Kertész Éva : A rang II.

3-4-5. rész *

 

 

3.

 

– Ottmaradtam egyedül a gondolataimmal, harminc évem minden felhalmozott önérzetével megsértődtem Irma egész életéért, pedig még nem is tudtam mindent – folytatta Renáta, és lassan ballagtak az esőtől felfrissült sírok között.

– Később legnagyobb megdöbbenésemre valóban észrevettem, hogy Irmát lekezelik a környezetemben, vagy ami még rosszabb, nem tekintik egyenrangúnak. Nekem ilyen élményben soha nem volt részem. Én soha nem tartottam magamat semmiben különbnek másoknál, de kevesebbnek sem. Olyan voltam, mint a téli fák az erdőben. Ugyanannyi volt a fehér takarás rajtam, mint másokon. Itt megütköztem. Mi ez? Miért tartják alantasabbnak maguknál? Megrendítő, nem? Nem tisztelték azért a rettenetes fizikai erőfeszítésért, amit mindenhol elvállalt. A hatalmas takarításokért, a napokat igénybe vevő vasalásokért, amelyek irigylésre méltóan gyönyörű, precíz munkáról árulkodtak. Hiszen akkor még mosógép is kevés háznál volt, porszívó is csak mutatóban, dicséretes tehát az emberi kéz. Ő pedig, ahogyan a környezetét tartotta rendben, olyan igényes munkát adott ki a kezéből mindenhol. Felkötötte hófehérre mosott, élesre vasalt kötényét, és kiszolgált mindenkit. A vendégségeket megelőző hatalmas főzésekért, a hidegtálakért melyet vele készíttettek el, inkább irigyelték, semmint dicsérték. Természetesen hívták, mert különbül, gyorsabban senki nem végezte ezt a munkát, de tőle ezt elvárták, természetesnek tartották. Később jöttem rá, hogy az a baja mindenkinek, hogy Irma közülük sem való, lentebbről jött lány, s úgy emelkedett föléjük, ahogyan az, szerintük megbocsáthatatlan.

 Amikor ismét ki akarta beszélni magát, elhívott magához. Előkészült a megvendégelésemre mindenféle földi jóval, elővette gyönyörű asztalkendőit, csillogó poharait, és úri mód látott vendégül. A csöppnyi szoba ablakán most is hófehér, és ropogós volt a függöny, a lábam alatt most is tökéletes fehérségben a rongyszőnyeg, a szoba most sem kapott fényt, csak az ablakban terpeszkedő növény.

– Most sincs itthon a fiam. Megint meccset játszik. Valami nagy meccset. De én nem bánom. Még erősítem is benne a hajlamot, biztatom is, hogy játsszon, mert az ő nevével csak a sport az, amivel viheti valamire. Ha bekerül a városi csapatba, márpedig úgy néz ki, már benn is van, sínen vagyunk. Gondolhatod, mennyit drukkolok egy gólért, amit ő rúg, miközben nem is értek a futballhoz. 

– Most érettségizik ugye?

– Igen. Már állása is van a Vegyi Műveknél. Nagyon büszke vagyok rá. Tudom, hogy ezentúl egyre kevesebbet lesz velem, mert hét közben dolgozik majd, és edzésekre jár, hét végén pedig játszik, de nekem így is jó. Nagyon sokat aggódtam ezért a gyerekért. Nem tettük helyesen, de mind a ketten másként neveltük. Gedeon állandóan azt sulykolta bele, hogy ő különb, több másoknál, én pedig arra akartam nevelni, hogy elfogadja a környezetet, amelyben él. Boldog embert akartam nevelni belőle, nem elégedetlent. Úgy érzem, sikerült. Pontosan úgy néz ki, mint az apja, gyönyörű sudár szőke férfi, de nincsenek földbirtokos allűrjei.

– Láttalak a múltkor egy gyönyörű szőke kisfiúval. Ki volt ő?

– Az unokám. Az első házasságomból.

Kis csend nehezedett a szobára, majd felvetette a fejét, és dacosan folytatta.

