én láttam a bikákat egymás oldalán;
nagy melegben a vagon homályán,
ki hol érte – meredt bel?lük, mi nélkül
fajtájuk ezredév kihalt volna már.
és egy senki, egy röhög? nyeszlett
alak; szégyellem ember voltomat;
ment feléjük, a jól megkötöttnek,
s ütötte, ahol, s akit ére – szabadságát
élvezte a marhák körében, kik mind férfi –
egymáson döfték el megcsodált csökük,
a kretén röhögött, üvöltött, fütyült,
s azt hitte – ? szabad; s nemüknek rabjai
kiszolgáltatottan, mennek vágóhídra
a bikák sorban, de el?tte még egyszer,
e nyár?rjít melegben, szájhabot s magot
egyaránt eresztnek – amíg az irígység
hátoldaluk verte, a nemesség, fenség
azzal mit se érez; véreres szemében
régmúlt tehénképek, istenek, végzet.
ki vagy, mi vagy, mondd a nemed!
nem mindegy? szólj, mi érdekel!
fecsegsz állandón egészr?l,
teljességr?l, nemiségr?l.
pedig nem kell neked se több,
fogadjon el, ki meggyötör,
ha nem fogad el.
Legutóbbi módosítás: 2011.01.21. @ 17:00 :: Petz György
