Czirják Gergő Szerző
Vezetéknév
Czirják
Keresztnév
Gergő
9 év Nincs Komment

 

 

Ismertem egy férfit, aki mindig fehér inget viselt.

Hazafelé rend szerint betértem a Kossuth utcai kávézóba. ? is oda járt.

Messzir?l éreztem a friss es? szagát a ballonkabátján. Vékony, barna cigarettát szívott, olyan szivar jelleggel. Sohasem beszéltünk addig az estéig.

Mikor beléptem a helyre, felakasztottam a kabátom az üvegajtó mögötti fogasra, rápillantottam a pult el?tt guggoló székre, hogy szabad-e, és helyet foglaltam.

– Kérek egy rumot és egy sört. –mondtam majd kicsaptam az aprót a pultra. A pincér arca lenéz? kifejezést öltött  a fémpénz csörömpöl? hangja hallatán. A zongorista játszani kezdett a terem végében. Amolyan kellemes, jazz ütemeket ütött, szelíd, de mégis makacs zenével vágta szét a füstöt a teremben. Mögötte ült a férfi, fehér ingjében. Mikor hátrafordultam, hogy vessek egy pillantást a zongorára, a férfi megszólított.

  – Héj, te. Gyere csak ide, ismer?snek t?nsz nekem.

  – Biztosan összekeversz valakivel. – feleltem, s kortyoltam az italomból.

Mire letettem az üveget a férfi mellém vágódott, intett a pincérnek. Egy sört  ide és a barátomnak is. –mondta, én meg túlságosan le voltam égve, hogy visszautasítsam.

  – Jól vagy, barátom? Jól megy sorod? – kérdezte, s mereven figyelt, miközben alkoholtól ellazult száját próbálta becsukni.

  – És te ki a fene vagy, hogy… – itt az alkohol és a kávézó fullasztó leveg?je belém fojtotta a szót.

A férfi er?sen koncentrált, láttam a tekintetében, hogy mondani akar valamit, de nem felelt. Ültünk egymás mellett és iszogattuk a sörünket.

Cigarettájából úgy szállt a füst, mintha soha nem érne véget. A szelíd bárjazz tovább kúszott a teremben. Pár perc hallgatás után  újra megszólalt.

  – Hogy vagy, barátom, szépen élsz? – kérdezte,  közben érdekl?d?, mégis er?ltetett mosolyt vett fel.

Fáradtan felé fordultam s miután a cigaretta füst komótosan elvékonyodott el?ttem, belementem a játékba.

  – Remekül érzem magam, köszönöm. –  válaszoltam, s hatalmas álmosollyal nyugtáztam felé, hogy nincs is jobb annál, mint mikor egy ?rült fazonnal beszélgethetek munka után.

  – Remek, remek. –mondta és úgy vigyorgott, azt hittem még ölelésre is sor kerül.

  – Nem vagyok ?rült, ne félj, csak kicsit megtréfáltalak. Ne haragudj, a nevem Áron.

Miután felocsúdtam a férfi drámaian balfék szerepét?l, bemutatkoztam.

  – Én Kornél vagyok, örülök. –mondtam, miközben próbáltam felkészülni barátom újabb meglepetésére.

  – Muszáj volt kiderítenem, hogy te is olyan savanyú ürge vagy-e, mint azok többsége, akik ide járnak. Láttalak már itt párszor, a közelben laksz? – kérdezte, majd elrakta a pulton felejtett pénztálcáját.

  – Igen, itt lakom nem messze, pár sarokra. – rágyújtottam. Mikor csillapodott a füstfüggöny, megláttam az arcát, de már valaki más köszönt vissza rám. Volt valami misztikus a tekintetében.

  – Hiszel a sorsban, Kornél? –közben a háttérben elhalt a zene, s felt?n?en nagy csönd lett.

  – Tényleg ezt a kérdést akartad feltenni nekem? – kérdeztem vissza meglepetten.

  – Igen, ez egy egyszer? kérdés, hiszel-e a sorsban. – a férfi ekkor már nagy izgalommal vette tudomásul, hogy szokatlan kérdése tudatlan fülekre talált, és mondhat nekem valami újat.

  – Azt hiszem. – feleltem s ránéztem az üvegemre, már nem volt sok benne.

  – Ez nem válasz. Mi az, hogy azt hiszed? Tudnod kell.

  – Gy?zz meg, hogy higgyek benne. Látod, mennyi  van még az üvegemben? Mikor kiürül, felállok és kisétálok innen. Addig van id?d. 

Még órákig beszélgettünk. Az italom végül nem fogyott el, talán azért, mert már meleg volt, de még inkább azért, mert érdekelt a története vége.

A kávézó vendégei lassan mind felszívódtak. A zongorista változatlanul büszkén, de már annál hamisabban játszott hangszerén, mígnem feladta.

Záróra. A pincér felénk intett, meglobogtatta fehér kend?jét.

  – Mennünk kell. – mondta a férfi beletör?d?en, s magához vette hatalmas ballonkabátját.

Kisétáltunk a kávézó elé. Zuhogott az es?. A férfi felrakta kalapját, majd kezet nyújtott.

  – Szevasz, barátom, holnap ugyanitt? – kérdezte s mereven belenézett a szemembe dzsentri kalapja alól.

  – Ahogy mondod, holnap ugyanitt. Várj csak. Van valami, ami nem hagy nyugodni. Áruld már el, miért viselsz mindig fehér inget?

Kezet fogtunk, vártam a választ. Az es? meredeken, szúrós cseppekben hullt alá a betonra. Az utcai lámpa úgy világította meg, mintha a felh?k kristály függönyöket hullatnának az égb?l. Kés? éjszaka volt már.

Ahogy éreztem a férfi er?s kézfogását, szinte már láttam a nyelvér?l legördül? szavakat is.

Hirtelen egy szénfekete macska jelent meg az utca közepén. Árnyéka foltokban rajzolódott ki a nedves aszfalton. A férfi fürkész? szemekkel meredt az állatra. A macska megdermedt, farkasszemet nézett a férfival. Pár másodperc múlva fújt egyet, s elt?nt az éjszakában.

Addigra a férfi is hátat fordított s elsétált.

Másnap munka után betértem a kávézóba. Felakasztottam a kabátom az üvegajtó mögötti fogasra, ránéztem a pult el?tt várakozó székre, leültem. Egy rumot és egy sört kértem, majd kiraktam az aprót a pultra. Mikor a pultos a markába söpörte volna a zsetont, a férfi levágta magát mellém s így szólt.

  – Hagyja csak, majd én fizetem.

Fekete inget viselt.

 

Ismerek egy férfit, aki mindig fekete inget visel.

 

 

 

 

10 év 2 komment

Mese feln?tteknek

 

 

 

…- Már négy hete beteg, doktor úr és ahelyett, hogy használnának a gyógyszerek és a kezelések, folyamatosan romlik az állapota. Nem tudom, mi tév? lehetnék, a városi korházban is azt mondták, hogy nem tudunk mást tenni csak várni, hogy hasson a gyógyszer.

