Kertész Éva : Becstelen szerelem 8.

Nyomtatás

A házassági kapcsolatot nem állították vissza. Állítólag Kálmán nem tudta Katának megbocsátani, hogy nem tanúsított kellő együttérzést, amikor nagy bánata volt. Jóval később felmentem Pestre Katához, s látván mennyire magányos, megkérdeztem, miért nem próbál valami egészséges jó kapcsolatba belebújni. Nem létezik, hogy ne lenne Pesten egy rendes, becsületes, számára is elfogadható férfi.

– El tudsz te képzelni olyan embert, aki elhiszi nekem, hogy semmi közöm nincs ahhoz a volt férjhez, aki minden hétvégét velünk tölt, miközben mindennel ellát bennünket? A színházjegyet is beleértve. Jól bekerített engem az én jó és önzetlen férjem. Mindenféle megbeszélés és kötelezettség nélkül visszatelepedett a családi fészekbe. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Csak éppen tőlem felejtette el megkérdezni, hogy egyet értek–e azzal a szereppel, amit rám osztott. Ha úgy adódik, hogy kedvezőbb programja akad, hát Istenem, kihagy nálunk egy hétvégét. Ettől függetlenül ő a jó apa, a kiváló családfő. S íme, itt áll előtted egy hűséges feleség is. Igaz, ugyan, hogy az ágyunk már nem közös, de Kálmán tisztességről alkotott fogalmai szerint kiköszörültük a csorbát.     

Nem formáltam véleményt, nem adtam tanácsot, lenyeltem, amit mondhattam volna. Rákérdeztem inkább a szülőanyjához fűződő kapcsolatára.

– Ő szegény, egy külön szám az életemben. Járok hozzá. A kórházba. Miksa szólt, hogy nagyon beteg, s arra kér, legyek addig a közelében, amíg lehet. Hát én megyek. Egy idegenhez is elmennék, ha erre kérne. Ott állok az ágya mellett. Viszek neki mindenfélét, mesélek a lányokról, sőt, el is cipeltem őket hozzá többször, de a szívem hallgat. Nincs már bennem harag, mert volt, hatalmas, de idegennek érzem. És úgy sajnálom! Olyan nagyon sajnálom! Tudom, hogy megfosztották a gyerekétől, hogy értem, az én érdekemben tette, hogy csak távolról figyelte az életemet. Mindent tudok. Szánom, mert látnom kell, hogy eleped egy kis szeretetért, de nem mozdul felé a karom, nem hajlik a derekam, nem bizsereg az ajkam. A szívem néma. Rettenetes, hidd el! Rettenetes.

Aztán tűnődve folytatta:

– Visszatérve arra, amiről az előbb beszéltünk: Igenis, hiányzik nekem egy társ. Aki engem vár haza, aki nekem örül, ha megjövök, akinek az ölelésébe belebújhatok. Valaki kellene nekem is. Már nem is Kálmán az akadály, de még mindig van bennem valami görcs, ami lebéklyóz. Majd csak kiizzadom egyszer. Látod, hogy imádjuk a gyerekeinket? Meghalnánk értük, de a férj és a gyerek nem ugyanaz. Ők leválnak rólunk, önálló életet élnek, s abból mi kimaradunk. Ez a helyes. Elvégre most történik velük minden, most akarják az életet behabzsolni. Most alakítják ki önmagukat. Szeretnek ők minket változatlanul, kellünk nekik, mint biztonság, csak nem érnek rá velünk nyavalyogni. Így lesz egyre nagyobb a magányunk. A mi társunkat nekünk kell megtalálni. Vagy, aki tudja, megtartani.

*

Legközelebb a nagyobbik lányuk esküvőjén találkoztunk. Gyönyörű, hamvas menyasszony, akiről sugárzott a boldogság. Ez volt Helén. De Katára is nagyon oda kellett nézni! Még csak harminckilenc éves volt. Az arany színei tobzódtak rajta, és olyan szép volt, olyan kiegyensúlyozott, olyan boldog, hogy nem lehetett nem észre venni. Állt egymás mellett egy házaspár, akik mindenben egyek, minden gondolatuk a gyerekük felé szállt. Igazi örömszülők voltak.

