H.Pulai Éva : 109 éve született Dallos Sándor

“Kutyauristen! – üvölt fel.- Hát állat az ember? Tisztára állat? És te barom, te ezt eszed, ahelyett, hogy indulj és ölnél? Miért élsz? Cigányzabért? Barom!” (Dallos Sándor: Sátorom az ég)

 

Dallos Sándor (Gy?rszentmárton, 1901. október 31. – Budapest, 1964. március 10.) József Attila-díjas (1953) magyar író, újságíró, forgatókönyvíró.

 

Iskoláit Komáromban és Gy?rben végezte. 1925-t?l a Magyarság és az Új Magyarság cím? lapok újságírójaként dolgozott a f?városban. Az 1930-as években t?nt fel szépirodalmi m?veivel. 1945-1949 között a Hírlapnál dolgoztt. 1949-1953 között a Magyar Nemzet, 1952-1955 között a Hunnia Filmgyár munkatársa volt.

 

Legnagyobb élménye a szegénység. Elbeszélései, regényei gyakran viszik az olvasót a munkanélküliek, a csavargók világába. Stílusa szuggesztív, bár m?vészete nem mindig mentes a naturalizmustól és a misztikától.

 

Regényeken és elbeszéléseken kívül számos filmforgatókönyvet is írt. Legfontosabb alkotása e m?fajban a Szabó Pál regényéb?l készült Talpalatnyi föld, valamint a Semmelweis cím? film, amelyért József Attila-díjat kapott.

 

Munkácsy Mihály kétkötetes, regényes életrajza (A nap szerelmese, Aranyecset) els? ízben 1957–1958-ban jelent meg. Ez a regény egyszersmind Dallos Sándor legnépszer?bb és legjelent?sebb alkotása.

 

Dallos Sándor azt példázza, hogy a könny?nek szánt olvasmánynak is vannak – lehetnek – komolyabb, igényesebb el?zményei. A harmincas évek elején indult író regényeiben és elbeszéléseiben a társadalom perifériájára szorult alakok világát igyekezett felidézni, néhol naturális eszközökkel, de majdnem mindig humanista szenvedéllyel, pátosszal (amelyet csak m?veinek retorikus stílusa gyengített bizonyos mértékben).

A felszabadulás utáni társadalmi és történelmi változások azonban jórészt megszüntették, emlékké tették ezt a réteget, Dallos “téma nélkül” maradt, s egy-két sikeres forgatókönyv megírása után megelégedett az életrajzi regény sémáival. A déli szél (1960) cím? kötetében ugyan visszajárnak még a múlt kísértetei, ám A nap szerelmese (1957) és az Aranyecset (1958) címmel megjelent Munkácsy-életrajzai már mindenest?l életrajzi regények, e m?faj íratlan szabályai szerint. Érdeme e könyvnek, hogy az ismeretterjesztés nemes pedagógiai szándékát sokszor átlelkesíti a szépíró fantáziája, gazdag írói eszközei. El?adását romantikus hevület jellemzi, de mentes a “m?faj” szokásos túlzásaitól. Amit Harsányi és bestselleríró társai kompromittáltak a harmincas években, azt igyekezett két könyvében újra életre kelteni nagy ambícióval és nem lebecsülend? eredménnyel.

Halála után szelíd, csendes, emberségét, tisztult írásm?vészetét hitelesen idézte vissza elbeszéléskötete, a Támadás a Szell? utcában (1975).

 