– Nyugodjon meg asszonyom, most csak arra koncentráljon, hogy a lányának mindene meglegyen, a többir?l majd mi gondoskodunk.

– Egy hónapja ez a szöveg megy, és még mindig nem tudja senki, hogy mi baja a lányomnak.

– Higgye el asszonyom, mindent elkövetek, hogy javuljon az állapota, de most olyan dologgal állunk szemben, amire az orvostudomány még nem talált racionális választ.

– Mit akar ezzel mondani, hogy a lányomból vizsgálati alanyt akar formálni, hogy az ostoba orvosok kényük-kedvük szerint kísérletezzenek rajta?

– Én nem ezt mondtam asszonyom, csak arra akartam kitérni, hogy a betegség, ami a lányát megtámadta, egy általunk még nem ismert kór. Fel kell készülnie a legrosszabbra, és nem szeretném áltatni üres szövegekkel.

– Talán mégis jobban tenné, ha néha inkább hazudna egy kedveset, és most menjen el, kérem. Ha maguk nem, akkor majd valaki más meggyógyítja a lányomat. Viszontlátásra, doktor úr.

– Viszontlátásra. Ha mégis szükségük van rám, tudja a rendel?m számát és itt egy névjegykártya, ezen rajta van az otthoni számom is. Hívjon, ha baj van.

– Köszönöm, viszlát.

 

– Anyu baj van? Miért sírsz? Nem szeretem, ha szomorú vagy.

– Nincs semmi baj, kicsim csak szeretném már, ha meggyógyulnál, hogy újra elhagyhasd ezt a sötét szobát.

– Miért nem mehetek ki innen, anyu?

– Azért szívem, mert ha napsütés éri a b?rödet, akkor nagyon megbetegszel és tudod milyen rossz betegnek lenni. Ezért még egy kicsit ki kell bírnod.

– Kapok majd egy kötényt, ami megvéd a napsütést?l?

– Igen kicsim, valahogy úgy, de az nem akármilyen kötény lesz, hanem egy varázs kötény, ami nem csak a naptól véd meg, hanem akármi mástól, ami ártalmas lehet. Azért remélem, hogy néha kölcsön adod nekem is.

– Persze anyu, amikor csak akarod.

– Most már ideje aludni, holnap újra be kell mennünk a városi korházba, talán már meg is kapod a kötényedet.

– Még nem vagyok álmos anyu, annyira unatkozom egyedül a sötétben.

– Tudod szívem, mikor én kicsi voltam egy szobában aludtam Zsófi nénikéddel és, ha nem tudtunk elaludni, mindig lestük, ahogy a red?ny alatt befutnak az éjszaka kóbor fényei. Olyan csodálatos alakokban jelentek meg a falon, hogy egy egész képzeletbeli világot álmodtunk meg magunknak. Voltak ott fura lények, egészen óriástól a picike figurákig. Volt, amelyiknek a szeme helyén volt az orra és az orra helyén volt az egyetlen szeme. Persze az is varázsszem volt.

– Mint a nagymamának?

– Igen kicsim, valahogy úgy, talán még küls?re is hasonlított hozzá. Képzeltünk magunknak egy kastélyt is királyn?vel és szolgálókkal, akik színes cérnákból voltak és úgy néztek ki, mint egy nagy nyalóka.

– Én is képzelhetek magamnak ilyen világot, anyu?

– Persze drágám, olyan világot képzelsz, el magadnak amilyet csak akarsz, ez csak rajtad múlik. Na, de most már próbálj meg aludni.

– Egy kicsit felhúzod a red?nyt? Csak, hogy hozzám is beszökjenek az éjszaka fényei, ahogy hozzátok.

– Igen kicsim, de csak résnyire. Jó éjt drágám.

– Jó éjt, anyu.

 

Azon az éjszakán a sötétség varázslatos árnyai úgy lopták be magukat a kislány szobájába, akár egy gondolat. A holdat körülölel? fényöv úgy hatott, akár egy reflektor. Ezen a varázslatos éjszakán a lány szobája egy misztikus mese színhelye lett. A lányt Dórának hívták.

A hideg, kanyargó utcán egyetlen öreg villanypózna árválkodott. Úgy pislákolt a sötétben, akár egy id?s úr, aki a fáradtságtól elgyötörve nem tudja nyitva tartani a szemét.  Az öregúr, épp Dóra ablaka el?tt ?rizte az éjszaka bús komorságát s komótosan, ki-kialudva szórta be a fényt az elcsigázott, kopott red?nyön. Dóra szobájának fala csupasz volt és olyan sápadt, fehér, mint maga a lány.

Dóra szüntelenül arra gondolt, amit az anyukája mondott neki. Vajon ?t is megtalálják az árnyak és ? is egy varázslatos mese részese lehet? Miközben lázas, er?tlen testét megpróbálta megmozdítani, különös dolog történt. Hirtelen ezernyi alak jelent meg a falon, úgy hatott, mintha egy fehér abroszból alakokat vágtak volna ki.

– Szia, kislány, segíthetek?

– Te meg ki vagy? – kérdezte Dóra kíváncsian.

– Engem úgy hívnak, az arab – válaszolta a különös szerzet. Barna b?re és tengerkék szeme különös ábrázattal látta el. Piros tornacip?t viselt és szintén piros sál volt a nyakában egészen felcsavarva a feje tetejére. Mint egy arab, csak kicsit másképp.

– Hogy kerültél a szobámba? – kérdezte a lány s közben nagyra nyitott szemekkel kémlelte az elvarázsolt fiú minden mozdulatát. Volt valami különleges a gesztusaiban, amit a lány kicsit komikusnak talált.

– Én is az éjszaka fényeivel érkeztem, akár csak a többiek.

– De én nem látok mást, csak téged – mondta a lány értetlenül, majd a fiú mögé nézett, hátha észreveszi a „többieket”.

– Ez csak rajtad múlik, Dóra, hiszen én és más alakok is a te képzel? er?d szüleményei vagyunk. Ezt a borzalmas piros sálat is te képzelted rám.

– Sajnálom, ha nem tetszik, adhatok másikat.

– Igen azt megköszönném, nem szeretem a piros színt.

– Remélem, a fehéret szereted. És mondd, kik vagytok ti?

– A fehér jó lesz, köszönöm. Mindig mások vagyunk, attól függ, hogy ki minek képzel el minket. Mi vagyunk az éjjeli árnyak. Mindig éjjel jelenünk meg, de szerintem erre már te is rájöttél. Az éjszaka fényeivel érkezünk s addig maradunk, ameddig csak szeretnéd. Azt tudnod kell, hogy ha hajnalodik és nincs már sötétség, elmegyünk, és csak éjszaka térünk vissza.

– Szeretném megismerni a többieket is.