Amikor átöleltem Katát, hogy elmondjam jókívánságaimat, odasúgtam:

– Látom, minden rendben van veletek! Örülök nektek.

Sejtelmesen súgta vissza:

– Másfajta örömről számolok be neked, ha jössz. Várlak!

Vágtatva mentem hozzá, amint úgy véltem, hogy elült az esküvői hajsza. Ott ődöngtem a munkahelye körül, nagy, nagy izgalommal, alig vártam, hogy megjelenjen a kapuban. Jött felém mosolyogva, aranylón, elegánsan, bár kissé sápadtan a régi Kata.

– Tudod, hogy nagy lázba hoztál? Alig bírtam kivárni, hogy találkozhassunk. Magadtól sosem jelentkeznél. Mesélj! Beülünk egy presszóba, vagy menjünk hozzád inkább?

Hazamentünk. Behúzódtunk egy félhomályos sarkába a nagyszobának, lerúgtuk cipőinket, magunk alá kaptuk a lábunkat, és már benne is voltunk valami régről ismert jóízű beszélgetésben. Angyal szállt át a szobán. Nem volt feszültség, nem volt izgalom. Tere–fere volt ez a javából. Minden szóba került, mindenkiről beszámoltunk, örültünk egymásnak.

– Már látom, hogy megint én leszek Andersen, elvégre velem történik mindig valami. Tulajdonképpen Cilike is lehetnék Meseországból, de az már sajnos nem áll jól nekem.

Hol is kezdjem? Egy kolléganőmnek, akivel egyébként jól összemelegedtem, meghalt a nővére. Rámaradt a sógora, akit nagyon sajnált, istápolt is ugyan, de végül nem tudott mit kezdeni vele. Én természetesen mindent tudtam róla, a bánatáról, az életéről, csak ő nem ismert engem. Aztán összefutottunk valahol Péterrel. Ma sem tudom, hogy véletlen volt–e. Azonnal belém kapaszkodott, de én még akkor nem voltam sehol. Folyton felhívott, meg találkozni akart, de nekem éppen abban az időben feküdt kórházban anyám. Ez az én számomra akkora tehertétel volt, ami elmondhatatlan. Miksának sem mondhattam nemet, meg vonzott is a betegágyhoz valami különös erő, hogy aztán ugyanaz eltaszítson, ha odaérek. Így, gondolhatod, mindig elodáztam Péter hívásait. Egyik nap ismét keresett telefonon, de mondtam, legfeljebb elkísérhet a kórházig, vagy megvárhat kinn, vagy elmegy, vagy tesz, amit jónak lát, de több időm nincs.

Nem is tudom, hol hagytam el Pétert, csak mentem fel a kórházi lépcsőn, mint akit magához szippant valami mágneses erő, s az az ágy melyben én az anyámat tudtam, üres volt. Belém vágott a bizonyosság, hogy meghalt. Csak álltam ott az ajtóban, s úgy éreztem, valami hatalmas teher gördült le rólam. Hirtelen jobban kaptam levegőt. Nem él!

Uram, Isten, te ezt nem értheted. Pontosan azt nem tudtam neki elnézni eddig, hogy nem halott. Mert, aki nincs, tényleg nem jöhet értem. De, aki itt van a közelemben, és képes nélkülem meglenni, annak nincs bocsánat. És most tényleg halott! Amit akartam! És akkor elkezdett folyni a könnyem, aztán hangosan zokogtam, ziháltam, üvöltöttem.

Most figyelj! Valami furcsa dolog történt velem. Mintha a fejem tetején, pontosan középen, belém csapott volna valami. Eddig ismeretlen fény áradt el bennem. Szinte átlátszóvá váltam, kristályosan csillogóvá. Tudtam, hogy mindezt az én szegény megviselt idegeim játsszák csak velem, de jó volt. Mintha nem is én lennék, új, tiszta gondolataim születtek. Megnyugtató, boldogító gondolatok. Egyetlen pillanat alatt megértettem, hogy úgy szeretett engem az anyám, amilyen szeretetről én még nem is hallottam idáig. Hogy lemondott rólam, csak azért, hogy meg ne zavarja az életemet. Hogy soha többé nem magáért élt, csak annak a gondolatnak, hogy engem megvédjen. Nem odaadott ő engem, inkább hatalmas áldozatot hozott az érdekemben. Egy villanás alatt megbékéltem. Eufórikusan boldog voltam. Egy röpke pillanatig. Ez alatt megbékéltem anyával és apával is. Lebegtem, úsztam valami megnevezhetetlen nyugalomban. De ekkor megint történt velem valami szokatlan.

