kisslaki : Tante Ida sírköve

*

 

Harmadikban még csak kedveltem Tulok Bözsikét, mert naiv versikéket írt az óvodásoknak. De egy délután rádöbbentem, hogy halálosan beleszerettem. Ekkor már egyre inkább magányra vágytam. Néha igazán szenvedtem, hogy rajtam kívül még együtt ülök vagy harminc marhával az osztályban. Ezért egyre sűrűbben lógtam a Duna-partra, felkeresni a zarándoklépcsőt, ahol először fogtam meg Bözsike kezét. Azon az áldott helyen írtam az első versemet, „Bözsikét csókolva” címmel. Ami enyhén szólva költői túlzás volt, mert eddig csak azt engedte meg, hogy mellette lehessek fél méterre. Na, ezen a szent lépcsőn mindig megnyugodtam, és a vizet nézve lelkemben a múzsákkal haverkodtam. Időnként sebesen róttam a rímeket, mintha Euterpé istennő diktálta volna, holott csak Bözsike lehetett, mert roppant silányra sikerültek szegények. De boldog voltam, hiszen előttem volt az élet, ahogy mondani szokták. Nemsokára mögöttem a matúra, aztán befejezem az artistaiskolát, és irány a nagyvilág. Aztán Bözsikével is úgy szerettük egymást, amire még nem volt példa a teremtés óta.

Egy májusi délelőtt, a lépcsőről lestem, hogy mikor tűnik fel az úszó dinnyehéj, de órák óta semmi. Nem csoda jutott később eszembe; tavasszal dinnye? Akkor éppen nem lógattam a lábam a vízbe, hiszen az első hídpillér is csak a bokáját áztatta a Dunában. Azért, mert az a tavasz olyan száraz volt, hogy a vízibuszok is csak kikötve pislogtak, a túloldalt rohanó kettes villamos felé. Sőt, előtűntek a rakpartot óvó kimustrált sírkövek, s évtizedek után, végre szárazon élvezték a napsütést. Az egyiken még most is ragyogtak a hajdan vésett gótbetűk: „Hier ruhet Fliegauf Ida” Nem tudtam, hogy mit jelent, ezért lemásoltam. Másnap Tafferner tanár úr aztán megmondta: „Itt nyugszik Fliegauf Ida.” Már csak az emléke tette hozzá, majd elmesélte, hogy látott egy képet Emőd Auréltól, aki megfestette a Petőfi híd építését a harmincas évek elején. És úgy gondolja, hogy akkor hordhatták oda a régi sírköveket.

Én gyászban hallgattam; na nem a régelporladt tanti miatt, hanem mert előző este lehülyéztem Bözsikét. Csak azért, mert éppen torkomat köszörültem, hogy felolvassam legújabb versemet, mire ő végigmért, mintha először látna, és azt mondta, hogy én csak egy dilettáns hülye vagyok, hozzá képest. Engem csak az bántott, hogy meggyalázott egy nagy költőt. Persze, rögtön kaptam egy pofont Patkó Lacitól, akinek mindvégig szorongatta Bözsi a kezét. Patkót megértettem, mert játszani akarta a lovagot, pedig őt le se hülyéztem. Lacit nem volt kunszt megruházni, mert csak vakoskodott, miután levertem a szemüvegét.  

Azóta elfutott negyven év. Csavarogtam a világban, mint varietéartista. Én voltam a Trió Laki egyharmad része. Csodálatos volt, hogy havonta más-más szórakozóhelyre szólított a szerződés, és mindig újabb városok kövein koptattam a cip?m. De leginkább a temetők vonzottak. Ott tudtam csak igazán elmélkedni és irogatni. Kivéve a Père Lachaise-t. Csak nem fogok Balsac, vagy éppen Baudelaire síremlékénél firkálgatni? Aztán észrevétlen elsuhant egy újabb évtized.

Egy őszi bágyadt napsütésben éppen Frankfurtban, a Majna partján rugdaltam a juharfa lombját, mikor felém jött egy úr, nyakán duplára tekert kockás sálban. Ez nem volt meglepő, csak az, hogy ismerősnek tűnt a hölgy arca, akit az úr, maga előtt tolt egy kerekes kocsin. A következő pillanatban felordítottam, hogy ijedtükben felrepültek a guberáló galambok.

Tulok Bözsi, te vagy? de meg se vártam a választ; a következő pillanatban lehajoltam és átöleltem. Aztán félóráig csak lélegezni állt el a szavunk. Bözsi, miután befejezte avval, hogy húsz éve, hogy idejött férjhez, eszébe jutott, hogy az szegény csak ott áll, mint egy faszent.

 Tényleg, engedd meg: ő az uram. Az őstántinak míderboltja volt a Dobutcában.

 Örvendek, Otto Fliegauf.

 Én is  mondtam, de csak hülyén bámultam, s vártam, hogy felébredek a zarándoklépcsőn, a víz rejtette, gót betűs sírkőnél. 

 

Legutóbb szerkesztette - kisslaki
Szerző kisslaki 250 Írás
Majd ötven éve élek Németországban. Véletlenül. Alapítástól itt vagyok. Jó, hogy jó társaságba kerültem.Tisztelettel, Kiss lászló kisslaci@t-online.de