– Csak nézz rá a falra, s válassz ki egy alakot, amelyik épp tetszik s használd a fantáziád.

– Jól van, azt hiszem menni fog – mondta a lány s egy hatalmas pacaszer? alakot fedezett fel a fal közepén. Er?sen koncentrált s arra gondolt mi lenne, ha egy öreg tengerészt képzelne el, amilyen anno a nagyapja is volt.

– Üdvözöllek, benneteket az én nevem Seymour.

– Szia, az én nevem Dóra, ? pedig az arab – mondta a kislány, s közben feltérképezte az öreg kapitány külsejét. Kantáros, farmer anyagból készült foltozott nadrág volt rajta. Alatta fehér pólót viselt kék csíkokkal, hozzá egy zöld csizmát húzott. Fehér, s?r? szakálla alól csak az el?re nyúló, füstölg? pipa került el?. Nagyokat szippantott az illatos dohányból.

– Most itt fogunk ülni és nézzük egymás idétlen ruháit, vagy inkább felkapaszkodunk a tatra és elhajózunk a világ végére?!

– Te tudod, hogy hol van a világ vége?

– Persze, hogy tudom. Onnan jövök. Lenne ott még egy kis dolgom, velem tarthatnátok.

– Induljunk most rögtön. Ugye te is velünk tartasz arab? – kérdezte a lány, kitör? lelkesedéssel.

– Mi se kedvesebb számomra, mint vitorláson utazni. Indulhatunk.

– Miel?tt elindulunk szükségünk lesz még pár emberre. Lehet?leg olyanokra, akik értik, ha azt mondom „Takk vitorla”.

– Mert az mit jelent?

– Nem tudom, épp ezért kell valaki, aki érti, nem gondolod?

A lány meglep?dött a logikátlan okfejtésen, de ráhagyta az öregre és egyébként is mókásnak találta. Újra felnézett a hatalmas foltos abroszszer? falra s keresett két kisebb alakot, majd matrózruhába öltöztette ?ket.

– Ti lesztek a matrózaim – mondta a kapitány a két fiatal legénynek. Az egyiket Sarusnak hívták épp, mint a lány rég nem látott lengyel rokonát, aki megszökött egy lánnyal a szül?i szigor el?l. A másik matróz a Malvin nevet kapta.

– És most hogyan tovább? – kérdezte a lány tanácstalanul.

Az arab elmagyarázta Dórának, hogyan repítheti el ?ket az óceánra.

– Hunyd le a szemed, Dóra s képzeld el a leggyönyör?bb naplementét, amit valaha láttál, s képzelj elé egy tükörsima végtelenbe nyúló vízfelületet.

Az arab nem tudhatta, hogy a lány életében egyszer látta a naplementét, de valószín?leg az volt a legszebb dolog, amit valaha látott.

Mikor Dóra kinyitotta a szemét, hirtelen a végtelen, kék óceánt látta maga el?tt s egy halászhajó ringott alatta. A két szorgos matróz serényen vonta fel a vitorlákat s súrolta a hajópadlót. A kapitány a kormánynál dirigált s figyelte misztikus irányt?jét. Ahogy a lány haladt a hajó orrából a bárka farába meglátta az arabot, ahogy kényelmes függ?ágyában egy könyvvel a kezében ringatózik, s pipára gyújt.

– Hát nem csodálatos? – kérdezte az arab, hatalmas mosollyal az arcán.

– Soha sem láttam szebbet – válaszolta a lány, miközben folyamatosan a horizontot kémlelte s a felettük elnyúló csillagok fénye ezernyi apró pontot szúrt a mélykék óceánba.

– Kérdezted a kapitányt, merre tartunk? – mondta az arab, miközben sejtelmes sóhajjal nyugtázta, hogy ? tudja a választ.

– Még nem, de azonnal megkérdezem, tudni akarom, mi az a nagy titok, amir?l nem tudhatok.

– Menj csak, de figyelmeztetlek, nagyon goromba és heves tud lenni, ha a titkáról van szó.

A lány kimért lépésekkel végig csasszogott a recseg? hajópadlón, miközben képzelete még szebbé varázsolta a vad óceán minden egyes hullámfüggönyét.

– Szia, Sarus. A kapitányt merre találom?

– Azt hiszem, a kabinban van, s a térképet vizslatja. Nincs jó hangulatban, órák óta próbálja megtalálni a helyet, ahol az a valami van, de sehogy sem tud ráakadni.

– Pontosan mi az, amit keres?

– Én azt hiszem, nem nekem kellene elmondanom, majd a kapitány elmondja, ha akarja.

– Jól van, csak nem értem ezt a fene nagy titkolózást.

– Sajnálom, Dóra, menj be hozzá, de fogadj meg egy jó tanácsot. Ha ordítana veled, csak mondd azt, hogy megértettem kapitány. Nem lesz gond.

– Köszönöm, Sarus.

 

 

Ahogy Dóra tovább haladt a hajó közepe felé, vetett egy pillantást az óceánra. Az hirtelen gyöngyöz? mézszínt öltött s talán egy kis arany búza színébe is átfordult. Dóra, akkor jött rá, hogy ezt a világot ? irányítja, s a saját gondolatai formálják. Belefeledkezett a tájba s a gömbölyöd? horizont végén, felbukkant a Nap. Hirtelen az az ötlete támadt, miért ne lehetne a Napnak lába, s járhatna a víz tetején. Hosszasan nézte a Napot, mígnem az lábra kelt s elszaladt a világ másik pontjára. Dóra ámulva nézte a szaladgáló monstrumot, ahogy az össze-vissza járkált a világban.

Dóra elérte a kapitány kabinját, de kétszer is meggondolta, miel?tt bekopogott.

– Seymour, bejöhetek?

– Üdvözöllek a kabinomban, kerülj csak beljebb – mondta a kapitány kedvesen. Nem mondhatnánk, hogy mérges lett volna.

– Szeretném tudni, hogy merre megyünk, mit keresünk.

– Jól van kis barátom, de meg kell ígérned, hogy nem repítesz el minket máshová, ha meglátod, amit keresünk. Nem szabad megijedned.

– Megígérem, de mondd el mi az.

– Amiért a világ végére elhajóztunk az egy hatalmas, borzalmas…

– Seymour kérlek, mondd már…

– Egy szörnyeteg. Olyan hatalmas és iszonyatosan félelmetes, hogy aki meglátja azonnal szörnyet hal.

– Tehát egy halat keresünk? –mondta a lány pimasz flegmasággal.

– Ez nem egy egyszer? hal, ez a lény, százszor akkora, mint a hajónk, s a feje akkora, mint egy elefánt. A fogai akár a kínai dárdák s az uszonya, mint egy repül? szárnya.

– Nagyon érdekes. És mondd, ha ilyen hatalmas és veszélyes ez a hal…

– Nem hal, szörnyeteg.

– Jól van, akkor szörnyeteg. Ha ilyen veszélyes miért akarod megtalálni?