– Jó, nem házasságomból! Mert nem házasságból született az én Jóskám, hanem szerelemből. Tizenhat éves voltam, amikor a világra jött. Gondolhatod, hova kívántak a szüleim! Akkoriban ez olyan szégyennek minősült, hogy ha a Tiszába öltem volna magam, akkor se sírtak volna jobban. Gyönyörű babám volt, s úgy simult a karjaimba, hogy éreztem, bele született. Kértem anyámat, segítsen felnevelni. Elmegyek dolgozni, hazaadom a pénzt, csak neveljék a kisfiamat. Megtagadta. Azt mondta, csak nem nézi naponta élő bizonyítékát annak, hogy megesett lány lett belőlem. A mienk tisztességes család, ő eddig emelt fővel járhatott, szégyent hoztam rá, de ezután sem hajlandó lesunyni a szemét. Vigyem a gyerekemet, ahova akarom. Magyarán: kitagadott. Ki kellett adnom egyik faluba, egy olyan családhoz, aki ilyen zabigyerekek nevelésével foglalkozott. Szólj hozzá, pontosan ez a falu volt, ahol most élünk. Jó, ugye? Így szökjön el az ember a saját múltja elől. Úgyis utoléri.

A legény, akivel szerelembe estem, közben megnősült, semmi hasznom nem lett volna belőle, ha őt is beszennyezem, nem beszéltem róla senkinek. Ha ő el tudott felejteni, ha nem emlékezett a langyos Tiszapart fövenyére, szerelmes fogadkozásaira, a fűzfák bólogatására, melyek összeadtak minket, nem kell könnyet ejteni érte! De azt elhatároztam, hogy nem leszek többé parasztlány. Elmegyek még a tájékáról is ennek a vidéknek. Először arra mentem világgá, ahol a várost véltem. Szerencsém volt. Hamar a világ végére értem. Az első helyen vége lett.

Bementem a városba, és akkora szerencse ért, hogy szinte felfoghatatlan. Találkoztam két magam korabeli lánnyal, akik a Tisza Szállót keresték. Mert, hogy ott állást hirdettek. Méghozzá szobalánynak. Velük tartottam. Szép voltam, fiatal, dolgos. Mert az, elsőszámú követelmény volt. A hajam aranyszőke, derekam karcsú, bőröm sima, dolgozni tudtam. Felvettek. Hármunk közül engem.

Hát, volt munka elég sok, de rajtam nem fogott ki. Reggel a szobákat takarítottuk. Fekete ruha, kis fehér kötény, bóbita. Utána evőeszközt fényesítettem, kék ruha, kék kötény bóbita nélkül. Ebéd után mosogatás vászonkötényben. Este bedőltem az ágyba a többiekkel.

Minden szoba gazdájáról tudtam a szokásait: mikor kel, mikor fekszik, milyen fürdőt kíván, mit óhajt reggelire. Mindent tudtam. Azt is, hogy van egy úr az első emelet tizennyolcban, aki hajnalig kártyázik, későn kel, sok férjes asszony jár a szobájába. De látni nem láttam. Sokáig. Nem is akartam. Minden fizetésemet a kisfiamhoz vittem, csak a zsebpénzt tartottam meg magamnak.

Az említett úrra azért lettem kíváncsi, mert annyi rosszat mondtak róla. Bár azt is mondták, mostanában nem fog jönni, mert már elkártyázta az idei hasznot. Képes egyetlen éjszaka egy hold föld termését eljátszani. De a szobáját fenntartja addig is. Nem becsül meg semmit, csak a lovait. Soha nem nősül meg, míg másnak felesége lesz.

Kíváncsivá tett a sok mendemonda. Amint eljött az új tavasz, elkezdtem magam csinosítani. Ha a szobáit takarítottam, elővettem az úrinőktől ottfelejtett szépítőszereket, és elsajátítottam a kezelésüket. Aztán aratás után, amikor ismét megérkezett, igyekeztem meglesni, de úgy, hogy ne vegyen észre. Tudtam, hogy későn kel, nem is mentem addig a lakosztályába, míg el nem hagyta. Egy alkalommal visszajött valamiért. Éppen az ágyakat frissítettem, amikor belépett. Meglepetten szólt hozzám:

– Ni csak, de kivirágzott egy év alatt!

– Parancsol az úr?

– Dehogy parancsolok. Csak kérdezek. Ha megduplázom az itteni fizetését, eljönne–e hozzám, az én gazdaságomba házvezetőnőnek?

– Kérem szépen, én még soha nem szolgáltam úri házban. Azt sem tudom, mekkora az, mit kell benne tennem?