Egyre nehezebben lélegeztem, mintha valaki fojtogatna. Csak tátogtam, és ziháltam. Nem volt erőm megszólalni sem. Úgy éreztem, elfogy minden levegőm, itt a vég. S akkor ott volt valahol Péter. Ezt nem akkor tudtam, most tudom már, mert elmondták. Akkor valami fullasztó ködön át, hallottam kiabálni. Azt üvöltötte, hogy segítsenek, mert megfulladok. Mármint, hogy én. S már sokan voltak körülöttem, és csináltak velem valamit, aztán könnyebb lett. Ott eszméltem a kórházi ágyon, mellettem állt Péter és Miksa, de én csak a fivéremet láttam. Azt súgtam felé: Megbékéltem. Ő meg csak bólintott.

Ismét elaludtam. Szorító fájdalom nélkül, bőséges levegővel ébredtem. És halálosan kimerülten. Egy orvos ült az ágyam szélén, s érdeklődött, volt–e már máskor is ilyen rohamom. Ekkor eszembe jutott, hogy előfordult néhányszor hasonló rosszullét, ha nagyon felizgattam magam. Mindig nagyon lassan nyertem vissza a megfelelő mennyiségű levegőt, sokáig feküdtem érte mozdulatlanul.  De ilyen ijesztő élményre nem emlékszem.

– Akkor nagy szerencséje van asszonyom, hogy ez a rosszullét itt érte el a kórházban. Ez a roham nem idegi eredetű kérem. Ez egy valódi, nagyon komoly asztma. És ezzel nagyon kell vigyázni! Le kell mondani a dohányzásról, és lassúbb nyugodtabb életmódot ajánlok. Ha lehetséges, zöldövezetben.

Egészen elijesztett. Sok gyógyszer, sok pihenés, kényelem, meg a fene tudja még mi minden. Hát ez nem nekem való! Közben meg semmi bajom. Meg még a cigit se szívjam? Azt már nem! Még a végén belém beszélik, hogy beteg vagyok.

Péter szegény, remegve áll mellettem, azaz fekszik is, mert nem mer hazamenni éjszakára. Már két alkalommal riasztott orvost. Szerintem nem kellett volna, de ragaszkodott hozzá. Helén esküvőjén is állandóan engem figyelt az árva. Már örökké retteg miattam. Tudod, ő volt az, aki Miksa mellett ült a házasságkötő teremben.

– Már akkor együtt voltatok?

– Még nem éltünk együtt, de már összetartoztunk. Rögtön az esküvő után költözött ide.

– Kálmán tudta már akkor, hogy te túl vagy rajta, s hogy végleg befejezettnek tekinted az előző éveket?  Mert igazán nem látszott rajtatok semmi más, csak egy jó házasság. Idegen meg nem mondta volna, hogy ez egy halott kapcsolat. Mit idegen! Én sem. Ezek után, hogy viseli el Kálmán a változást?

– A lányok szerencsémre természetesnek tartják hogy rátaláltam Péterre. Elfogadják. Mi több, hálásak neki, hogy szeret engem. Ez mindenképp megkönnyítette a dolgot.

Kata kicsit elbiggyeszttette a száját, látszott, hogy erősen gondolkodik. Nyakát kicsit előre nyújtotta, fejét hátra döntötte, mintegy bólogatva tette hozzá:

– Látod, már nem is emlékszem, hogy tudott–e Kálmán már akkor Péterről. Bizonyára. Az érzéseit nem ismerem. Nem tartozik rám. Nem is érdekel. Egy biztos: most nyugalom vesz körül és szeretet. Oly régen nem volt benne részem. Most megmártózom az örömben. Mit szólsz hozzá? Hát nem csodálatos az élet?