– Mert az vitte el az életkedvem.

– Úgy érted, hogy…

– Mikor el?ször megláttam, annyira megijedtem, hogy azonnal elvesztettem a jó kedvem, és azóta nem tudok nevetni se. Szeretnék már egy nagyot nevetni, de nem megy.

– Sajnálom, Seymour, segítünk neked, hogy visszakapd a jókedved. Megígérem, hogy ezután együtt fogunk nevetni és jókat szórakozunk ezen az egészen.

– Rendben, hiszek neked, de most segíts, nem találom a helyet, ahol legutóbb ráakadtam. 

 

Dóra boldogan állt be matróznak, hogy segítsen a kapitánynak, és kis id? múlva meg is találták, amit annyira kerestek. Malvin hatalmasat üvöltött a leveg?be, a legénység azonnal meghallotta s a kabinból kilépve mindenki szája tátva maradt.

A kapitány igazat mondott, a szörny valóban hatalmas volt, nem is lett volna szerencsés megközelíteni.

– És most hogyan tovább Seymour? – kérdezte az arab mérgesen s közben a jól megszokott kézmozdulataival tette még érthet?bbé, hogy kilátástalan helyzetükben teljesen tanácstalan.

– Egy percig se féljetek, én tudom a megoldást. Megcsáklyázzuk, hozzátok a csáklyáimat.

– Miféle csáklyákat? – kérdezte Sarus nagyra nyitott tanácstalan szemekkel. Nincs semmiféle csáklya.

– Mi az, hogy nincs csáklya, mit csináltatok a szerszámaimmal?

– Soha nem is voltak a hajón, mikor kipucoltam a fedélközt, nem láttam semmilyen felszerelést és gondolom, a kabinokban sincsenek.

– Nem baj, egy másodpercig se csüggedjetek, kitalálunk valamit. Dóra velem jönnél egy másodpercre?

– Nem tudod, mit kellene tenni, igaz? – kérdezte a lány s nagyot sóhajtott.

– Persze, hogy tudom, mit képzelsz, csak gondoltam neked is akad valami használható ötleted.

– De mégis mire gondolsz? Ebben a mesében te vagy a vén tengerészkapitány, aki kihúz minket a bajból.

– Igen, de a csáklyák…

– Hagyd már azokat a vackokat, jól tudom, hogy mi a bajod. Te félsz, félsz, hogy nem kapod vissza a jókedved.

– Talán igazad van, de ha bevallom, hogy félek, segítesz?

– Igen, de akkor nincs több köntörfalazás. Megígéred?

– Jól van, áll az alku, de a többieknek egy szót se.

– Rendben, és akkor mit csináljak?

– Mit tudom én, talán kisebbre varázsolhatnád a szörnyet, hogy kihalászhassuk, de jó kicsire, mert csak zsebpecám van itt.

– Te aztán igazi hajóskapitány vagy – mondta a lány a rejtett gúny éles ?szinteségével. – Jól van, akkor fogjuk ki a nagy halat.

– Nem hal, szörnyeteg…

 

Ahogy kiléptek a kabinból a többiek már várták ?ket.

– Nos, mi a döntés? Elmegyünk, ahogy a józanész diktálja, vagy elsüllyedünk a logikával együtt? – kérdezte az arab.

– Csigavér, kis barátom, megvan a megoldás. Dóra készen állsz? – súgta a kapitány a lánynak, miközben ? nagyokat sóhajtott.

– Igen azt hiszem. Ha már megígértem, hogy együtt nevetünk, hát legyen.

 

 

Dóra kiállt a hajó orrába s próbálta a szörnyet maga elé képzelni s jött is a hatalmas monstrum. Úgy emelkedett ki a vízb?l, akár egy felh?karcoló. Kék testén, hosszú vonalak húzódtak, s ?si írásra hasonló motívumok tarkították.

Hirtelen a szörny fehér fényben tündökölve, elvakította a legénységet. A fény megzavarta a lányt is, s hirtelen újra a szobájában találta magát. A vakító fény egy autó volt, amely az ablaka el?tt haladt el, s er?s lámpája elmosta az árnyakat a falról.

Hajnalodott az éjjeli árnyak már nem tértek vissza aznap, de Dóra megfogadta, hogy visszaszerzi a kapitány jókedvét és alig várta már az éjjelt, mikor újra együtt lehet barátaival s folytathatják kalandjukat a varázslatos óceánon hajózva.

 

 

 

10 év 4 komment

Itt a vége…

 

  

– Merre tartunk Fannikám?

– Minden nap kijárunk a férjemmel a birtokra sétálni, ámulatba ejtenek a palota nagyságú sziklák. Legutóbbi kirándulásunkon felfedeztünk egy kényelmes, járható ösvényt. Levezet egészen a partig, igaz nem a homokos részre, hanem a kavicsos partra, de majd meglátod a lapos, meleg kavicsok milyen jól ellazítják a talpadat. Ott szoktam olvasgatni, ha Zsigmond nincs otthon vagy, ha egy kis magányra vágyom.

– Sokat gondoltál rám az évek során?

– Rengeteget, de a sok tennivaló nem hagyott id?t a búslakodásra, férfi nélkül sok volt a munka a háznál. Még akkor is sz?kösen éltünk, mikor anyánk megörökölte a vagyont, nem akarta, hogy uzsorásnak tekintsék és eljöjjenek kunyerálni. Aztán meg jött az esküv?. Olyan hirtelen történt.

Azonban a nélküled eltöltött hosszú évek alatt, mindig szántam egy kis id?t arra, hogy felidézzem az arcodat, hogy soha se veszítsem el az emlékezetemb?l. Nem tudhattam, hogy láthatlak-e még valaha.

– Mikor tíz évvel ezel?tt elhagytam a szül?házam s azon a sáros úton elindultam a vonat-állomásra, még egyszer visszanéztem, s téged láttalak. Ott áltál a verandán s rezzenéstelen arccal nézted, ahogy egyre távolodom. Egy könnycseppet sem hullattál, de így volt tökéletes, mert így ?riztelek meg az emlékeimben. Nem hittem, hogy valaha látlak még, de ez a kép mindvégig felderengett a szemem el?tt.

– Nehéz id?k voltak bátyám, de most már minden megváltozik. Kérlek, szeresd te is Zsigmondot, mert sokat köszönhetek neki, ? tartotta bennem a lelket, mikor anyánk már a végét járta s akkor is ? volt mellettem, mikor édesanya eltávozott. ? is a család tagja már s szeretném, ha a jöv?ben igazi családdá kovácsolódnánk.

– Természetesen tiszteletben tartom a kívánságodat, mindent elkövetek, hogy te és a családod boldogan és zavartalanul éljetek tovább. De mondd csak húgom, anyánk, hogy viselte a távozásom, összetört a szégyent?l?