– Rengeteget. Nem is nagyon győzi majd. De odavesz valakit vagy valakiket a keze ügyébe, akiknek parancsolhat, akiket betanít kedve szerint, akkor elbír a dolgokkal. Magát előbb a mostani öreg házvezetőnő vezeti be mindenbe, aki ott is marad élete végéig, csak nem végez már ezen túl semmit. Eltartja az uradalom. Gondolkozzon! Ha igent mondana, várjon meg egy alkalommal.

Nehéz volt döntenem. Tudtam, hogy ennél jobb ajánlatot nem kaphatok egész további életemben, de azt is, hogy elásom magam egy tanyán, ott aztán szépíthetem magam, de magam mellé senkit nem találok. Kavarogtak a gondolataim. A pénz is izgatott, meg a rang is. Azért mégsem mindegy, hogy itt szobalánynak titulált mindenes vagyok, vagy ott minden és mindenki irányítója. A pénzem el sem tudom majd költeni, nem is lesz hol. Kenderesre bejárhatok ugyan uradalmi fogattal, mutogathatom magam kedvemre, vehetek ezt–azt, de sem úrinő nem leszek, sem paraszt. Kinek kellek azután? Viszont, egy egész uradalom minden beosztottjának én parancsolok majd! Megmutathatom, mit tudok. Még az is meglehet, hogy megakad rajtam a szeme valami gazdag úrnak. Hát…. Ha a kisfiamat odavihetem, elvállalom!

Odavihettem. Gyönyörű gyermek volt, mindenki kedvence.

Annus anyó mindenbe beavatott, mindenre megtanított, amit ebben a házban tudni kell. A sütés, főzés, terítés fortélyaira hamar ráéreztem. Szerettem a nyarat, a vele járó tengernyi, de látványos munkát, a termés begyűjtését, a lovakat. Kényelmes, együléses lovas kocsival jártam ki a földekre, hogy tudjam milyen a termés, hogy dolgoznak az uradalom munkásai. Ellenőriztem a vetést, a kapálást, az aratást. Élveztem a tavaszi föld semmihez nem hasonlítható illatát, a hatalmas területen buzgólkodók hajlongását. Elragadott a sárguló búzatáblák tengernyi mérete, a napfényben fürdő, mindent elborító csillogás, a beérett gabona illata. Hajnaltól késő estig dolgoztam, de a munkát is élveztem, az eredményt is magamnak könyveltem el. Mert itt rajtam kívül még csak nem is könyvelt senki. És élveztem a fiam közelségét, akire Annus anyó vigyázott, míg el voltam foglalva. A gazdát hónapokig sem láttam. Ha valaki lovat akart vásárolni, megalkudtam vele, és beküldtem fizetni az úrhoz. Ha visszajött a jóváhagyó papírral, kiadtam a kiválasztott lovat. A csikók külön istállóban voltak, azoknak külön is kedveztem. Imádni valóak voltak. Tudtam, hogyha felnőnek, majd őket árulom.

Csodálatos istállónk volt. Látod, úgy beszélek róla, hogy a miénk, mert tulajdonképpen én voltam a gazda, csak a pénz ment Gedeonhoz. El is költötte becsülettel. Nem győztem olyan jól gazdálkodni, hogy el ne verjen mindent. Később már okosodtam, nem vallottam be neki mindent, de nem magamnak tettem el a pénzt, hanem neki. No, egy kicsit magamra is gondoltam, de milyen jól jött az neki később!

Onnan indultam, hogy az istálló különleges volt. Két hatalmas helyiség, amelyben tisztaság volt, rend, és rendszeresség. Olyan tiszta és fénylő alom terült el a lovak alatt, mint az arany. Innen vitték őket belovagolni az istállófiúk, itt csutakolták, látták el őket. A középső helyiség, amelybe először lépett a látogató, hatalmas szalonnak volt berendezve. Népi szőttes a falakon, torontáli szőnyeg a padlón, az italpult erdélyi faragók keze alól származott, a terítők is onnan valók, és hatalmas kényelmes fotelok az asztal körül. A bejárat, amelyen mindenki átjött, aki ideért, kicsinyített székelykapunak készült. Ebből a díszes, elegáns helyiségből mentek ki az urak faragott lengőajtón a lovakat mustrálni, ide jöttek vissza alkudni is. Előtte hatalmasan megvendégeltünk mindenkit. Rengeteg finom pogácsát, tepertőset, sajtosat, vajasat szolgáltunk fel borkorcsolyának, halas, kolbászos szendvicseket, is. És különleges borokat. Ilyen alkalmakra beöltöztem kalotaszegi menyecskeruhába, kínáltam, feszítettem, alkudtam. Jól alkudtam. Meg is lehetett velem a gazdám ott a szállodában elégedve, mert jött egy levél, hogy felemeli a béremet.

