Sanyika 32 éves lenne, családdal, feleséggel, gyermekekkel -ki tudja-, talán komoly karrierrel a háta mögött. Lehet, hogy nem Sanyikának, hanem Norbinak, Nándornak, vagy Theodornak hívnák, bár ez utóbbit jelentős kétellyel gondolnám.
A mami és a Mocsok nem éppen mintaházasságban éltek. Két lányuk volt, mind a ketten huszonévesek, Mami szeme fényei és szemük fénye mami. Tudták, hogy mindenkor, mindenben helyesen döntő, ügyes, okos, gondoskodó a mami. Szeretetre vágyik, így ha a Rondaság -, természetes, ha apjuk, a maminak Rondaság volt, akkor nekik is -, undorítja a mamit, akkor máshonnan kell szeretetet, és szerelmet beszereznie.
A Pótpapa, ahogy nevezték, kimondottan rendes ember volt, igazi támasz, segítség a bajban. Nem hárman, hanem négyen voltak már, meg a retek Rondaság, aki ott büdösítette a levegőt, naponta órákon át, mikor nem dolgozott és nem aludt. Kocsmába is járt, még ez a szerencse, aztán hazament és horkolt.
A mami teherbe esett és úgy várták Sanyikát -aki most lenne 32 éves-, olyan szeretettel, hogy már a babaruhát is kiválasztották, gondolatban nevet is adtak neki,
tizenöt, húszat. Fiú és lány neveket egyaránt, nem tudhatták a kistestvér nemét előre. A mami -aki mindig mindenben helyesen dönt és jóságos-, nem ment orvoshoz, sőt egy védőnővel sem tudatta megmásult állapotát. Jól leszorította a hasát a pocaklakóval együtt és ugyanúgy bejárt dolgozni, mint korábban. Mikor már nem lehetett a testsúlygyarapodást nem észrevenni, krónikus emésztési zavarokra, bél és gyomorbántalmakra panaszkodott, sőt még a mája is megfájdult.
Szegény Mami, annyi baja volt és annyit dolgozott, olyan nagy felelősség huszonéves, felnőtt lányok mellett bevállalni egy gyereket. Pótpapa köszönte szépen, Sanyikát nem kérte -aki most lenne 32 éves-, de a Mami és a lányok tovább tervezgettek, hárman majd csak felnevelik a gyereket, öcsöt vagy húgot. Kilenc hónapi bölcs rejtőzködés után, beindult az, aminek kilenc hónap után általában be kell indulni. Kivételről nem tudok.
Az egyik lány hozta a meleg vizet, a másik fogta a mami kezét és -ahogy a filmekben látta-, buzdította, sóhajtson jó mélyeket. A mami sokkal, de sokkal okosabbnak vélte, hogy ne hívjanak mentőt, pedig maga is életveszélyben volt.
A vajúdás után, a szülés négy órát tartott. Ha a Sanyika élete nem volt fontos, a sajátjára gondolhatott volna, ami óhatatlanul Sanyika életét is biztonságosabb mederbe tereli születése után. Végül megszületett Sanyika.
A lányok még pátyolgatták egy kicsi a Mamit, szegénykét. Aztán, hogy Sanyika -aki most lenne 32 éves-, nem sírt fel, -tudniillik ilyenkor ez a szokás, hogy általában felsír az újszülött-, valamelyiküknek eszébe jutott, nem biztos, hogy ez teljesen helyénvaló. Paskolgatták, dögönyözték úgy fél órán át. Tél volt, az ünnepek közeledtek, napok óta nem kellett munkába bejárni, a gyárnak jobban megérte kevesebb bért fizetni a nem dolgozásért, mint többet a bent tartózkodásért.
Szegény Mami teljesen fehér volt és úgy legyengült. Végig rongy volt a fogai között, hogy kínjait a szomszédokkal ne tudassa. „Ilyen erős akaratú és önfeláldozó a mi drága Mamink”, gondolták a lányok. Fél óra után odasuttogta.
– Ott a sarokban találtok üres kartondobozokat, tegyétek az egyikbe! Az a ronda disznó úgysem megy ki soha, talán még életében nem látta az erkélyt kívülről, tegyétek oda!
Sanyika -aki most lenne 32 éves-, nagyon jó gyerek volt babaágyában. Nem zaklatta a környezetét, mint kortársai, nem bömbölt, nem kellet hozzá felkelni, egész nap nyugodtan feküdt bölcsőjében, ugyanolyan fehéren, mint a környezete a mínusz húsz fokban. Ágyikóját teljesen befedte a hó és a Mami, aki az összeroppant lányok lelkét próbálta összefércelni, maga is olyan traumán ment át, hogy gyermekei csak zokogni tudtak jóságán és önfeláldozásán. A Mami keblére hajtották fejüket, úgy zokogtak az öcsike után, a Mami pedig őket vigasztalta, magára még véletlenül sem gondolt.