– Miután elmentél anyánkat végzetes melankólia ragadta el, halála napjáig sem gyógyult ki bel?le. Mindig olyan komoly és haragos volt a tekintete. Egy évvel kés?bb engem elküldött egy bentlakásos iskolába, hogy tanuljak és, hogy elfelejtsem a családban történt tragédiát, habár még most sem tudom igazán mi történt akkor.

– Megtudod, Fannikám, hamarosan, ígérem, de most mesélj még.

– Ahogy akarod bátyám. Elmondom én is a könyvem történetét, talán egyszer papírra is vetem.

Egy hónap múlva megszöktem az iskolából, hogy megkeresselek, de még alig voltam nyolc éves, nem jutottam messzire, hamar visszavittek. Az iskolai élet olyan volt akár egy börtön. Négy hosszú évig raboskodtam ott, mire újra rászántam magam a szökésre, de akkor már csak szabadulni akartam, csak az járt a fejemben, hogy bármi jobb lehet ennél. Miután kikerültem azonnal haza akartam menni, de a városban elkapott egy csapat keresked?. Zsákot húztak a fejemre, és három napig utaztunk így, míg végül megálltunk s egy piac közepén találtam magam, egy idegen helyen. Emberkeresked?k voltak. A piacon nem láttam mást, csak fekete férfiakat és fiatal lányokat szakadt ruhában, sáros arccal. Borzalmas látvány volt és én is közéjük tartoztam. Nagyon féltem. Addig el sem tudtam képzelni, hogy létezik ilyen. Hallottam történeteket az iskolában, hogy más, távoli országokban el?fordulnak emberkeresked?k, de hogy itt nálunk, azt soha nem gondoltam volna. Az els? napon nem vettek meg és a következ?n sem és azután sem. A keresked?k soha sem bántottak és minden egyes nappal egyre közelebb éreztem magamhoz azokat az embereket. Nem voltunk barátok, de sok id?t töltöttünk együtt és azon az idegen helyen nem ismertem senkit. A végén már attól rettegtem, hogy megvesznek és elkerülök onnan egy újabb idegen helyre. Több mint egy évet éltem velük, míg egy nap végre kiszabadultam. Ugyanis az angol katonaezred megtudta, hogy az emberkeresked?k abban az erd?ben vertek tábort, ahol az ezred állomásozott.

– Micsoda balekok. Mármint a keresked?k.

– Igen, igen. Tehát, épp a sátorban aludtam, mikor egy hatalmas ütést éreztem oldalról. A sátor rám d?lt, mert egy alak ráesett kívülr?l. Mire sikerült kimásznom, a tábor egy véres kivégzés színhelyévé alakult át. Ha valaki pár perccel hamarabb látja, soha nem hitte volna, hogy így fog kinézni. Mindenütt folyt a vér s a halott tetemek úgy feküdtek a sárban, mintha lisztes zsákok lettek volna. Az ott töltött id? alatt rengetegszer gondoltam arra, hogy mi lenne, ha megmentenének, hogy végre megkönnyebbülnék, nem lenne a folytonos rettegés. De nem így lett. Ahogy álltam az összed?lt sátor el?tt, nem éreztem a h?n áhított megkönnyebbülést, inkább sajnálatot éreztem, és inkább raboskodtam volna még, hogy megmentsem ?ket a kivégz? osztag éles pengéit?l. Nem értettem, miért kell mindennek így végz?dnie. Arra gondoltam, hogy tegnap még beszélgettem velük, talán még nevettünk is együtt, most meg élettelenül, kih?lve fekszenek a mocsokban és senki nem fog rájuk emlékezni. A katonáknak talán csak egy egyszer? gyakorlat volt, ami másoknak az életébe került. De persze órákkal a kivégzés után a katonák már vígan nevettek. Nem tudtam elképzelni, hogy nem éreznek semmi gyötr?dést a szívükben vagy valami fájdalmat a gyomrukban, amiért kioltották mások életét.

Volt ott egy katona, aki vigyázott rám a rajtaütés után.  Hosszú órákig beszélgettünk, addigra a holttesteket is felpakolták egy rozoga szekérre, ami elszállította ?ket a mez?n kiásott tömegsírhoz.

 Ez a katona fiatal volt és tapasztalatlan, L?rincnek hívták. Kellemes hangja volt és olyan szép meséket tudott, hogy ittam a szavait. Míg hazafelé tartottunk az ezreddel, végig beszélt s csak beszélt és én nem vágtam a szavába, mert élvezet volt hallgatni. Mikor hazaértünk, megígérte, hogy majd ír nekem, de akkor hirtelen felderengtek bennem a kivégzés hosszú pillanatai, ahogy hallom a csontok reccsenését és a pengék reszel? hangját, ahogy belefúródnak a húsba. Összeszorult a gyomrom, mikor belegondoltam, hogy egy ilyen emberrel kelljen beszélgetést folytatnom, hiszen ? is csak egy a többi mészárosból.

Végre otthon voltam, de féltem, hogy édesanya, hogyan fog fogadni ennyi év után. Remeg? lábakkal közelítettem felé a verandára, de ? csak mosolygott egyet és szorosan magához ölelt. Percekig így maradtunk, akkor életemben el?ször hallottam, hogyan ver a szíve. Aztán elengedett és minden ugyanúgy ment, mint régen. Egy órával kés?bb, megint ugyanaz a komor hangulat és ugyanaz a monoton házimunka. Soha nem kérdezte meg, hogy mit csináltam abban a hat esztend?ben, míg távol voltam t?le, úgy hatott számomra, mintha észre se vette volna, hogy nem vagyok otthon.

Egy hónappal kés?bb levelet kaptam a katonától, hogy szeretné, ha visszaírnék. Azonnal megírtam neki, hogy nem óhajtok egy gyilkossal levelezni és megkértem, hogy felejtsen el örökre. Hajthatatlan volt, azt írta, hogy a mi találkozásunk végzetes volt számára, mert azonnal elragadtam a szívét és ehhez hasonló romantikus ömlengések. Nem hittem neki.

Azonban pár nappal kés?bb, szörny? visítást hallottam a pajtából, édesanya volt az. Ordított, hogy rögtön menjek, mert az úton hever egy férfi és er?sen vérzik. Hamar kirohantam. A hasán feküdt, nyakig sáros volt az arca is mer? feketeség. Bevonszoltuk a pajtába és ledobtuk a szénára. Vittem neki vizet, hogy megmosakodjon és igyon. Mikor letisztítottam az arcát rögtön felfedeztem benne a fiatal katona vonásait. ? volt az, eszméletlenül hevert a karomban. Nagyon megsajnáltam és elláttam a sebeit. Mikor felébredt, elmesélte, hogy betért egy kocsmába, hogy megkérdezze, hogy merre lakom, erre azok agyba-f?be verték, de azt nem tudja, hogy miért. Végül a kocsmáros hozta el hozzánk szekéren és ledobta a sárba. Megtudtam t?le, hogy soha nem is akart katona lenni, csak az apja küldte oda, mert amit ? választott hivatásul az apja szerint nem elég férfias.