„Egy íróra jellemz?k lehetnek tévedései, kisiklásai, botlásai, de még jellemz?bbek kvalitásai. S hogy milyen jó író Dallos Sándor, ezt az új könyvének egyik fejezetén (Sátorom az ég) kell lemérni. Lehet vagy száz oldal… Arról van benne szó, hogy az író végül teljesen kiesik a társadalomból. Egyetlen, rögtön átvizesed? celtruhája van csupán, s nincs egy ház, nincs ember, nincs egy födél, ahova beállíthatna. Mit jelent így egyetlen es?s éjszaka is, – reménytelenül ázni bokrok alatt vagy tompa aggyal álldogálni vasúti átjárók mellett!… Milyen felfedezés hogyha nincs már egyetlen harapás kenyér, cigányzabot is lehet rágni, csak háromszor kell megrágni, mint az állatok teszik!… De megteszi a papsajt és a zsálya is. S amikor egy öreg csavargónak is ezt ajánlja, az szájába veszi, próbálgatja, majd kiköpi. “Kutyauristen! – üvölt fel.- Hát állat az ember? Tisztára állat? És te barom, te ezt eszed, ahelyett, hogy indulj és ölnél? Miért élsz? Cigányzabért? Barom!” És nincs kommentár, nincs semmilyen szónoklat, elmarad a híg prédikáció; a puritán ábrázolás önmagáért áll helyt. Valahol kés?bb még egyszer felt?nik az öreg koldus. Fekszik a f?ben, az író odamegy hozzá: az öreg már úgy rág, mint a ló, nem szól semmit, arcát átsüti a nap. Ez a hatodik vagy hetedik rend kint él a mez?n s a nagyvárosi legszéls? házak, meg a ligetek táján, – kukacot gy?jtenek, vakondra vadásznak, állandóan lehajtott fejjel járkálnak, cigarettacsutkákat szednek fel a földr?l, mindenfélére eladják testüket, neki mennek egymásnak, s éheznek, kegyetlenül sokat éheznek. Az állat már rég megdöglene, s ?k élnek tovább. Végül már valóban a fél?rület fintoraiba csuklik életük: mindent felszednek a földr?l, madártollat, gombot, b?rdarabot, szeget, apró kavicsot; s ennek mind még van is valamelyest értelme. De elhasznált gyufaszálakat is gy?jtenek, egy teljes, szinte érzéki haszontalanság iszonyú kényszerével. – Milyen egyszer? itt Dallos, milyen tárgyilagos, azonnal milyen döbbenetesen tud szólni. Nem azzal hat amit mond, (pedig mennyire csábíthatná túlzásokra és felhígító intermezzókra a hatásos anyag); de azzal fog meg, ahogyan mondja. Hajlékony, lágy naturalizmusába el?száll, nem nyers izomer?, nem szavakban elrobbanó forradalmiság, de salakot elhajító, lényeges részeket felmutató tisztán látás. Dallos jó oldalain váratlanul farkasszemet néztünk az odab?völt élettel, s ezeket a pillanatokat, ezt a félelmetes víziót sokára feledjük el.”

Illés Endre: Író és nyersanyag
Öt új magyar regényr?l

(részlet)

Nyugat / 1939 / 1939. 1. szám

 

M?vei
Gomblyukban piros virág (regény, 1931)
Mint kóbor kutyák (elbeszélés, 1935)
Dunántúli legendás könyv (1937)
Az ember nyomában (önéletrajzi regény, 1938)
A vándor elindul (regény, 1938)
Mezei mirákulum (novellák, 1940)
A fehér ménes (elbeszélés, 1940)
Nagy János megadja magát (regény, 1942)
Szeret? fia, Péter (forgatókönyv, 1942)
A hegyek lánya (forgatókönyv, 1942)
Keresztúton (forgatókönyv, 1942)
A Benedek-ház (forgatókönyv, 1944)

Talpalatnyi föld (forgatókönyv, 1948)

Az 1930-ban játszódó paraszti történet h?sei, Góz Jóska és Juhos Marika szeretik egymást. Szülei adóssága miatt Marika kénytelen mégis Zsíros Tóth Ferke felesége lenni. Jóska a lakodalomból szökteti meg a lányt. Ahhoz, hogy összeházasodhassanak, Jóska el?ször kubikol, majd mindketten látástól vakulásig dolgoznak parányi földjükön, kutat ásnak, öntöznek. Tóthék bosszúálló keze azonban utoléri ?ket, kútjukat tönkreteszik. Az igazságot és a barátját védelmez? Jóska akaratlanul gyilkosságba keveredik. Lecsukják. A börtönajtón lév? felirat szerint: szabadul 1945-ben.

