Horváth Nóra : Foghíjas

 

Beragyogod az esti pompa kolosszeumát,

új nyakékeddel bevonulsz,

az értékvesztett világ oldalán,

fogod a kezem, – nyugodtan karolj belém -,

egy pillanat erejéig tegyük félre a talizmánt,

s mindent, ami valaha köztünk állt.

 

Ruhád lágy redőin az ujjaidat végighúzod,

körülölel a légkör,

kellemes színfoltja vagy a pódiumnak,

ellent mond a fényt idéző fényűr.

Az asztalon gyertya pislákol,

lehántja a viaszt a csipketerítőre.

 

Leülsz a párnákkal kibélelt fotelba,

behunyod szemed, finom illatok

játszanak veled,

mély sóhajtással felszippantod.

 

Halkul a zene hangereje,

– erősödik a basszus – ,

a zenész, a szív billentyűi nélkül

pianínózik, csak te vagy,

akinek „az ismerősök

vendégekké válnak” .

A dalszöveg felélénkül,

megsebez a régmúlt sérelmek akkordja,

egyensúlyodat veszted, elszédülsz.

 

Istentelenül fogy az erőd,

hirtelen mozdulat, és megcsillan

a lánc, elemei egymáshoz dőlve

csörgedeznek. Nyakláncod foghíjas,

valahol elhagytad a legszebbik szemét,

a megvilágosodás kopott prizmáján lobban,

s a kandallóban darabokban pattan szét.

Legutóbbi módosítás: 2011.01.14. @ 15:39 :: Horváth Nóra
Szerző Horváth Nóra 87 Írás
"Egyedül birkóztam meg a megfelelés legádázabb ellenségével, már mondhatom, hogy veled, győzött az öntörvényű jelen, a múlt diktatúrája felett." (Mint... c. versből részlet, 2013).