– És mi akart lenni? Mondd húgom, igazán érdekel.

– Költ? akart lenni. Úgy bizony. Költ? és író akár csak te magad. Azt is elmondta, hogy akkor azon a napon a táborban ? nem ölt meg senkit, és azóta sem. Mikor megtudta, hogy nem kívánok vele beszélni többet, megszökött a katonaságból, hogy velem lehessen, hogy szeressem ?t. Két szökevény. Tudsz ennél romantikusabbat elképzelni, bátyám?

– Soha nem hallottam ennél kalandosabb mesét húgom. Kár, hogy elolvastad a könyvem, az ennél sokkal unalmasabb. Na és mond drága Fanni, mi lett a te katonád sorsa?

– A történetnek itt még koránt sincs vége. Engedd, had folytassam.

– Persze húgom, örömmel hallgatlak.

Miután L?rinc megszökött a kötelékb?l, körözést adtak ki ellene, ezért bujkálni kényszerült. Persze vele tartottam én is. Mikor édesanya megtudta, hogy a szerelmem egy katonaszökevény, a legnagyobb meglep?désemre csak ennyit felelt: Milyen romantikus.

Hat év után, akkor láttam el?ször mosolyogni. Azonnal levelet írt a Spanyolországban él? húgának, hogy segítségre van szükségünk és, hogy egy kis id?re beköltöznénk az andalúziai házába. Pár nappal kés?bb már úton voltunk Spanyolország felé.

– Gyönyör? hely, igaz? Mi is jártunk ott a kapitánnyal.

– Életem legszebb hónapjai voltak azok. A ház hatalmas volt és szinte üres. Egy szekrény, egy asztal és egy terebélyes francia ágy volt benne. A ház pompázott a mediterrán színekben s olykor úgy hatott, mintha a napsütés abból a házból születne újjá, minden egyes reggelen. Gyönyör? almáskertje olyan volt, akár egy labirintus, nem tudhattad, hol kezd?dik és hol ér véget. Hosszú sétákat tettünk a városban, megismerkedtünk a spanyol szokásokkal – persze azonnal beleszerettem a városba – és, ami a legfontosabb, hogy sütkéreztünk a felh?tlen szerelemben. Ez volt a mi nászutunk, csak kicsit máshogy. Szökevényként nem mutatkozhattunk mindenhol. A városban hat óra után már nem sétálhattunk, olyankor mindig az egyik szomszéd vendégszeretetét élveztük, vagy mászkáltunk az almásban. Arrafelé nagyon kedvesek az emberek, szinte minden nap volt egy meghívásunk, csak úgy, mert szerda van. Órákig borozgattunk, miközben csodálatos mesékkel szórakoztattak minket. Egy ott lakó házaspárról mostanra többet tudok, mint a saját családunk történetér?l. Gyakran írunk egymásnak az asszonnyal, nagyon jó emberek. A férje sakkot oktat gyerekeknek.

Az egyik nap elfogták L?rincet a piactéren és eljöttek értem is, épp a házban voltam a délutáni sziesztámat töltöttem, a spanyoloknál fontos a nyugodt szieszta id?. Hangos kopogást… nem is, inkább dörömbölést hallottam az ajtóból. Mikor ajtót nyitottam egy idegen katona állt velem szemben, zuhogott az es?, a katona is csurom víz volt, úgy hatott mintha viaszból lenne és olvadna az arca. Rettenetesen megrémültem. Megragadott és magával vitt a rend?rségre. Több mint egy hetet voltam börtönben összezárva egy csapatnyi b?nöz?vel. Mikor kiengedtek, nem akarták elárulni, hogy meddig tartják fogva L?rincet, de egy újabb hét kilincselés után, találtam egy fegy?rt, akit le tudtam fizetni, ? mondta, hogy kell még egy hónap, mire meghozzák az ítéletet. Nagyon féltem, mert nem tudtam, hogy mire véljem ezt az id?húzást, biztos voltam benne, hogy nagyon sokáig marad benn. Egy hónap múlva meg volt az ítélet és akkor, azt hiszem, meghalt egy részem. Majdnem két hónapot vártam arra, hogy aztán húsz perc lefolyása alatt halálra ítéljék. Mikor kimondták az ítéletet hirtelen összeszorult a gyomrom, és nem tudtam megmozdulni, vagy talán nem is akartam. Szerettem volna elsüllyedni, vagy ott helyben összeesni és meghalni. Három nappal kés?bb L?rinc behivatott magához, hogy elbúcsúzzunk. Nem beszélt sokat, azt hiszem, félt. Elmondta, hogy élete legszebb évei voltak és hogy, ha újra kezdhetné, akkor újra megtenné. Nagyon sírtam, megszakadt a szívem. Soha többé nem láttam.

Hónapokkal kés?bb megpróbáltam kiadatni a verseit és novelláit. Azt akartam, hogy mindenki ismerje a m?vészetét. Nagyon sok embert megkerestem, de senki nem volt hajlandó kiadni egy b?nöz? kézírását. Mikor már kezdtem feladni, édesanya megkérdezte, hogy miért vagyok ennyit távol a háztól, és hogy folyton csak sírni lát. Elmondtam neki a tervemet, és ? ajánlotta a Kovács urat, aki a te verseidet is kiadta régen.

– Igen, emlékszem rá, jó rég volt már, vajon mi lehet most vele.

– Bordélyházat nyitott és elég jól megél bel?le. Tehát megkerestem Kovács urat, akit nem érdekelt a m?vész múltja, de annál inkább a m?vészete. Zseninek tartotta a L?rincet. A verseskötet megjelent és nagyon híressé tette az én szerelmemet. Olyan büszke voltam rá, de minden éjjel zokogva feküdtem le. Nagyon hiányzott. Az, hogy mindenhol az ? verseit szavalták és az ? nevét láttam a legtöbb kirakatban, olyan volt, mintha nem halt volna meg, hanem még mindig élne, csak nem mutatkozhat, mert akkor elkapják. Olyan volt, mint mikor bujkáltunk. Nagyon sokáig abban a tévhitben voltam, hogy még mindig él és figyel engem.

Néhány héttel kés?bb, édesanya mutatott be Zsigmondnak, aki akkor tért vissza a katonai szolgálatból. Eleinte csak barátok voltunk, sokat sétáltunk, de aztán megszerettük egymást és összeházasodtunk, de mind e közben soha nem felejtettem el a L?rincet, az én költ?met, az én szökevény társamat.

– És mondd húgom, szerelemmel szereted a te férjedet.

– Nagyon szeretem, és ennyi legyen elég bátyám. Jó ember és jól bánik velem, és ezért hálás vagyok.

– És ezzel véget ért a történet, bezárult a kör?

– Bár csak ezt mondhatnám bátyám, de a sors úgy hozta, hogy soha nem lehet nyugtom és még a szellemek is megtalálnak. Mikor már Zsigmonddal összeházasodtunk és kezdtük berendezni a házat a magunk ízlése szerint, érkezett egy levél.

