Czirják Gergő : A lány(3. fejezet)

– ?k olyanok, akár a fogak. Jönnek és mennek – mondta s bölcs, feleltre várva felhúzta dús szemöldökét magas homlokára s kérd?n rám bandzsított.

– Igen, egyetértek veled – helyeseltem félénken. Tisztában voltam vele, hogy nem beszélhetek neki a lányról, mert a gúnyolódása, amit baráti ?szinteségemért cserébe kapnék, végérvényesen bemocskolná a lány tökéletes illúzióját. 

Miklós barátom az a fajta fiú volt, akinek sokszor az arcába vágták már az elutasítás rémiszt? szavait. Nem tör?dve a megaláztatással, mindig úgy próbálta leplezni zavarát, mintha ?t nem is érdekelnék a lányok s életük legnagyobb baklövését követnék el azzal, hogy visszautasítják a csókajánlatát. A lányok fejében megfogalmazódott rövid válasz, a nem miértjének kérdése nem hagyott maga után magyaráznivalót, elég volt csak ránézni szegény, szerencsétlen Miklósra. Mélyen ül?, barna, gombszemei olyan ábrázatot kölcsönöztek torzonborz, szénfekete hajával tarkított flakon formájú fejének, mintha a technikaórán szerkesztették volna össze némi ragasztó segítségével. Az öltözéke mindig felvidította egy-egy keser?bb napomat. A latex cicanadrágra húzott combközépig ér? rövidnadrágja már-már ismertet? jegyévé vált az iskolában. Ha méltóztatott megjelenni a tanórákon, a tanító mindig hazaküldte átöltözni s Miklós ezt legtöbbször egész napos szabadságnak tekintette.

Iskola után, mindig a vasút melletti játszótéren l?dörögtünk, lányokról filozofáltunk s gyermeki bolondsággal, kavicsokkal ostromoltuk a szomszéd utcai házak ablakait. Id?sebb volt nálam, pontosan nem is tudom hány évvel. Az, hogy a közelében lehettem némi önbizalmat kölcsönzött a nehéz beilleszkedéshez, amit zárkózottságom miatt szenvedtem el. A társasága megel?legezte nekem a „hamis” barátokat, jól tudtam, hogy sokan azért vannak csak velem, hogy ?k is kapjanak egy szeletet Miklós különleges világából.

Azt hiszem akkor romlott meg a barátságunk, mikor az a végtelenül pimasz unokaöccse átjött a mi sulinkba. A helyi rosszarcú srácokból összeverbuvált csapatunkkal a sin melletti búvóhelyünkre tartottunk, mikor egy er?s lökés a földre küldött és legurultam a sínek közé. Az er?s kénszag azonnal megcsapta az orrom, s mintha egy vonat száguldana felém, gyorsan feltápászkodtam, s zilálva megkapaszkodtam a vonatállomás peremében. Abban a pillanatban olyan végérvényesen megsz?nt a barátságunk, mint ahogy Kornél, Miklós unokaöccsének cigarettáját elhagyja a füst, s nem sz?nik meg, csak valami más lesz bel?le. A srácok arcára olyan könnyen kanyarodott a gúny s vele a kacaj, hogy a düh könyörtelenül görcsbe rántotta a gyomrom. A könnyek elmosták a pillanatot, de mind a mai napig hallom a gonoszsággal komponált, élesen felcsendül? nevetéseket. A kézfejemre pillantva láttam valami pirosat, de ahogy az els? könnycseppek lecsorogtak az arcomon, úgy telt meg a szemem a sós szomorúsággal. Megtöröltem az arcom, s mire felnéztem, a srácok már elmentek. Er?s nyilallást éreztem az ujjaimnál, s újra odanéztem, ekkor vettem észre a karomon hullámzó piros, meleg vért. A fájdalom hamarosan elmúlt s jobb megoldás híján lenyaltam a sebr?l a piros szint, így végre szemügyre tudtam venni a sérülésemet. Hát ilyen a piros íze? – kérdeztem magamtól, zavarodottan. Nem is igazán érdekelt a sérülésem súlyossága, csak haza akartam menni és belemerülni a gondolataimba s magányosságomba burkolózva újra visszatérni a magam világába. – Soha ne lépj a vonalakra – mondta nagyapám, mindig, ha nagyobb sétákra indultunk. – Miért? – kérdeztem értetlenül. – Babonából – hangzott az egyszer? válasz, s általában itt le is zártuk a beszélgetést.

 

Megalázottan ballagtam hazafelé s a macskak?vel kirakott járdán arra ügyeltem, hogy nehogy a vonalakra rálépjek. A hideg esti szél uralta a környéket s az út mellett sorakozó fákkal táncolva ringatta azok kopasz ágait. A szél, ez a láthatatlan alak, micsoda er? – gondoltam. Szerettem volna én is ilyen titokzatos és er?s lenni. Nagyon romantikusnak hittem magam abban a pillanatban. Akarom ?t. Táncolni akarok vele, ahogy a szél viszi táncba a hatalmas lombos óriásokat. A lányra gondoltam s eközben teljesen megfeledkeztem a történtekr?l. A nap homályosodni kezdett a horizonton s a telihold tökéletes formája eltakarta fényeit, még ha csak egy kis id?re is. A holdóriás hamar beterítette az égboltot sötét jöv?t hozó bizonytalanságával, s a kék égbolt úgy vette fel éjszakai pizsamáját, ahogy régi önmagamat levedlettem, s önbizalommal, buzgón új terveket sz?ttem.

Mire hazaértem teljesen elfelejtettem a balhét a srácokkal s mintha kicseréltek volna, otthon leültem s alkotni kezdtem. Eleinte csak kis alakokat rajzoltam s fura, mások számára érthetetlen szövegekkel egészítettem ki a kimaradt helyeket. Egész éjszaka festettem s nem gondoltam másra, csak a lányra és a tigris szemeire, a kristályok színeiben forgó ékk?re. Szerettem volna, ha ? lesz az ihletem s a múzsám. Elhatároztam, hogy megkeresem ?t. Másnap az iskolába érve, mintha a bátorság azt mondta volna, hogy „most már boldogulj egyedül”, elhagyott és eltolt magától a kétséggel és a lelkemben megszilárdult bizonytalansággal. Leültem a piros padra, amit már olyan régóta ki akartam próbálni, hiszen olyan kényelmesnek hatott az udvaron elterül? feltöredezett beton kockák között.

Már megint a régi kerékvágás – gondoltam magamban. Hirtelen megláttam Miklóst és a brancsát. Megpróbáltam elrejt?zni és elkerülni ?ket s az újabb, esetleges megaláztatást. Elindultam felfelé a lépcs?n. Felléptem az els? pár lépcs?fokon s egy felt?n?en hosszú lábszáron végig futó színes harisnyát pillantottam meg. Ki akartam kerülni s felnéztem, hogy egy udvarias biccentéssel jelezzem felé, hogy övé az els?bbség. Mikor felnéztem, ott állt el?ttem a lány, s mintha k?vé dermedt volna a pillanat s vele együtt a világ. Megláttam tunya alakom, édes méz színébe hajló szemében, s tovább utaztam szeme világában. A színe hirtelen a h?vös erdei patak frissít? színébe osont át, s mintha magam is egy patak mellett állnék, oly valóságosnak hatott a pillanat.

Micsoda tükör álarc – gondoltam.

 

Legutóbbi módosítás: 2010.10.10. @ 10:20 :: Czirják Gergő