előbb csak önkéntelenül csúszott ki a száján.

A férfiak négy hatalmas, domború fedelű, zöld ládát cipeltek át, amiből kettő Arankáé lett. Nagyon megörült a tágas „csendőrládáknak”, szépen kibélelte friss illatú, aranysárga szalmával, egyenként újságpapírba csomagolgatta a finom porcelánjait, féltett készleteket és gondosan elhelyezte az egyikben. A másikba, rendben hajtogatva a ruhaneműk java került.

A szekrényben hagyták Károly tűzoltóruháit; a posztó díszegyenruhát és a csíkos vászon szürkét is, meg az asszonykának egy régi, nagyrózsás pongyoláját, mert azokat úgysem sajnálja senki, ha elvinnék.

– Valaminek maradnia kell, azt úgysem hiszik el, hogy amink van, azt mind viseljük. Így majd nem kutatnak tovább ruhák után – bölcselkedtek.

Pár nap múlva Károly úgy döntött, hogy porcelánt meg üveget vehetnek a háború után, ha életben maradnak, de ha nem lesz mit enni, akkor meg úgysem lenne rájuk szükség, tányér nélkül is éhen lehet halni.

Átrakták hát a ládából egy nagy ruhás-kosárba a drága, törékeny holmit és helyére mindenféle élelmiszert csomagoltak, a ládát elásták a kert végében. A vékát a törékeny holmival levitték a pincébe.

– Edény úgyse kell nekik, ne félj! – vigasztalta férje az aggodalmaskodó Arankát.

 

*

Az udvar folytatásában nagy, a Kálvária tövéig nyúló kert terpeszkedett, benne masszív, cseréptetős kukoricagóré állt, amit hatalmas, félig a földbe süllyesztett téglaépítményre emeltek. Ez a rejtőzködő tágas helyiség volt a Nemes nagykereskedés raktára. A hosszú, pinceszerű tárolóhelyről csak az oldalának teljes hosszában sorakozó, jól záródó ablakok árulkodhattak a figyelmesen kutakodónak. Szellőztethető, száraz és tiszta alagsor volt. Ezt jó előre kiürítették, mert a ruházati cikkeket a front közeledtével féláron kiárusította Nemes Lajos.

Vitte a nép, mint a cukrot. Szánalmasan, egymás kezéből kapkodva ki mindent.

Képesek voltak kicsit össze is verekedni egy-egy darab ruháért.

Amikor már szinte üresen ásítottak a polcok, egy elkésett öregasszony esett be az üzletbe.

– Má semmi se gyut nékem? Abba a nagy dobozba mi van, ott fönn? – mutatott a kifosztott bolt legfelső polcán árválkodóra.

– Szemfedők – volt a sajnálkozó válasz. Az asszony kicsit hökkenve nézett, aztán ”hoci-nesze”, intett.

– Add ide gyerekem, jó lesz ais valamire…

 

*

Szokatlan, de példás összefogás következett. Minden férfi elő tudott állni valami használható javaslattal.

A raktárpince két oldala boxokra osztották a tartópillérek, ezeket megtöltötték friss szalmával és szóltak az utca lakóinak, hogy előre válasszanak maguknak egy-egy oszlopközt. Amikor ideér a front, minden tülekedés nélkül foglalhassa el a „berendezett” helyét mindenki. Napokig hurcolkodtak, hogy a szükséges holmiknak megfelelő helyet találjanak. Vizet, élelmiszert és fűtőeszközt is vittek be, az utóbbit, hogy lehessen felhasználni, ha csendesedik a harc és, ha nem kell attól tartani, hogy a füst elárulja a bent lévőket.

Kívülről az egész pincét körbetámogatták csuta-kévékkel, úgy, hogy a felületes szemlélőnek fogalma nem lehetett, hogy a góré alatt más is van, mint kőtalapzat. A bunker tökéletes búvóhelynek látszott.

 

*

A két nyilas család egyikének – akik rettegésben tartották a falut – két menekülő fiát ismeretlenek agyonlőtték a község határában. A részvét apró jelei itt-ott felfedezhet?ek voltak, de ezt a „véget” előre ki lehetett volna számítani… nem igazán keresték a tettest. – Háború van… – mondván.