Sanyika nagyon jó gyerek volt, bölcsőjében csendesen egyedül feküdt, nyugodtan egész nap.
Januárban vetődött fel, Sanyika örök nyugalomra helyezésének kérdése. Először kis kapákkal kimentek a helyi temetőbe, Sanyika bölcsőkéjével egy szatyorban, de soha nem volt annyira üres és átláthatatlan a csonttá fagyott földű téli temető, hogy neki mertek volna fogni bárminek. A sírásóknak fel is tűnt, hogy ilyenkor nem szoktak sírokat rendbe tenni. Mikor már úgy érezték, hogy rájuk szegeződnek a szemek, dermedt, fájdalmas arccal, kegyeleti emlékezéshez hasonló, ima félét mormoltak, aztán hazamentek.
Három próbálkozás után egyértelmű lett, hogy ez így nem kivitelezhető. Sanyika -aki most lenne 32 éves- és nagyon-nagyon jó gyerek volt, nem fog a nagymama sírjában nyugodni. A verdiktumot, mint ahogy máskor is a Mami mondta ki. A fontos és a lányok nagyon sérülékeny lelkét zaklató dolgokban, mindig igyekezett a terhet átvállalni.
A folyó már kiolvadt, zajlott a jég. Jó későn, éjfél körül, kiandalogtak az egyik híd közepére Sanyika bölcsőkoporsójával, amit otthon a mami -mert ő nagyon nagy gondot fordított Sanyikára-, keresztbe és hosszába, jó vastag drótokkal átkötött és az aljára a nyári fűtésrendszer megújításából maradt, nagyjából ötször Sanyikányi fémcsövet erősített. Ide már bőrönd kellett, jókora koffer.
A híd közepén megálltak és nézték a folyót, aztán az előre megbeszélt terv szerint az egyik lány jobbról, a másik balról kémlelt, hogy még véletlenül se legyen szemtanú.
– Jobbról tiszta a levegő!
– Balról is!
Hangzott el a gyászszertartás és Sanyika fémcső koporsója, vele együtt zuhant a mélybe. Tudniillik nem lett volna ildomos, ha az örök nyugalma, súlyok nélkül megzavarodott volna és a felszínre vetődik. Így legalább nyugodtak lehettek, hogy Sanyika javára tették a végtisztességet. A szertartás másodpercei torokszorítóak voltak. A csobbanáskor a Mami odasziszegte a jobb és baloldalinak.
– Húzzunk el gyorsan! Biztos nem látott senki?
– Nem Mami – szólt a jobboldali.
– Biztosan nem Mami – szólt a baloldali.
– Na gyertek lányok, karoljatok belém, sétáljunk haza, túlestünk ezen is.
A gyász percei megviselőek voltak, majdnem az egész hazavezető utat uralták. Az utolsó pár száz méteren már lazult a gombóc, nevetgéltek és vicceket is meséltek egymásnak. Aztán fel az emeletre és a Maminak, aki nagyon gondoskodó, eszébe jutott valami.
– Lányok, nyomás ki az erkélyre, pucoljunk le mindent, hogy még véletlenül sem maradjon egyetlen maszat nyom sem, hogy itt valami más is volt, mint üres erkély. Elég furcsa volt az éjszakai erkély sikálás, de megszokták, hogy a komoly döntésekben, komolyan illik a döntésképeshez alkalmazkodni. Mondhatni síri csendben hajtották végre a feladatot.
Még három teljes napig eszükbe jutott Sanyika és lassan kitavaszodott.
A nyár is eljött, addigra Sanyika -aki most lenne 32 éves, de soha nem lett-, elfelejtődött…
Nagy erkély volt, nagyon nagy. A júliusi nap 34 fokos kánikulájával szétmálasztotta őket. Ki kellett feküdni napozni.
– Lányok, ez sokkal egészségesebb, mint a szolárium és hosszan tartó barnulást érhetünk el, egyben lustálkodunk is egy jót. A melegben lehet legjobban aludni.
Mondta a Mami. Kitettek egy nagyon széles és jó hosszú plédet, majd mind a hárman, ott ahol a Sanyika -aki most lenne 32 éves, de soha nem lett-, csendes nyugodt gyerekként, csonttá fagyva, élettelenül egy kartondoboz bölcsőkoporsóban várta, hogy kezdjen már vele valaki valami tisztességeset is. Sanyika -aki most lenne 32 éves-, ezt nem érhette meg..
Legutóbbi módosítás: 2011.01.19. @ 12:35 :: Boér Péter Pál