Már mindent tudtam a ház vezetéséről, mire hazajött. Ismertem mind a huszonnyolc szobát, amelybe természetesen nem feleségnek vitt az uram, de azt nem gondoltam volna, hogy szeretőként itt aláz meg. Soha nem tartott magával egyenrangúnak, nem is tehette, nem úgy nevelték.

Nem csapott be, nem szedett rá, nem ígért nekem semmit. Nem csalogatott be a szobájába, természetes volt neki, hogy ott vagyok. Nem mentem, röpültem, simultam szerelmesen. Mindenki tudta, hogy nem csupán háziasszony vagyok, hanem ágyas is. Csak én nem. Én egy boldog, bolond nő voltam, aki szerelmes lett a gazdájába, és titkon azt remélte, egyszer asszonya lesz ennek a háznak. De, ha vendégségbe jött a családja, levegőnek tekintett, letagadta, vagy le sem tagadta a kapcsolatunkat. Akkor csak személyzet voltam. Házvezetőnő. Pedig én tulajdonképpen egyből intéző is lettem. Ha vendégeket hívott, sokat, szép nőket is, én helyeztem el őket, én készítettem a bőséges vacsorákat, s az erkölcsös hölgyek nekem dobták oda kimosni a bugyijukat. Tudomásul kellett vennem, hogy csak jómódú cseléd lettem, semmi más. De már nem tudtam nélküle élni. 

 

 

4.

 

Volt néhány igazán gazdag évünk.  Az én Gedóm azt sem vette észre, hogy mennyivel többet hoznak ezek az esztendők, mint a korábbiak. Elhatároztam, hogy hasznosítom, amit Annus anyótól tanultam, hátha itthon tudnám tartani ezt a csavargó, költekező embert. Hozattam egy kárpitost, akiről azt hallottam, hogy remek a keze, és nagyszerű ízlése van. Mellesleg arra kértem, hozza el az egész szövetkollekcióját, és függönymintákat is kértem. Átalakíttattam a házat, parkettáztattam a padlókat, kicseréltettem a kárpitozott bútorok szöveteit. Fali kárpitokat és gobelineket tetettem a falakra, különleges függönyöket, és drapériákat az ablakokra. Minden szépséget felhasználtam a célom érdekében. Ezzel egy időben átalakult a kert. Megterveztettem egy különleges parkot. Rengeteg zöld bokorral, utakat képezve velük, sétányokat, és zöld termeket alakított ki a kertész, és be is rendezte bele illő kerti bútorokkal. Nem egyszerű ifjonc csemetéket használt, hanem megtermett növényeket földlabdával. Már újan végleges volt a park. És gyönyörű. Meg nem állta szó nélkül, aki látta. Csak az nem vette észre, akiért készült. Nem volt hajlandó tudomásul venni, még azt sem, hogy mindezt az ő pénzéből, kérdezés nélkül tettem. Mindenesetre én boldog voltam, és gyönyörködtem abban, amit megvalósítottam. Nem utolsó sorban boldogan hallgattam, amikor a hátam mögött azt mondták, hogy ez a nő aranyat ér. Reméltem, hogy Gedeon is rájön egyszer.

Természetesen nem kísérelt meg közelíteni hozzám egyetlen férfi sem. Elismerték, és tisztelték, hogy a föld urához tartozom. Kinőttem azokat, akik még elvehettek volna. Nem én gondoltam így, azok, akiknél még lett volna esélyem.