Gyártási év: [1948]Rendez?: Bán Frigyes
Operat?r: Makay Árpád
Forgatókönyvíró: Dallos Sándor, Magyar Film Dramaturgiai Munkaközössége
Vágó: Máriássy Félix
Zeneszerz?: Veress Sándor
Hangmérnök: Rónay Gyula
Díszlettervez?: Pán József
Producer: Katona Jen?, dr.
F?szerepl?k:
Szirtes Ádám (Góz Jóska)
Mészáros Ági (Juhos Marika)
Orbán Viola (Öreg Gózné)
Lehotay Árpád (Zsíros Tóth Mihály)
Egri István (Zsíros Tóth Ferke)
Molnár Tibor (Tarcali Jani)
Pécsi Sándor (V?fély)
Vidor Ferike (Kukta a lakodalomban)
Tamás Ben? (Juhos bácsi)
Vízváry Mariska (Zsíros Tóthné)

 

Semmelweis (forgatókönyv, 1951)
A nap szerelmese (Munkácsy Mihály életrajzi regénye, 1958)
Az aranyecset (Munkácsy Mihály életrajzi regénye, 1958)
Déli szél (elbeszélés, 1960)
Támadás a Szell? utcában (elbeszélés, 1975)
Élet az ecetfák alatt (elbeszélés, 1981)
Sátorom az ég (elbeszélés, 1986)
 

A tölgyek megindulnak

.

A tölgyek megindulnak a fióknak íródott: 2006-ban jelent meg el?ször, elkészülte után csaknem 49 évvel. A szerz? csak remélte, a távoli jöv?ben lesz majd, aki kiadja.

A negyvenes évek végén, egy szeptemberi napon játszódik a misztikus és transzcendens szálakkal átsz?tt történet, amelyben a szeretet meséje véres tragédiába fordul át, el?tör a gy?lölet és az er?szak, hogy aztán kitisztuljon mégis az ég – gy?zzön a jó, mert mindig ez a szokás a mesék végén.

Dallos Sándor a kézirat tanúsága szerint 1949. december 1. és 1958.január 4. között vetette papírra e m?vét, olyan id?kben, amikor hazája szörny? mélységeket és lélegzetelállító magasságokat járt be. S mintha maga a m? – s alkotás közben a szerz? – úgy változna belül, ahogyan forog a történelem megállíthatatlan kereke.

 

.

Dallos Sándor

KENYÉRHARC

 

November elsején költözködtek – két szegényember – takarításért a cselédszobába. Bútoruk csak az ágynem? volt, amit hoztak tarka takaróban, mint a batyut. Az ember cipelte s úgy vitte, mint a szerelmük, az összetartozásuk és a szegénységük zálogát. Az ember harminckét éves volt, az asszony huszonhat. Az ember ács s az asszony a felesége. Hol találkoztak? Az Isten tudná megmondani, de ugyanaz az indulat hajtotta össze ?ket, mint azokat, akik a cselédszobán belül laktak a háromszobás lakásban. A szándékuk és az arcuk éppen olyan szent volt, csak emberek voltak, mint a három szoba lakói s a szemükben éppen úgy bujkált a lélek, de szegények voltak és nem igen tudtak egymásnak szépeket mondani. Két össze-vissza hajszolt ember a kenyér után, mely nekik épp úgy kellett, mint másnak, az eszközük azonban hozzá csak a két kezük volt és az inuk ereje. Cselédek.

Beköltöztek.

Az ágynem?t lerakták az ágyra, amely várta ?ket egyezség szerint s még néhány ruha került a batyuból az embernek és az asszonynak, jópárhónapi keresetük feküdt benne.

– Hát itt vagyunk – mondta az asszony, aki alacsony termet? volt, eldolgozott kez? és széles arcú. A kezével legalább tízezerszer mosogatott s az arcába beidegz?dött az alázatosság, mert cselédsorból lett az ács felesége.

– Hát itt vagyunk.

– Itt – mondta az ember. – Ez a mi lakásunk most már. Akasszuk el a ruhákat.

A falba szögeket vertek, azon lógtak a ruhák s az egészet letakarták valami takaróval, hogy szebb legyen és ne lepje a por. Volt valami kis pénzük, hoztak hát fát, begyújtottak a kályhába s ett?l barátságos lett a délután s nagyon közel kerültek egymáshoz.

– Giza! – mondta az ember, aki csúnya volt, de egyszer? és jó lélek s ennek az igénytelen cselédnek éppen jó.

Az asszony ránézett. Kis szorongás volt a szemében, melyet az idegen hely okozott, az ismeretlenség s azok a dolgok, amelyek rá vártak.

– No?

– Semmi – mondta az ember. – Semmi. Jó lakás lesz ez; nézd, ki lehet látni a városra.

