Marie Marel : Szél úrfi szerelme

Fiatalon, vadul, csikóhevességgel

vágtatott szél úrfi sötét fellegekkel.
Cibálta f?zlányok fésületlen haját,
fütyülve kergette tanyasi út porát.

Az égi bárányokat szertekergette,
majd vidáman újra csomóba terelte.
Körbetáncolta a zsúpfedeles tanyát:
megpihent delelni, nem repült már tovább.

Elcsendesedett és lapos pillantással
játszani kezdett egy mezei virággal.
Simogatta csendben puha kis szirmait,
élvezte ? a nap meleg sugarait.

Fejét mélyre hajtva magányára gondolt,
miközben a gulya távolban kolompolt.
– Körbejártam én már az egész világot
oly messzi tájakat, mit senki se látott,

jöhetek, mehetek, szabad legény vagyok,
szívem mégis sajog, boldog én nem vagyok.
Valami hiányzik, én nem tudom, mi az.
Szívem fájdalmára nincsen sehol vigasz. –

így töprengett halkan fájó magányában,
forró déli órán, f?zfa árnyékában.
– Egyszer, egyetlenszer történt olyan eset,
mikor szívem dobbant, nagyot és heveset.

Öreg folyó hátán kereklett telihold,
meleg, csendes esten halk tücsöknóta szólt.
Belestem titkon egy aprócska ablakon
– tudjátok, kíváncsi voltam én oly nagyon –

belestem bizony, az aprócska szobába:
libbent, táncolt, hajlott valaminek árnya…
Karcsú volt, gyönyör?, hajladozó, lenge,
vele estem akkor forró szerelembe.

Eszemet vesztettem, karoltam öleltem,
észre sem vettem, hogy mekkorákat lebben.
Fel-fel magasodik, el-el halványodik…
(A szerelem lángja felcsapott az égig!)

Eszeveszett táncba kezdtem én körözve,
egyre lelkesebben suhantam körötte.
Szerelmem egyre n?tt, dagasztotta keblem,
ringó kedvesemnek örök rabja lettem.

Apró pici mécses égett a szobában,
de nem azért jöttem, hogy ?t megcsodáljam.
Apró, kicsi láng volt, vörösl? ruhában,
Nem figyeltem én rá, szinte meg se láttam.

Az a másik bezzeg, jaj, de nagyon tetszett!
Minden leányok közt ? lenne a legszebb!
(Csak azt nem értettem: miért ilyen furcsa,
el-el tünedezett és megjelent újra…)

Én sem voltam hát rest, udvarolni kezdtem,
pörögtem, forogtam, egyre hevesebben.
Kedves, drága képe megint megremegett,
gondoltam, vállára hajtom a fejemet.

Nagyot sóhajtottam, hatalmasat fújtam,
a kis mécses lángja el is hamvadt nyomban
de jaj, az én szerelmem is elt?nt legott,
vissza sem jött többé, akkor ott elhagyott.

Felriadt ekkor a kis szoba gazdája,
– Mécseském elaludt, bújjunk be az ágyba! –
morogta halkan s az ablakot bezárta.
Azóta vagyok én szeretetlen, árva.

Legutóbb szerkesztette - Marie Marel
Szerző Marie Marel 57 Írás
70 éves vagyok. Szeretem a verseket, olvasni, hallgatni és írni is.Imádom a kisunokámat. Nem utolsó sorban szeretek főzni.