A másik családban pár évvel előbb történt egy tragédia, amire szintén azt mondta már akkor a falu népe, hogy ”Isten nem ver bottal”. 

Amíg a felnőttek a vendégeikkel múlatták az időt, a gyerekek – akik közül egy sem volt több tizennégy évesnél – magukban játszottak.  

No, és mit játszik egy katonagyerek? Hát katonásdit. Sőt, nyilas gyerek – kivégzősdit.

Apjuk – óvatlanul az előszoba fogasán lógó – puskáját a nagyobb fiú büszkén mutogatta fiatal barátainak, hogy nekik ilyen is van.

– Te, és ezzel lőtt is már az apukád?

– Azért van a puska, te buta! A hazaárulást meg kell torolni…

– Jó, akkor játsszuk azt, hogy mi vagyunk a hazaárulók. Akkor hogyan „torolnál”?

– Álljatok sorba – lökte fal elé a vendéggyerekeket meg az öccsét a nagyfiú, akivel már jól megértette az édesapa, hogy a nemzetet hogyan kell megvédeni a nemkívánatos elemektől.

– Piszkos, alja népség, pusztuljatok! – szavalta és rájuk fogta a fegyvert.

– Te, ezért haragudni fog apa – próbálta figyelmeztetni a kisebb fiú.

– Ne majrézz, észre se fogja venni, különben sincs megtöltve. Töltény nélkül ártalmatlan… Na, ide figyuzzatok: Így jár mindenki, aki ellensége a nemzetünknek és tiszta fajunknak! – Aztán meghúzta a ravaszt…

Öccsét a hasán találta a gyilkos golyó.

Rövid úton lezajlott egy tárgyalás, az összeomlott szülőket nem büntették (a bajtársiasság nevében?) a nemzettestvérek…

Később az alig nagykorú nagyfiú is egyenruhában járkált. 

A front közeledtével az apát elszólította a vakbuzgó szolgálat. Amikor az anya már biztos lehetett az oroszok bevonulásában, fuvarost keresett, hogy – jobb híján – azzal meneküljön a még siheder fiával. A faluban akkor már nem állt szolgálatára senki. Csak egy gebét sikerült szereznie és elindultak ketten a kertek alatt, a Sió partján. A kivénhedt ló nehezen birkózott a csúszós úttalan úton, a kocsi is csak egy könnyű homokfutó volt, a falu határán alig jutott túl. Olyan szerencsétlenül borultak fel, hogy a folyó medrébe guruló alkalmatosság maga alá szorította anyát és fiát a jeges vízben.

Amikor megtalálták őket, már napok óta halott volt mind a kettő. 

Egy este hatalmas robbanás rázkódtatta meg a falut. Nem hallatszott repülőgépzúgás, hát mindenki értetlenül tanakodott, míg ki nem derült, hogy a Sió-hidat kísérelte meg valaki felrobbantani, olyan ügyetlenül, hogy a beton ellenállt. A találgatás tovább folyt.

– Kik robbantottak? Van még itt német? Vagy magyar volt a robbantó? Nem lehetett valami nagy szakértő, hisz a híd még áll.

A következő detonáció már alig okozott nagyobb pánikot, pedig nagyobbra sikeredett az elsőnél és pont déli tizenkét órakor repült levegőbe a híd közepe. Voltak közeli házak, ahol a légnyomás kivágta az ajtót és még a szárfa is kilazult a falból. Vérnyomok árulkodtak arról, hogy akinek sikerült a robbantás, az maga is megsérült, elvonszolta magát, segítséggel bujkálhatott valahol, mert soha nem derült fény a személyére. 

 

*

Ilike kisasszony a posta bezárása után beszaladt, hogy elmondja bátyjának, hogy papa és mama nem hajlandóak bunkerba menni.

Károly hazasietett a Sár-utcába, hogy jobb belátásra bírja a Pataki szülőket, de ezt hajtogatta Mariska mama:

– Mi a kis házunkat itt nem hagyjuk! Majd itt ülünk apátokkal a díványon és kérjük a jó Istent, hogy hamar elvonuljon felettünk a front.

– És, ha bombázni fognak?