– Az – mondta az asszony. – Szépen látszik Pest.

Néztek kifelé. Aztán az ember elvette a tekintetét az ablaktól s a szobában barangolt a pillantásával, de úgy, mint aki csak eltévedt.

– Négy méter széles és kett? hosszú – mondta a szobára. Értett hozzá, tudta, jó szemmértéke volt.

– Nem nagyon nagy, de elég. Szebb, mint a másik, szép világos, el is csukódhatunk magunknak és rendesen f?zhetsz. A gáz benne van az egyezségben.

Most nem nézett az asszonyra, mert a szívében volt.

– A takaritás felét majd én csinálom reggel, miel?tt elmegyek. A felét meg majd te délel?tt.

– Igen – mondta az asszony csöndesen s az idegenség és a várakozások hava alatt elömlött benne a boldogság. – Jó ember vagy te. Kímélsz.

Az ember megfogta az asszony vállát s most csöndesen ültek egymás mellett.

– Hát kit kímélnék? – mondta egyszer? gyöngédséggel. – Téged kell kímélnem, te vagy a feleségem.

Az asszony szája megremegett; a rideg cselédsorból talán ebben a pillanatban került ember mellé. Aláigazította az ura karja alá a vállát s kitöltötte a karolás öblét.

– Igaz – mondta.

Aztán megint elnéztek, mert a boldogság csak átröppent rajtuk s tekintetük alatt a szívük rettent? nyugtalan volt, verdes? és sok szorongással teli mintha loptak volna vagy más súlyos b?n nyomná a mellüket. Nehéz vétek s nyomasztó, mint a felh?. Ha ez nem lett volna! Csupa boldogság lenne itt most minden! Fény és remény és a szívük kicsurranhatna egymás felé s ejthetnének két szót, hogy milyen jó együtt élni. De volt! Olyan, mintha az életük alján ólom lenne s lehúzta, elnehezítette, megzavarta ?ket. Elkedvetlenítette az életüket és kioltotta a vérük örömeit.

Ültek nyomottan a csöndben.

– Megmondjuk? – kérdezte az ember halkan s nem nézett oda.

Az asszony átremegett.

– Nem! – ijedt meg. – Nem lehet! Ha kérdezik, azt mondjuk: semmi sincs. Vigyázz! Télvíz van s ha kitudódik, mennünk kell. S hová?

Felállt, lehajolt a kályhához s a kinéz? t?zben látszott, hogy szemhéja alatt földagad a könny.

– Igaz – mondta az ember és szégyelte magát, mint az állat, amelyik kárt tett. Mint valami haszontalan, kártékony állat. Pedig ember volt.

– Ne haragudj, Giza – mondta csöndesen. – Ládd-e, ez az élet s ez így van. Az ember jó szeretne lenni s bajba esik.

Fölállt, odament az ablakhoz és csöndesen kibámult rajta. A vekkerjük meg szépen ment az asztalon s azt hallgatták.

– No – mondta az ember – talán…

De belezavarodott s abbahagyta.

Három hónapja, hogy összeházasodtak s az asszony már második hónapos állapotos volt. Ez volt az, amit nem szabad megmondani, hanem titkolni kell, ameddig csak lehet, hogy legalább a telet kihúzhassák itt, mert az ember alig dolgozott s az asszonynak kellett helytállni. Ez négy hónap s mikor megindulnak a tavaszi építkezések s az embernek megint rendes munkája lesz, akkor vehetnek a külvárosban egy egyszobás lakást s nem lesz teher az, hogy jön a gyerek. A pap otthon a templomban ugyan azt mondta nekik, hogy istenáldás a gyerek s ím, ?k meg is hajlanak el?tte alázattal, de más a templom és más az élet s ami áldás az Isten színe el?tt, az lehet teher és titkolnivaló nehéz verés a szegényembernek a világban, lám, lehet olyan, mint a kés, melyet az ember torkának fognak s a szegényember élete keserves bizonytalanságában roskadozik el?tte. Hogy állhatna oda az asszonya elé s mondhatná meg neki, hogy méhében gyereket hordoz? Még inkább hogyan mondhatta volna meg, mikor ajánlkozott – ezért a szép, tiszta, kilátásos szobáért ajánlkozott itt – s azt mondta: semmi, igazán semmi nincs vele, mikor pedig tudta, hogy így van s legfeljebb ha márciusig dolgozhat! Az asszony meg állandó valakit keresett. Cseléd ?, aki a munkája után él s muszáj kis ravaszságokkal simítani az utat, mert hát mit tehet mást? Csönd hát! Csönd! A telet áthúzzák valahogy szorongó menedékben s tavaszra majd elmennek valahová. Kikötnek.

