Seres László : Apámról

Apámról nem tudtam, mikor szeret,

– féltestvérét a fiának -,

vérszerinti kölykét, mert az voltam én

bátyám és húgom közt;

A középső gyerek.

 

Pedig szeretett.

 

Visszafojtotta érzelmeit, ne is lássam,

mintha szégyellné, hogy elgyengül.

Sorba vett minket,

mint az időt, mert az adott rangot.

Bátyámtól indult s jutott el húgomig.

Megfigyeltem mindig,

mert köztük én voltam az átlag.

A se nem kicsi, se nem nagy

tépelődő kis suhanc,

ahogy folyó partjai közt a híd.

Éreztem a szeretet iszapmély melegét,

fodrozó habjait, ahogy megérint,

 ránk emeli borús, felhőszemét

derengő

Anyám ebéddel várta

kipirultan jött-ment, hogy mit alkotott

reszkető varázsa a létnek.

Szinte a semmiből.

Apám szerint egy tál étel volt,

gyorsan összeütött.

Ideje se volt, hogy felfogja, mi az

és élvezze ízeit manna helyett az égi csodának.

ő a földön járt,

mi meg a mennyben minden falattal.

Nem válogatott.

Csak evett, s ha nem kellett, félretolta.

A gyerekeké – szólt -,

azt is a szeme sarka mondta

s mi elhittük, hogy jól lakott.

Ma már tudom,

az éhség szeretetté lesz, ha mást is éltet

az a néhány falat.

S hol kevés van, ott bűn a jóllakottság.

Boldog az, aki adhat.

Így élt köztünk, így emlékszem rá.

Megbúbolta fejem csak egy koccanásnyit,

kicsit elmosolyodott s ment tovább.

Tányérom gőzén át

formálta szemem óriássá, amíg láttam.

 

Éreztem szeretetét, a hiányát,

ahogy anyám is szegény, mikor kapuig kísérte.

Ki tudja, honnan merített hitet és erőt

s adta át nekünk,

mikor neki is szűken jutott.

ő tudta, mi bánt,

mikor elment az apám, s magamra hagyott,

kötényéhez bújtam, ne lássa senki, hogy könnyezem,

s ne hallják szipogásomat se.

Úgy állt előttem, mint a halálra ítélt.

Szemlesütve,

mintha ő viselné bűneit a világnak.

Csontig hasított belém ölelése,

ahogy vigasztalt, magát okolta.

Látod fiam, hogy szeret,

tudod ugye, hogy szeret…

 

S ami hiányzott még apámból,

ő csendben mindig

kipótolta.

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Seres László
Szerző Seres László 599 Írás
A versekért érzett rajongásomat megőriztem örök szerelemként gyermekkorom óta, végig kísért életutamon. Írogattam magamnak, s szűkebb környezetemnek verseket leginkább, és sokat olvastam. Aztán az élet eltérített más irányokba. Hivatásos katonatisztként szolgáltam Gyömrőn, Sárbogárdon, Nagytarcsán. Személyügyi vezetőként a legkülönfélébb emberi sorsokkal találkoztam, humán beállítottságom hasznomra vált ezekben az években a róluk való gondoskodás felvállalásában. Ma nyugdíjasként újra az irodalom, a költészet tölti be az életemet. A gondolatok, szavak szerény formálójaként így adok életjelet magamról a világnak.