A feladó egy bizonyos L?rinczi Albert volt. A levélben az állt: „Köszönöm, hogy híressé tettél. Örök szerelmed. L.” Mikor huszadjára is végigolvastam a levelet, csak akkor fogtam fel, hogy ki is írhatta. Megfagyott bennem a vér. Sírni kezdtem, és közben hangosan nevettem. Valami fantasztikus érzés fogott el, tudtam, hogy L?rinc él.

Elrohantam a bíróságra, hogy többet tudjak meg a kivégzés körülményeir?l. Titokban hetekig oda jártam, könyveket tanulmányoztam, hogy hogyan is lehetséges ez. Nagyon sok id?mbe tellett, de végre megtaláltam azt a bírót, aki kiszabta L?rincre a büntetést. Nem kaptam sok id?t t?le, de a lényeget elmondta.

Elárulta, hogy L?rincet egy hétig tartották fogva a halálbüntetés végrehajtása el?tt, de a harmadik napon a kormány megszavazta a halálbüntetés eltörlését, így a halálraítélteket életfogytiglani börtönbüntetésre mérsékelték. Azonban az újabb ítélet kihirdetése el?tt joguk volt egy utolsó meghallgatásra. Azon a meghallgatáson L?rincet felmentették minden vád alól, arra hivatkozva, hogy sérülés érte az egyik összecsapás során, ezért kérte a katonaságtól, hogy leszázalékolják. Ezt a tényt nem tudta igazolni, de mint kés?bb megtudtam, egy íróhoz méltó kerek mesét talált ki a balesetér?l, nem is tudtak belekötni. Mikor engem keresett a városban és összeverték a kocsmában, eltört egy bordája és az egyik ujja. Az err?l szóló doktori tanúsítványt mutatta fel a bíróságon. Mivel nem akartak több id?t pazarolni egy olyan emberre, aki igazából nem is követett el f?ben járó b?nt, elengedték. Az egyetlen feltétel az volt, hogy soha többé nem térhet vissza az országba.

Azóta minden héten érkezik egy levél, benne azok a fantasztikus mesék, amik elrepítenek hozzá.

– Még mindig szereted ?t, húgom?

– Talán igen, talán nem. De jól van ez így, boldog vagyok itt Zsigmonddal.

– Még nem is mesélted, hogyan ismerted meg a Zsigmondot.

– Az igazság az, hogy nincs mit mesélni rajta. Egy nap csak úgy a semmib?l megjelent a verandánkon. Nem is ismertem addig. Rámen?s volt és faragatlan, de rájöttem, hogy nem várhatok a hercegemre. Id?vel jobban megismertem és ? lett a legjobb barátom, az egyetlen barátom. Volt pénze és rendes munkája, így hozzá mentem. Ennyi a mi történetünk. 

Kérlek bátyám, mondd el a te históriádat, hogy miért kellett ennyi éven át nélkülöznünk téged, mi az a nagy titok, amiért szám?ztek téged.

– Sok éven át, mindig lejátszottam a fejemben, hogy hogyan fogom elmondani ezt neked, de mind hiába. Olyan nehéz elkezdeni, hiszen eddig csak a fejemben élt tovább ez a szörny? dolog, de most beszélnem kellene róla. Mintha nem is valóság lett volna, csak az agyam egy szörny? koholmánya, de most bebizonyosodik, hogy nem álom volt. Vajon soha nem tudok megszabadulni t?le?

Fanni hirtelen belém folytja a szót.

– Nézd Kornél.

Hatalmas füstfüggöny tarkítja az eget. A ház fel?l jön.

– Siessünk húgom, talán a ház gyulladt ki.

– Menj csak el?re, amint tudok, megyek utánad.

Ahogy futásnak eredek, érzem, ahogy a szél felkavarja a leveg?t s a partról ide sodródott sós víz illata összekeveredik a maró, b?zös füsttel. Nehezen kapok leveg?t. Hamar elérem a házat, de már kés?. A palota ég. Úgy ég és füstöl, akár a száraz gaz a nyári kánikula nyomasztó forróságában. A falakra úgy csapnak fel a perzsel? lángnyelvek, akár a tengerparton zúgolódó hullámok. Micsoda kett?sséget érzek. Egyszerre látom csodás és szörny? látványnak.

Hirtelen meglátom magam mellett Zsigmondot. Úgy áll mellettem, mintha már órák óta beszélgetnénk egymással. A külseje letaglóz. Koszos fehér atlétát visel, s csapzott frizurája is jócskán eltér a jól megszokott eleganciától. A vállán egy medveöl? puska pihen. Whisky-s üveget tart a kezében. Az üveg tartalma elfogyott s Zsigmond tekintetét elnézve nem kétséges, hogy hová távozott az ital. Rossz el?érzetem támad.

– Zsigmond, jól vagy? – teszem fel a meglehet?sen buta és felesleges kérdést.

– Hogy jól vagyok-e? Talán feltennéd ezt a kérdést, ha tudnád, hogy ki vagyok valójában? Talán hazajöttél volna, ha tudod, hogy újra szembe kell nézned a szörny? múlttal. A válaszodra a feleletem: igen. Jól vagyok, mert végre megtaláltalak. Tíz évvel ezel?tt megfosztottál valamit?l, amit nem lehet visszaadni. Egy olyan személyt vettél el t?lem, aki a legfontosabb volt nekem ezen a világon. Az öcsémet. Ugye emlékszel rá? Kapitány Gerg? az én öcsém volt és te megölted.

E név hallatára megfagy bennem a vér. Úgy érzem magam, akár a tengeren. Magányosan. Nincs senki, aki nekem adna igazat, de végtére miért is adna. Hiszen b?nös vagyok. Megöltem egy embert, valakinek a fiát, valakinek a testvérét. Soha nem gondolkoztam el azon, mi lett volna, ha az én testvéremet ölték volna meg. Mindig csak azon járt az eszem, hogy elfelejtsem és megússzam a büntetést, de ez lehetetlen. Hiszen nem élhetünk örökké üldözötten, azon tanakodva, hogy vajon mikor jön el az utolsó nap. Az a fiú a kezeim közt halt meg s én okoztam a halálát…

 

Tíz évvel ezel?tt, épp tíz évvel a második világháború vége után történt. Egy kis ír szigeten éltünk akkor édesanyánkkal, alig pár kilométerre innen. Csak néhány család lakott azon a szigeten, mindenki ismert mindenkit. Kamaszként minden csínytevésben részem volt, mondhatni én voltam a vezére a kamasz csürhének.  Minden egyes reggelen felkapaszkodtunk az egyik sziklára és onnan kémleltük a napfelkeltét. Micsoda szépség volt. Többnyire nem jártunk iskolába, így minden napunk lazsálással telt. Kalandokat találtunk ki magunknak s annyira beleéltük magunkat a saját világunkba, hogy az egyik nap elvesztettük a valóságot.