– Antal! – mondta az urának – Ne bánd! Tán fiú lesz, s lám, Szent József is ács volt.

Felhúzták az ágyat és vártak. A kályha szépen sütött rájuk s a szobában akadozva ballagott feléjük a boldogság. Két ember felé, akik szorongva és alázatosan harcoltak minden pillanatukban a kenyérért, mert nem volt más fegyverük, csak az alázat és a szívük csökönyös verése. Körülöttük kenyérharc és bennük szeretet.

Nemsokára kijött az asszonyuk és teavizet tett a gázt?zhelyre. Akkor kimentek, kezet csókoltak neki, jelentkeztek , két sarzsitlan katona a hangtalan harcban s álltak el?tte csöndes megadással; szívükben a titok. Az asszony szép volt, fiatal és boldog, látszott rajta, jó lehet, mert csak nyolc hónapos házas volt, hétköznapja nem igen volt még s az emberi jósága talán érintetlen. Élete biztos, zátony nem érte, teste lágy s a szerelem a szemében álomban kinyílt virág. Az ács felesége ránézett és bensejében elcsurrant a könny.

– Milyen szép! – gondolta s az jutott eszébe, hogyha ennek a szép, fiatal asszonynak gyereke lesz, itt minden megtelik örömmel s fején láthatatlan sugárból lesz korona, mint a szentek képein. Valami igen mély szomorúság járta át s leejtette a fejét. Szerette volna, ha nincs a titok s boldogan a szemébe nézhet az asszonynak, nyílt, h?séges szemekkel, de a titok volt s verte a szívüket nagy, nyirkos sepr?vel.

– Megjöttek? – kérdezte a fiatalasszony s hangja jó volt és a szeme barátságos. – Melegítsenek tejet maguknak és ma nincs semmi dolog már, menjenek be és szokják meg a szobát – rájuk nézett, tudta ?, hogy mi két ember boldogsága szokják meg a szobát és… beszélgessenek.

Mosolygott rájuk, nem volt rideg, bement a szobájukba, megnézte a holmijukat kedvesen, adott nekik függönyt az ablakra, aztán megmutatta, mi hol van, a takarító eszközök, megmondta, hogy mit mikor csináljanak, – rendes, jó, emberséges asszony volt – s a végén azt mondta:

– Csak arra kérem, tartsák nagyon tisztán a parkettet, mert szeretem, ha a parkett mindig fényes és az uram is nagyon szereti

Bement. Az illata kicsit még ott maradt utána, aztán eloszlott. A nikkelek csillogtak a konyhában s az edények kinéztek a szekrény üvegén, mintha fejek lennének. Kicsit ott álltak még, aztán bementek. Megbontották az ágyat és álltak el?tte. A szemük mély tó volt és a kezük csüggedése imádság.

– Ne félj – mondta az asszony a szegényemberek közelségének hangján -, nekem er?s természetem van és biztos, hogy énrajtam soká nem látszik.

Az ember semmitse szólt, csak hozzányúlt az asszony fejéhez. Valami babráló gyöngédség támadt benne, de nem tudta kifejezni, hát abbahagyta.

– Pihenjünk – mondta – s majd az id? mindent megmutat.

Lefeküdtek, eloltották a lámpát, de a kályhából a t?z még sokáig világított rájuk és sokáig érezték még egymás húsának aggódó pihegését. De elaludtak és az éjszaka parttalan tengerében csöndesen evezett a lelkük igen boldog szigetek felé.

Másnap fölkelt a két cseléd s az ember elvégezte a vikszelést csak nem egészen, miel?tt elment volna, hogy segítsen valami gazdag ember házára föltenni a tet?t. F?részt vitt magával és fejszét. Az asszony délel?tt letörölgette a port, helyre igazította a képeket, bevitte a reggelit s bekopogott a gazdáihoz, mert kilenc óra volt s úgy hagyták meg, hogy kilenc órakor költse fel ?ket. Kifényesítette a rezeket és megpucolta a fürd?szoba fényes csapjait. Harcolt szép csöndesen, a maga módján a kenyérért, amely oly nehezen adatik a szegény embernek.

