dudás sándor : Sodrásban

Nyomtatás

Mórotz Krisztinának

Er? ez, kékzöld ár ragad,

folyó, tenger – kit érdekel?

Olykor megszakad a sodrás,

szakadoznak fényes habok,

visz a folyó, a vers-folyó,

Krisztina-verset olvasok.

Kancák éje t?zölet hág,

forrásként tör fel fényözön,

nem tudnék, ha akarnék se,

elsüllyedni, hol nincs öröm!

Ha süllyednék – az ár ragad.

De ár-magad! Csak nyugalom,

csitít Fest? és a Tenger.

Amit látok és mondanék

más szemmel, de leírva ott!

Krisztina-verset olvasok.

Víztest ragad, kékzöld az ár,

Isteni csönd: erd?-templom

part-távolban. Távolodom.

Vártalak, Rimbaud-fiú –

csak Pegazusod mutatod.

Padlásra invitál a múlt,

nyárillatú gyermekkorod,

napraforgók és kacagást

bugyborékoló lánytorok.

Krisztina-verset olvasok.

Társas magányba csöppenek.

Hallgatom: hallgat a másik.

Micsoda magány e magány,

test sorvadoz, lélek vásik!

Nem vérzi át tiszta csöndöm,

nem érnek el – hallgatásig!

Megöllek közben szerelmem –

érzem, kvázi nemet váltva!

Combok közt vonaglik a tér,

feszül gyönyör sikolyára!

Fest?k jönnek, énekesek,

hadd ne soroljak neveket!

Bet? árad, égi zúgás,

szárnyuk suhog angyaloknak.

És a fest?k, szemgyöngyeim,

Holdnak támasztott létráról

integetnek felmen?ben.

Ül a zene, mint királyn?,

mozgás zeng? trónusára.

Nincs hatalmad, Tenger lánya!

Nincs szívemen, nincs lelkemen,

szállok más csillagirányba,

égitesteken landolok:

Krisztina-verset olvasok.

Szerelmes ének ajkamon,

mondanám a Táltosregét.

Mi sodor e zuhatagban?

Ez: Zöld és vibráló fehér!

Tél dobott át a tavaszba,

avagy tavaszból át a tél?

Borostyán-lovam felnyerít,

hosszan-hosszan, messze hangzón:

Krisztina, hol a te utad?

Támad rá a csönd, morajlón,

mert a jöv?: Isten-titok,

nem  láthatom, nem hallhatom:
Krisztina-verset olvasok.

Chagalli almák ragyognak

a lét mentetlen asztalán.

Csöndb?l szabadult hang üvölt,

vagy a vízsodrás? Az talán.

Zenék és titkok szövik át

a csönd sötétkék fátyolát.

Hazudhatnám Üzen a szél,

de csak felsír ?sz hajnalán

vérlucskosan a csecsem?

szül?sikoltások után.

Anyalét: igaz boldogság!

Míg fájdalmat elképzelek,

játszik az ?sz hátam mögött,

halk és huncut vihogások

szélesztenek szürke ködöt.

Otthonom már e szédület:

sodrás, zengés, fények, szinek.

Szívbillenty?kön hamvadok:

Krisztina-verset olvasok.

Lassuló lélek – motyogom,

és újra elragad az ár,

feldob egy hullám magasra.

Szállok fáradtan, szabadon,

simul alám lelkem-csónak,

lélekveszt?nek mondhatom.

Nézek-nézek magam alá:

honnan jöttem és hol vagyok?

Nincs itt folyó, nincs itt tenger –

sz?nyeg, székláb – csodálkozom –

nem könyvb?l, csak monitoron

Krisztina-verset olvasok.

Nincs megállás, tovább, tovább,

már nincs-bet?it olvasom!

A többi csak irodalom.