 Évek óta először váltam el úgy Katától, hogy nem aggódtam miatta. Úgy éreztem, ez a Péter, akit ugyan még nem ismerek, kárpótolja őt az elszenvedett sérelmekért. Éppen ezért nyugodt voltam felőle. Éreztem, most nem hagyom egyedül. Olyan ember tartozik hozzá, aki mellett biztonságban érezheti magát. Végre nem az én gyámkodásom lökdösi át a nehéz napokon. Társa van. Igazi, önzetlen, gondoskodó ember. Olyan, amilyenre mindig is szüksége volt.

Ezután egy ideig nem is gondoltam rájuk. Nyugodt voltam felőlük. Hiszen boldogok. Nem is írtunk, nem is kerestük egymást telefonon sem. Jó volt tudni, hogy a másik van. S hogy jól van. Többet törődtem a munkámmal, a gyerekeimmel, és magammal.

A jó ég tudja, miért van így, de minél nagyobbak a gyerekek, annál kevesebb az időnk. Az én nagy lányom is úgy megnőtt, hogy mire észbe kaptam, mi is lakodalmat ültünk. Itt láttam hosszú idő után ismét Katát. Kálmánnal jött az esküvőre, s a gratuláció alatt boldogan újságolta, hogy unokát kapott ajándékba. Azért van most itt. De mindjárt indul haza, csak látni akart bennünket.

Akkor a nagy forgatagban fel sem tűnt nekem, csak amikor már otthon végiggondoltam a találkozás részleteit, milyen szokatlanul megváltozott az én barátnőm. Ugyanolyan elegáns volt, mint máskor, de soványabbnak hatott, mint bármikor. A szeme pedig, valahogy megtörtnek tűnt. A haja megritkult, tartását, fényét elvesztette, fakó lett. Igen, ez a legtalálóbb kifejezés rá: Kata fakó lett.

 Megállapítottam magamban, hogy bizonyára agyon dohányozza magát. Soha sem tudott az egészségére vigyázni. El is határoztam, ha egy kis nyugalom lesz körülöttem, azonnal meglátogatom.

Aztán néhány hónap múlva jött egy telefonhívás Pestről. Egy férfi hangját hallottam, de a neve nem volt ismerős. Valamilyen Péternek mondta magát. Érezhető volt a telefonon át, hogy nagyon zaklatott. Később jöttem rá, hogy sír. Azt közölte, hogy Kata az este ismét rohamot kapott, s nem értek vele időben a kórházba…

Azt már nem mondta el, hogy a „Taxis blokád” miatt késtek.

Antónia ült, ölbe ejtett kezekkel, elzsibbadt tarkóval. Lassan masszírozta a nyakát, a vállait. Majd körbe forgatta a fejét.

Istenem, de elfáradtam! Igazán nem kívántam újra átélni ezeket a fájdalmas eseményeket. Még ma is elzsibbadok a gondolatra, hogy nincs többé. Még ma sem tudom felfogni, hogy halhatott meg ilyen korán. Pontosan a boldogság kapujában. Úgy bízom, hogy átlépett már a küszöbön!

Most meg hamarosan várom ezt a lányt, ezt a Helént. Nem láttam már vagy tíz esztendeje. Nagyon örülök, hogy eljön! Egy darab Kata.

Mindjárt itt lesz, én meg még mindig nem tudom, mit mondjak el neki. Istenem, nincs egy jó ötletem! Vagy mégis? Ha sem Kata, sem Kálmán nem árultak el semmit neki a válásuk történetéből, bizonyára az volt a céljuk, hogy maradjon minden rejtve a gyerekeik előtt. Tehát, nem szándékozták elmondani az igazságot. Akkor viszont én is eljátszhatom a feledékeny idős hölgyet. Ez az! Így lesz a legjobb! Legfeljebb sajnálni fog Helén, hogy így elhagyott a memóriám, de akkor sem árulom el a szégyenletes titkot. Ne tudja meg soha senki, milyen becstelen szerelem volt az, ami összekötötte és hallgatásra kényszerítette őket halálukig. 

Antónia megkönnyebbülten és szeretettel fogott a készülődéshez, hogy kettesben megünnepeljék találkozásukat, melyre oly régen vártak.

Cibakháza. 1997. 03.17.