A háború kezdetekor is egyedül voltam a birtokon, miként akkor is, amikor elvitték az összes lovat a hadseregnek. Hiányoztak, de a föld ott volt, zsíros volt, az ökrök segítségével dolgoztuk meg. Még jól éltünk. Aztán felszabadultunk. Amikor az oroszok átlépték a határt, ismerőseink menekültek nyugat irányába. Azt hittem, ez a dolgok rendje, én is elmentem Szolnokra, felvettem Gedeont. Kényelmesen utaztunk a saját fogatunkon. Lovat is szereztem elé. Mindent elintéztem. Mindent megszerveztem. Mögöttünk baktatott három ökörhúzta társzekér. Liszttel, zsírral, burgonyával, egy kamrányi élelemmel megpakolva. Külön szekéren a hízók, a saját élelmükkel, amelyet senki nem értett meg, de én tudtam, éreztem, lehetnek olyan helyzetek, amelyekből ezek segítenek majd kimászni.

Az oroszok gyorsabbak voltak, mint mi. Mire Gödöllőre értünk, ők már elfoglalták a várost. Már ki is alakítottak egy hatalmas karantént, ahová azokat a munkaképes magyarokat zárták, akiket majd Oroszországba szállítanak munkára. Akkor még nem tudtuk, mi lesz a sorsuk az elfogottaknak, de ami utólag kiderült a szerencsétlenekről, bizony elkelt oda az én hízóm. Leemelték Gedeont a kocsiról, és elvitték mellőlem. Malenkij robotra akarták őt is beosztani. Az elsők között pusztult volna el, hiszen azt sem tudta, melyik a lapát hasznosabb vége. Ő aztán nem volt munkaképes. Én pedig kicsíptem magam, jól mutattam, s megkerestem a főtisztet. Sírtam, zokogtam neki, hogy az én uram nagy beteg, belepusztul, ha elviszik, nekik meg semmi hasznuk belőle. Aztán a tolmácsnak elmondtam, hogy hízó is van a kocsinkon, szívesen felajánlom, ha ez segíthet az uramon. Ez hatott. Nem a könnyeim. Még a tolmácsnak is adtam egy hízót örömömben, aztán visszahoztam Gedeont a kastélyba. Két évig itt éltünk még, de a lovak nem jöttek vissza, a földet pedig nem tudtuk műveltetni. Már nem volt munkaerő, mert osztották a földeket a nincsteleneknek. A mienket is. Összeraktam minden mozdítható darabunkat, és odahagyva a kastélyt, szekerekkel beköltöztünk egy Szolnokon bérelt hatalmas házba.

Ekkor már viselős voltam. Örültünk a kis Gedónak mind a ketten, s őszinte rajongással vártuk az érkezését. Olyan boldog voltam, amilyen asszony lehet, aki világra várja áhított gyermekét attól, akit szeret, s aki vele együtt várja örömmel. De amint rádöbbentem, amint belém hasított a felismerés, hogy ezt is egyedül kell felnevelnem, hogy ennek sem lesz apja, mint az elsőnek, kitört belőlem a rettegés. Amit magamért meg nem tettem volna, most kértem Gedeont, esküdjünk meg. Nem tiltakozott, csak hallgatott. S én, aki eddig mindent eltűrtem az emberemnek, olyan őrjöngésbe kezdtem, hogy le kellett kötözni. Már egy kis falu szülőotthonában szültem, mert az én Gedóm továbbra is úgy élt, ahogyan megszokta. A bérleményt nem tudtuk fizetni, csak a kártyaadósságot. Elköltöztünk a Tisza mellé, egy apró faluba. Ott született meg a fiam. Amikor megláttam, azt kiabáltam, ha ezt is apa nélkül kell felnevelnem, a Tiszának megyek vele együtt. Inkább nyeljen el a folyó bennünket, de többet nem kérek az élettől. Magamon kívül lehettem, mert nem emlékszem semmire a történetből, de bizton állíthatom, hogy meg is tettem volna.

A kisfiam már a pólyában olyan volt, mint az apja, aki szerette is, el is fogadta, gondolom, meg is rettent, hogy itt marad egy csecsemővel, most beadta a derekát. Elvett feleségül. Hogy én milyen boldog voltam! El tudod képzelni, mit éreztem? Harmincnyolc éves múltam, már esélyem sem volt rá, hogy egyáltalán férjhez mehetek, s most elvett feleségül a gyerekem apja. Engem, a nincstelen, megesett parasztlányt! Gondolj bele! Amit évekig nem érhettem el szerelemmel, odaadással, ez a falat gyermek elérte a létezésével. Férjhez adott az apjához! Ragyogtam és szégyenkeztem, örültem és szenvedtem a tudattól, hogy milyen rettenetesen nehezen jutottam ehhez a címhez! Címhez! Hiszen már nem is volt értéke! Ma már tudom, hogy a jó partit ő csinálta. Kötött egy életre szóló eltartási szerződést. Akkor én csak boldog voltam