Egy hét mulva nagytakarítást csináltak és kiállta. Bírta a lépcs?ket, a létrát és nem érzett semmi gyöngeséget.

– Jó az Isten! – mondta. – Ó de jó!

Eltelt hálával, hogy titokban sarjad a szegény családi élete.

Az ember kimaradt a munkából, mert befejezték s más után nézett, hogy legyen kenyér s néha talált, néha nem.

Így múlt el tizenöt nap egészen csöndesen s a két szegény ember mögött már lassan enyhe öblök nyíltak s az életük kis hajóját kezdték kikötözgetni, ha tán megállna itt és nem verné oly nagyon a hullám.

De november tizenhatodikán, éppen leesett az els? hó s az Isten kezdte beburkolni tisztasággal a világ mindenféle szemetét, mikor az ács felesége a konyhában állt és az ajtó rézkilincsét fényesítette. S ahogy dolgozott ott, egyszerre csak érezte, hogy a szíve megszorul, homlokát lassan kiveri a hideg verejték és inából percr?l percre jobban száll el az er?. Megszédült, de még volt annyi öntudata, hogy letette a rézpucoló üveget a földre, bevánszorgott a szobájába, lefeküdt az ágyra s er?lködött, hogy el ne hagyja az értelme. Az ember otthon volt és olvasott s hogy meglátta az összeroskadt asszonyt elvet?dve az ágyon, fölrémült.

– Mi az? – kérdezte sápadtan. – Mi van veled?

– Jaj! – mondta az asszony, de nem bírt az er?tlenségével s megadta magát neki. Elhullott az ágyon s olyan lett, mint a halott.

– Giza! – kiáltott rá az ember és szemébe fölfacsarodott a könny.

S fölvágta rémületében az ajtót.

– Nagyságos asszony! – nyítt fel. – Jaj, nagyságos asszony!

Állt a nagydarab férfi s a szája reszketett.

Az asszony bement, ránézett az ács feleségére, aki ott feküdt és az öntudata valahol messze csatangolt, szabad mez?kön és nagy fények alatt, ránézett és mindent tudott már.

– Antal! – mondta elrekedten s ? is fehér lett. – Antal, a Gizának gyereke lesz?

Az ember rápillantott, de aztán lesütötte a szemét s elcsuklott.

– Igen – mondta visszaszívott lélegzettel. – Ne tessék haragudni: olyan szegény emberek vagyunk. Talán – mondta és az ágy vasára tette a fejét – talán még…

Mit akart mondani?

Onnét lehetett látni, hogy sír, mert a válla remegett.

– Hogy elbotlik az ember! – dadogta. – Hogyan!

Csönd lett jó sokáig. Az ember visszaszívta a sírását, szégyelte s a cselédek ott gubbasztottak a teli csöndben, jég a szívükön. Az ácsné megmozdult, látott már s a szemhéjai közt hideg nedvesség szivárgott, mert arca kihült az ájulás alatt.

– Hát most mi lesz? – kérdezte tanácstalanul a háromszobás asszony. – Most mit csináljunk és az egész hogyan legyen? Nekem a jöv? hónaptól vendégem lesz sokáig, a húgom, rá is takarítani kell és gyakran lesz társaság… Jaj, hogy mért nem mondták meg! Hogy mért tagadták ezt el nekem! Mennyi id?s?

Megmondták neki.

– Ó! – mondta és számítani kezdett. – Ó!

S a szemében bent volt, hogy megcsalták.

De jó volt, két pohárka pálinkát adott az ács feleségének és kiment. Bent a lakásban gondolkodni kezdett, hogy most mi legyen, ezt hogy oldja meg? Érezte, hogy el kell küldenie ?ket és sírva fakadt rajta, mert látta, hogy a szegény emberek mily kiszolgáltatottak s szeretett volna segíteni, de a világ rendje miatt nem tudott. Nem ? volt a rossz, tisztára csak az élet, amely ilyen ostobán parcellázta fel az embereket s az emberek, akik ilyen rosszul parcellázták fel az életet.