– Ha elpusztul a kis vagyonkánk, akkor úgysincs miért tovább élnünk… – és semmi okos érv, könyörgés nem bírta őket jobb belátásra.

December 3-án az órásmester beszaladt a Koppányból, hogy vejénél megborotválkozzon és tányéron vitt nekik egy szelet malacsültet.

– Olyan sokan vannak Karcsinál, hogy nem várhatom meg a soromat, én is kuncsaftot várok. Azt mondta, ha elfogynak, feljön, és majd otthon megborotvál. Ebből meg olyan nagy darabot kaptunk, hogy elhoztam nektek a felét – tette le a ritka finomságot a konyhaasztalra. Megcsókolta az ágyán fekvő Ágneskét.

– Miért fekszel?

– Eltört a járógépe, nem járhat benne, de pár órát viselnie kell, hogy ne zsugorodjon a térde, mert ki tudja, mikor vihetjük megjavíttatni – magyarázta anyja, de nagyapának soha nem volt türelme várakozni, már rohant is…

– Édesapám, ha jönnek az oroszok, azonnal siessenek ide – kiáltott utána a lánya.

– Csend van még! – Felemelt karjával csak úgy, mentében legyintett, de nem tartotta érdemesnek visszafordulni.

Nemsokára elfogytak a kuncsaftok a borbélyüzletből.

– Nem eszem most, előbb megborotválom a papát, visszafelé a Gosztola bácsihoz is beugrom – mondta Arankának, a fehér köpenyre csak egy kiskabátot kapott magára, fogta a pakkot és elsietett.

Rendkívüli szép idő volt, melegen sütött a decemberi nap. Senki nem járkált, a kihalt utcán végig finom illatok szálltak, minden házban ebédeltek.

Ahogy befordult volna a Koppányba, nem akart hinni a szemének. Két steppelt ruhás siheder – vele szemben közeledve – egy géppuska-állványt gurított ki a főutca felé, és azt önmaguk körül forgolódó, tekintgető géppisztolyosok kísérték két oldalról, kezüket a lefelé irányított fegyveren, lövésre készen tartva.

Sarkon fordult Károly, szaporára fogott léptekkel igyekezett vissza. Be-bepillantva a portákra, látta, hogy szinte elöntik az udvarokat az utcával párhuzamos Kálváriáról leözönlő oroszok.

– Csak úgy hömpölygött lefelé a sok pufajkás! – mondta később.

Neje épp szedegette a megszáradt ruhákat az udvari kötélről.

– Davaj, davaj! – hallotta valahonnét és a semmiből ott termett két katona rohant el mellette a kert felől, a kapun át az utca irányába. Emlékezetében örökre megmaradt, hogy csak úgy csapkodta fiatal arcukat a prémes sapka (usanka) két lelógó füle. Megrémülni sem maradt ideje, mert férje szólalt meg mellette.

– Azonnal a pincébe!! – csak letette a szerszámos kis pakkot valahová…

De már Zsótér is előkerült, Ágneskét a rácsos ágyával együtt kapták fel, és ahogy vitték, körülötte látta az utcájuk szinte egész népét rohanni.

– Most mi lesz? – hallotta anyu hangját, aki Öcsikével a karjában előttük szaladt.

– Ideért a front. 

A pincét azonnal eltorlaszolták, amint a várható utcabeliek belül voltak. A férfiak végigjárták a boxokat, hogy megállapítsák, hiányzik-e valaki. Még a legöregebb házaspár is ott kuporgott. 

Róza asszony – az órás felesége –, a tőle megszokott módon kezdett fulladozni, de veje rászólt:

– Mama, kérem, most ne kapjon szívrohamot, ez nem arra alkalmas időpont. – És Róza mama meglepetten nyelt egyet, rögtön le is mondott a szokásos jelenetről, amiről mindenki tapasztalta már, hogy az úgysem más, csak figyelemfelkeltés, és nem igazi roham.

Akkora aknatűz váltotta fel az addig szinte lusta csendet, hogy azt hitték a bujkálók, ha egyáltalán kiszabadulnak valaha innét, a falunak csak a hamuját találják majd.

A harc egész hajnalig nem szünetelt. Amikor besötétedett egyik ablakrésen lobogó tűz fénye világított be, a kukucskáló azt vélte látni, hogy talán az egész utca ég.