Mindenem lett ez a két lélek. Az eget lehoztam volna értük. Pontosabban le is hoztam.  Miként korábban is mindent megtettem az én Gedeonomért. Olvastam, tanultam, műveltem magam, hogy megfeleljek neki, hogy felérjek hozzá. Intéztem egy hatalmas gazdaság minden ügyét. Még könyveltem is! És lehet, hogy egy kicsit hangos voltam, nem olyan finom és halk, és úri, mint azok a hölgyek, akik bugyit mosattak velem, de tudom, hogy százszor többet érek náluk. Aztán visszamentem kofába, cselédbe, senkibe, hogy mindenkinek megfeleljek.

De előtte még megtudtuk, hogy elkezdődnek a kilakoltatások. Minket ez nem érintett, már nem volt kastély, nem volt honnan kilakoltatni. Abból a kis kunyhóból már nem rakhattak kijjebb. Látod, nincs értelme elfutni a dolgok elől! Jó vicc is lehetne, ha az embernek lenne kedve nevetni rajta.

Ideköltöztünk. Ekkor már elég volt ez az apró ház is a holminknak. Az a kevés maradék pedig, amit később eladogattam, elfért ismerősök padlásán. Ennyi maradt abból, amit az uram még nem kártyázott el, mert persze addig kártyázott, amíg volt mit eladni. Találtam ezt a kis gólyafészket, beköltöztünk. De előbb rendbe tettem. Ebbe nem hozhattam egy Gyenesdiásdit! Majd beleszakadtam, míg otthont teremtettem ebből a kis romos házból, amiért haszonbért sem kellett fizetni, csak vigyázni, hogy össze ne dűljön. Tapasztottam, ragasztottam, meszeltem, berendeztem. De az utcán mindenki úgy látott, ahogyan egy Gyenesdiásdinét látni illik. A tulajdon két kezemmel tettem mindent, mert mondani sem kell, hogy pénzünk nem volt. Mindez az én Gedómnak olyan természetes volt, mint a meleg ülőke az udvar végében. Azon sem aggódott, hogy nincs pénz a háznál, mert megszokta, hogy Irma mindent megold. Ide már a nagy fiam nem jöhetett velünk. Nem is fért volna el, egyébként is taníttatni kellett. Pestre került. Azt is mi fizettük természetesen. Pontosabban én. Ki más?

 

 

5.

 

– Irma minden munkát elvállalt, mindent maga módolt ki – folytatta Reni az emlékezést figyelmesen hallgató vendégének. – Éjjelenként kerékpárral hordta a parasztok elrejtett pálinkáját eladni a városba, mert egy nőt kevésbé igazoltatnak, mint egy férfit. Férfikabátba öltözve minden zsebében forró vízzel telt palack melengette, hogy átvészelje a hideget. A szeles idő volt számára a legnehezebb. Ilyenkor a kerékpár megmakacsolta magát, szinte helyben járt. Alig haladt valamicskét. Halálosan kimerült, mire a Gyenesdiásdiak felébredtek, de meleggel és meleg reggelivel ébresztette őket. Hihetetlen akaraterővel élte át ezeket az éveket, de úgy érezte, ez az ő nagy feladata. Hogy, mit gondolt, mit érzett ebben a vége nincs munkában? Egyáltalán születnek e tartalmas gondolatok, mikor az izom már megfeszül, s csak a lélek hajtja?

Akárhogy is volt, kivívta, hogy a neve teljes hosszában felkerült arra a sírkőre.

– Nem lehet ráfogni, hogy könnyű élete volt ennek az Irmának – tűnődött el Lenke, és Renáta felidézte a véletlenül közelébe került ismerőse történetének végét.

