…elkopott élet…
Fel kéne mennem az égre,
hogy észrevegyetek végre?
Némán itt élek köztetek,
zihálva leveg?t veszek,
miközben sírok,
mert gyötörnek a kínok.
Meg is kell halnom majd talán,
egy sötét téli éjszakán,
hogy elhiggyétek,
mellettetek éltem,
s ha féltetek,
én veletek féltem.
Meghalnom már épp ideje volna,
akkor ez a strófa rólam szólna:
„Itt élt velünk
tele volt reménnyel,
és egy napon
elszökött a fénnyel.”
Legutóbbi módosítás: 2011.01.03. @ 20:15 :: Szeibert Éva