Három kicsi volt velük, Magduska, Pataki Árpika és Nemesék Péterkéje. Hol az egyik, hol a másik apróság sírt fel.

– Az ilyen nyivákoló macskákat nem kellett volna idehozni. Elárulnak bennünket a sírásukkal – morgott az öreg Bándics bácsi.

Hát, jobban tette volna, ha meg se szólal. Nekik soha nem volt gyerekük és ezért eddig együttérző sajnálattal tisztelték őket. Ezzel a kijelentéssel aztán az öreg magukra zúdította mindenki haragját.

– Vén hülye, már épp eleget élt, inkább maga maradt volna kint… – sziszegte Margit, de kiabált is volna szívesen, ha mert volna.

Hajnalra csend lett. Kísérteties, ijesztő csend.  

Plávics bácsi és Károly tanakodtak, hogy ki kellene kémlelni. Zsótérral kióvakodtak. Soká tértek vissza.

– Bátran ki lehet menni, elvonultak egy szálig. De amit kint látni fognak… a legrosszabbra készüljön fel mindenki – mondták.

Valóban katasztrofális kép várt a pékház két családjára, csakúgy, mint az utca többi lakóira. 

Minden ajtó tárva-nyitva állt a házban. A lakások feldúlva, mindenütt befőttes üvegek félig üresen, a legtöbbnek darabjai a földre kiömlött tartalmukból meredeztek. A szobák felforgatva, Aranka összetépett, emberi ürülékkel összemocskolt pongyolája a padlón. A sarokban összerakott csendőr hálóbútort össze-vissza dobálták. A szekrény oldalában egy géppuskasorozat okozta sebek – hátha abba bújt az ellenség.

Később, amikor Alexandert megismerték, ő felvilágosította Károlyt, hogy a pongyolát estélyruhának nézhették, az ismeretlen egyenruha is felbőszíthette őket, éppúgy, mint a szép bútor, no meg a csillogó fodrászüzlet illatszerei. Az ellenség jólétéről beszéltek nekik az itt talált rekvizitumok.

Az üzletben minden fiók tartalmát az olajozott padlóra borították, fiókok többségét szilánkokra törték és tégelyek üvegcsék, illat- és vegyszeres edénykék cserepein tapostak. A tiszta-szeszt és kölniket biztosan megitták, mert ilyen tócsákat nem hagytak… Egyik tükörbe belelőttek… a pakk kifordított belsővel, szinte panaszolta: – hát, ez a háború? 

A konyhaasztalon hagyott malacsült hűlt nyomai a kettétört tányéron szomorkodtak, mint amibe belecsaptak a jóleső lakomát megköszönni. Mellette állt egy baracklekváros üveg, benne egy savanyú-uborka darabja utálkozott a furcsa társítástól.

– Láthatóan azzal mártogatták a lekvárt a Paradicsomba tévedt katonák, így halmozva az élvezeteket – jegyezte meg keserű humorral Károly és kiment, körülnézni az udvaron is. Plávics is akkor lépett ki az ajtajukon.

– Maguknál is feldúltak mindent, Gyuri bá’?

– Mindent, de a lisztes kamurát megkíméték, csak egyik zsákba eresztett bele egy sorozatot a ruszki szoldát… – ő is valami furcsa humorral vegyes, tehetetlen méreggel hangjában bólintott a szomszéd felé.

A disznóólban négyből három hízó feküdt vértócsában, egy talán világgá mehetett a nyitott ólajtón. Az elásott holmira láthatóan nem találtak rá… De a pincében akadt, ami kellett nekik. No, nem a porcelán! Elvitték a vékát, egyszerűen kiborítva belőle a féltett, törékeny készleteket.

– Itt tényleg keresztül ment a front – ült le Aranka száraz szemmel, de belül sírva, kezében a teáskészlet egyetlen épen maradt csészéjét simogatva. Aztán megtalált még pár ép darabot, a cukortartót – igaz, csak egy füllel –, a levesestál fedelét, három kistányért… két csészét.

– Élünk, anyukám! – ölelte át a férje. – Hozok tűzrevalót, gyújts be, én meg megyek, megkeresem az öregjeinket. 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Pápay Aranka

Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/