– Nem. Szegény lélek valósággal kiülte magának a rangját a budin. De akárhogy humorizálunk is rajta, keményen megdolgozott mindenért, amit elért. Arról már nem is szólva, hogy addig legalább – amíg ült –, pihent. Tudok még róla egyet–mást, és elmondhatom, ami ez után következett, már jámbor gyermekmesének tűnik. Hozzáteszem, hogy a Grimm testvérek sem írtak mindig szelíd meséket. Utolsó éveiben Irma gyárba járt dolgozni. Cipőgyárba. Rá jellemzően jó szolgálatot tehetett ott is azoknak, akiktől csak remélt valamit, mert szinte kivételezettnek számított a munkahelyén. De, már nem burkolta be magát a múlt ködébe, nem hazudta magának többé a soha nem volt életet, nem is dicsekedett senkinek. Nem volt más, csak egy dolgozó nő, s ami fő, nem is óhajtott másnak látszani. Úgy viselkedett, öltözködött, kommunikált, mint azok, akik közé bekerült. Lélekben visszaért oda, ahonnan elindult.

Kis Gedó valóban ritkán járt haza. Akkor sem egyedül. Megnősült. Ismét megérezte Irma a jövőt. Ez a szalmaszőke, kisportolt karcsú fiú nagyon bájos barna lányt talált feleségnek. Egyszerű munkás szülők lányába szeretett bele, aki maga mérlegképes könyvelőként dolgozott, s jobb helyett az ő munkás szüleihez költöztek, amíg a beígért lakást birtokba vehették. Irma most először sóhajtotta el, hogy de jó, hogy az apja nem érte meg ezt a házasságot!

– Retteghettem volna, hogy tiltakozik majd a rokonság ellen, vagy kifogásokat emel, esetleg uszítja a fiát. Ezt úsztuk meg szegényem halálával.

Ezt történetesen megúszták, de pénzre ismét nagy szükség lett volna. A kis Gedónak kiutalt lakás első, nagy törlesztő részletét ki kellett fizetni. Ennek csupán egyetlen akadálya volt: a nincs. Hozzám nem jött kérni, de valakiktől csak össze kellett szednie azt az összeget. A fiatalember és a felesége természetesnek tartotta a részletek törlesztését, csak nem volt tartalék pénzük. Egyébként ez a fess, fiatal férfi nem viselte az előneveket, amikor már kitűnhetett volna ezzel, nem voltak elvárásai, csupán úgy akart élni, ahogyan korosztályából bárki. Irma természetesnek tartotta, hogy magára vállalja a kívánt összeg előteremtését.

Az idő telt, s az idősödő ismerősök elértek abba a korba, hogy rendszeres fizikai segítségre szorultak. Mindegy, hogy lenézték–e korábban Irmát vagy sem, most kénytelenek voltak a segítségét igénybe venni. Igényelték, és meg is fizették. Ő pedig mindent elvállalt, és dolgozott, és dolgozott, mert hallatlan életereje, munkabírása töretlenül szolgálta. Így tudta megvalósítani, hogy összegyűjtse, törlessze a kölcsöneit. Mert a fia lakásába bútor is kellett, szőnyeg is, meg az unoka is jött, a kiadás tehát nem csökkent, hanem nőtt.

Elmondanám, hogy nem a fiatalok döntöttek arról, hogy mire lenne szükségük, hanem Irma. Meg sem kellett kívánniuk valamit, ő már tudta, mi a következő vásárolni való. Nem viselte volna el, hogy az ő fiának ne legyen annyija, mint bárkinek a környezetében. Visszafelé már nem tekintett, de azt, amit a szocializmusban nyújthattak a szülők családjaiknak, ő is adni akarta. Kellett tehát a pénz, a gyűjtés. Most ez uralta el a gondolatait, cselekedeteit.