A két cseléd megnézte egymást szótlan a novemberben áthül? falak között s a nézésük olyan volt, mint egy kirabolt szoba képe a tükörben.

– Giza! – mondta az ember s feltolakodott a torkába az elbukott érzés, de az asszony rányitotta a szemét s fölitta vele az ácsot, mint a fényt.

– A kenyér! – mondta neki. – Pszt! Ki gondolta volna, hogy ilyen korán jelentkezik?

Elnyílt szája olyan volt, mint egy elhasadt piros virág. Fölkelt és lassan tenni-venni kezdett a szobában. Összerakta az ágyat, megigazította az asztalterít?t, hozzáért a bútorokhoz s míg tette ezeket, tudta, hogy ez a szoba most minden és ez az ember és kint a tél s hogy a tavasz még négy hónap idáig. Valami buborék szétrepedt, amelyb?l idáig éltek amellyel takaróztak, amely világított nekik s amely olyan volt, mintha messzi rétr?l szólna valami tücsökszó vagy cseng?csengetés. Elpattant és az asszony homályos ösztönében készen volt már, fölvette a lelke szentségeit s értette és elfogadta az ítéletet.

Készül?dni kezdett.

Levette fejér?l a kend?t, megmosdott, átöltözött. valami gyolcsdarabot vett ki a szekrényb?l, összehajtogatta, a mellébe tette s mosolygott. Az ács tudta, hogy mi lesz s együgy? szívében érezte, hogy az asszony óriás.

– Giza! – mondta neki. – Hová mész?… – De tudta.

Az asszony ránézett, fölemelte az ember kezét s úgy jött, hogy megcsókolja. Az ács kezét, amely durva volt és remegett.

– Én most elmegyek – mondta neki csöndesen -, de csütörtökre hazakerülök s addig ne menj sehová és helyettesíts. És talán majd lesz egyszer jobb világ és zug az embernek a mindennapi kenyérrel. És gyerek is, Antal, talán gyerek is…

Kiment s az ember ott maradt, mint az árva.

Hétf? volt.

Kedden es? esett, szerdán kitisztult az ég, csütörtökre megint beborult és esni kezdett a hó. Délután félnégy volt, mikor az asszony megjött s takaratlan haján úgy ültek a hópihék, mintha fény lett volna a feje körül s áldozásból jönne. Sápadt volt, arcán éles domb a csont és szemében kialudt a fény. Az ember csak állt az ajtó négyszögében s nézte.

– Vettem neked krumplicukrot – mondta neki sokára dadogva s benyúlt a zsebébe. – Vedd el és edd meg, kedves.

Nem tudott mit mondani.

Az asszony elvette és szopogatni kezdte fehér és kicserepesedett szájával és most úgy volt, hogy álltak egymással szemben, az asszony krumplicukrot evett, az ember nézte és nem tudtak mit szólni egymáshoz s kezük, testük, minden a régi volt, csak a szemük volt iszonyatosan szomorú s az életük megfacsart, mint a sróf. És milliom darabra összetört, mint az elejtett porcellán. De ültek csöndesen a szegény cselédek és várták, hogy a napok mit hoznak majd nekik s hogy a napok multával majd eljön a tavasz.

Nagyon sokáig ültek, mikor megszólalt az ember.

– Giza – mondta igen mély hangon – ne haragudj. Én csak egy szegény ácslegény vagyok.

Az asszony megértette.

– Nem haragszom – mondta halkan. – Nem. Ez a kenyér…

Megfogta az ura kezét és csöndesen, de hosszan, mint a fáradság és a szegénység végtelen fonala, sírni kezdett. S ez a sírás olyan volt, mintha a vére és az élete melege folyna el. Kint nyolc óra volt, este, vacsoraid?, hangtalan s?r?séggel hullott a hó és míg ezek itt sírtak, százezer asztal fölött a városban és millió és millió asztal fölött a világban úgy törték meg a kenyeret, mint a vacakot, mint a semmit, egy-egy kilónyi erjesztett tésztát, amelyet megsütött a pék.

 

 

Forrás:
mek.oszk.hu

epa.oszk.hu

hu.wikipedia.org

libri.hu

 

Legutóbb szerkesztette - H.Pulai Éva
Szerző H.Pulai Éva 1132 Írás
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal. *Pulai Éva