Miközben nélkülözhetetlenné tette magát mindenhol, szabályosan fészket rakott magának az ismerősök életében. Ennek eredményeként mindenkiről tudott mindent. Olyasmit is, ami másra nem tartozott. Belelátott mások életébe, gyanítom, a pénztárcájába is. Állítólag bele is nyúlt. Utóbbit nem hiszem el, de magam is úgy éreztem néha, hogy kissé sokat enged meg magának. Úgy is mondhatnám, tudatában volt értékeinek, s ezt ki is használta. Mármint az ő fogalmai szerint. Mert a fogalmi rendszere messze elütött a másokétól. Beteg voltam, amikor egyik ismerősöm üzente általa, szívesen adna nekem egy pár csirkét, ha érte menne valaki. Hónapok teltek el, amikor találkoztam az ajándékozóval, aki mosolyogva érdeklődött, ízlett–e a baromfi, amit Irma által juttatott el hozzám? Bizony nagyot nyeltem. Az én Irmám ezek szerint minimális hezitálás nélkül vitte el a nekem felajánlott csirkéket a gyerekeihez. Gondolom, előbb bepanírozta, majd kirántotta. Nekem pedig elfelejtette megemlíteni, hogy kaptam volna valamit, ha eljutott volna hozzám. Elképzelem, hogy hasonló csínytevései másnál is előfordultak. Gyanítom, hogy az ő etikája szerint, ami nekem nem hiányzik, sőt, amiről nem is tudok, nyugodtan elvehető, különösen, ha az ő fiának nagyobb szüksége van rá, mint nekem. És ez döntő elem volt felfogásában, egész életében. Mindent az övéiért, és azon túl is az övéiért, az előmelegített ülőkétől, az életmentésig, az utolsó leheletig. Elvégre ezért él.

Ami azt illeti, életének minden láncszeme erre a gondolatmenetre lehetett felfűzve. Próbálom megérteni, de nem sikerül. Rég nincsenek anyagi gondjai. Már a nagy fia is sikeres felnőtt, jól keres, sőt, anyagilag támogatja őt. A kisebbik is elégedett a saját életével, nem türelmetlen, nem vár el. De Irma nem lehet boldog, ha nem adhat, ha nem szervezheti szerettei boldogulását és boldogságát. Neki látnia kell, kézzelfoghatóan érzékelni azt, amit megteremt.

Már békésen pihen rajongott párja mellett, és elégedetten viseli azokat a neveket, amelyekért egész életében sóvárgott, de nem vagyok róla meggyőződve, hogy még ma is ez lenne központi problémája, ha élne.

Nem sokkal halála előtt csöngetett nálunk. Már nem vágtatott ősrégi kerékpárján, csak szépen elsétált hozzám. Lábán az állandó térdig érő gumiharisnya, mely nélkül már külön szatyorban cipelte volna hatalmasra dudorodott visszereit. Lezuhant a fotelba, és mint szokta, elkezdte sorolni gondolatait.

– Hallod, amit én? Megint megváltozik a világ! Ki bírja ezt ésszel utolérni? Azt beszélik, visszaadják a földeket. Mit szólsz hozzá? Ez már még nekem is sok! Már nem kell! Istenemre, nem kívánom már! Én édes Istenem! Mért vetted el idejekorán az uramat? Mért nem engedted, hogy lássam legalább egyetlen pillanatig dolgozni Gyenesdiásdi Diásdy Gedeont? Magadhoz vetted úgy, hogy egyetlen alkalommal elfáradt volna!

Eltelt néhány pillanat, látszott rajta, hogy erősen foglalkoztatja egy gondolat:

– Azért ezt meg kell gondolnom. Csak vissza kellene kérnem azt a sok jó termőföldet! Talán még elbírok vele. Legfeljebb kis Gedó eladja, ha én orra bukok.

– Nem derült ki, mit tett volna, ha megéri – fejezte be Renáta. A temető feletti ragyogó kék égről már eltűnt a széles, mindent átölelő szivárvány.

 

 

 

Berettyóújfalu, 2006. november 27.

Budapest, 2008. december 09.

Berettyóújfalu, 2010–01–25

Legutóbb szerkesztette - Kertész Éva
Szerző Kertész Éva 95 Írás
Kertész(Galvács) Éva vagyok, 77 éves, özvegy nyugdíjas pedagógus. Megköszönöm. hogy befogadtatok magatok közé. Megilletődve olvasom a Héttoronyhoz érkezett írásokat, s reménykedem, hogy az enyémek között is lesz olyan, amelyet méltónak tartotok a bemutatásra. Húsz éve írok rendszeresen. Férjem elvesztését akartam kiírni magamból: Rekqviem a túlélőkért lett a címe. Később Hová tüntettétek az ácsot címmel írtam egy regényt. Kerestem benne Mária és Jézus viszonyát, s azt a Józsefet, akiről lassan már szó sem esik. Legfeljebb karácsonykor az éjféli mise Szent családi jelenetében Legutóbbi munkámban az adóssá válás létrejöttét igazolom, meglevő történet alapján. Remélem, ez a bemutatkozás megmutatott egy kicsit Kertész Évából.