Reggel volt, kelt a nap. Mi ott voltunk a sziklán s rituálészer?en megfürödtünk a nap sugaraiban. Mikor a nap már körbe fonta a horizontot s teljes lett a világosság, elkezdtünk ötleteket gyártani. Volt egy srác, akinek az apja meghalt a háborúban. ? vetette fel az ötletet, hogy tegyünk úgy, mintha angol katonák lepték volna el a szigetet. A játék kezdetét vette.

Pár srác az erd?ben bújt el, mi meg – a maradék három – fenn maradtunk a sziklán s ott bújtunk el a csizmások el?l. Mikor a katonák felértek a szikla tetejére, elrejt?ztünk egy kisebb darab mögé és vártunk – hogy mire, azt nem tudom. A katonák elmentek s mi el?bújtunk a rejtekhelyünkr?l. Lenéztünk a mélységbe s kémleltük a többieket, akik az erd?ben bujkáltak az angol katonák el?l. Az egyikünk hirtelen felkiáltott – el?ször azt hittem, hogy csak játszik -, hogy siessünk, mert mutatni akar valamit. Annyira nézte azt a valamit a földben, hogy teljesen lázba jöttünk és mohó érdekl?déssel találgatni kezdtünk. Vajon mi lehet az a vasdarab? Rozsdás volt és hosszú, akár egy fegyver. Kiástuk és letisztítottuk. Egy puska volt az. Mondtam a többieknek is, hogy már sokat halottam az ilyesféle fegyverekr?l. A világháború után rengeteg fegyver van szétszórva az egész világon, de azért azt nem gondoltam volna, hogy ott az isten háta mögött is találunk ilyesmit. Gyerekes türelmetlenséggel harcoltunk érte. Végre az én kezembe akadt. Percekig tanulmányoztam a magam módján, mire az egyik?jük hirtelen felé nyúlt s ki akarta kapni a kezemb?l. A puska elsült… a fiú úgy hullott a földre akár egy darab k?. Élettelen volt és sápadt. Nem mozdult meg többé.

 

… Fanni húgom éles sikolya húz vissza a valóságba.

Térdre omlik mellettem, s zokog, miközben Zsigmond arca sátáni grimaszra húzódik. Ahogy hirtelen meglátom a kezében a pisztolyt, elfog a rettegés, az a hirtelen borzongás, ami végigmegy a testünkön, mert tudjuk, hogy nem tudunk semmit sem az ellen tenni, ami most következik. Azt szokták mondani, hogy miel?tt meghalunk, lepereg el?ttünk az életünk, de ez nem igaz, nekem csak életem legszebb pillanatai jutottak eszembe. Újra felidézem a kapitányt, ahogy férfias büszkeséggel kormányozza a hajót, s ahogy a tatról lenézek csak a végtelen horizontba nyúló, lebukó napkorongot látom. Eszembe jut a jó öreg mester és a lánya.

Azt hiszem szép életem volt. Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz becsülettel meghalni, hiszen ha nem lennék rest, most könyörögnék az életemért, mert igenis sajnálom itt hagyni. A könyörület azt hiszem most nem játszik.

– Legyen hát, nem félem a halált, legyünk túl rajta. Célozz a szívemre, Zsigmond. Lerovom a tartozásom. Ég veled drága húgom.

Amint elhagyták ezek a szavak a számat, máris tudtam, hogy a könyörgés talán mégsem lett volna olyan ostoba megoldás. Talán már kés?. A golyó a cs?ben van, halottam, ahogy az ólom kilövésre készen áll. Egy apró ólom darab végez a nagy íróval. Vajon annak tartanak? Ezt se tudjuk már meg. Inkább lehunyom a szemem.

Ahogy lecsukott szemmel várom a halálomat, felt?nik drága húgom csendje. Ennyire nem szeret már? Talán elájult a félelemt?l.

– Készen állsz, Kornél, hogy végezzek veled és egyszer, s mindenkorra lezárjuk ezt az ügyet?

– Hogy kérdezhetsz ilyet? Az ember mikor van felkészülve a saját halálára? L?j, kérlek, l?j végre.

– Elszámolok háromig, mire meghallod a hármat, már halott leszel.

Életem legkeservesebb három másodperce lesz, de mit számít ez már, mintha most kezdenék el magamnak naplót írni. A félelem, már szinte fáj. A szemem még mindig csukva, érzem, ahogy a golyó a fejembe száll.

– … kett?

– … három.

 Minden elsötétült. Úgy rogyok a földre, mint egy madárijeszt?, amit megtépett a vihar.

– Kornél, Kornél? Kelj fel, kelj már fel. Térj magadhoz, Kornél.

Mi történt velem? Nem fáj semmim, nem vérzek. Ahogy kinyitom a szemem, csak a vakító napsütés villan fel, talán a mennyországban vagyok? Á, nem ez még gondolatnak is közhelyes. Vajon mi történt? Hirtelen meglátom Zsigmondot hatalmas mosoly húzódik az arcán, öblös csókokat oszt Fanninak.

– Mi folyik itt, Fanni? Elmagyaráznátok, hogy mi a fészkes fene folyik itt?

– Sajnálom bátyám, igazán sajnálom, de tudnod kell, hogy csak a te érdekedben tettük. Átverés volt az egész. Édesanyánk ötlete volt a színjáték. Szerinte csak úgy ?zhetjük ki a fejedb?l a fájdalmas emlékeket, ha újra átéled azt a borzalmas helyzetet. Tudnod kell valami nagyon fontosat, bátyám:

Mikor tíz évvel ezel?tt megtörtént az a szörny? baleset, a fiú nem halt meg, csak megsebesült. Akkora trauma ért téged, amiatt, hogy valakinek a halálát okoztad, hogy azonnal összepakoltál és elmenekültél. Valójában nem édesanyánk küldött el téged, hanem az a másik személy, aki benned megszületett, mikor a baleset történt. Ezt a másik énedet kellett nekünk ki?znünk. Soha nem haragudott rád, Kornél. Rengeteg levelet írt neked, de te mindig csak annyit feleltél, hogy nem mehetsz haza, mert szégyent okoztál neki.

– Én nem is tudom, mit mondjak. Annyira nehéz elhinni, hogy ennyi éven keresztül hazugságban éltem. Szörny?, hogy nem voltam anyánk mellett, mikor elment.

– De igen, ott voltál. Számtalanszor végigolvasta az írásaidat és mindig arról beszélt, hogy ha egyszer visszatérsz, csak magához szorít, és soha nem enged el többé. Nagyon szeretett téged, Kornél és mindig veled volt.

Hirtelen visszafojthatatlan zokogásban török ki, nem tudom megállni, hogy ne eresszem ki a dühöt, csalódottságot és azt a végtelen szomorúságot, ami az évek során felgy?lt bennem. Annyival könnyebbnek érzem magam t?le. Megszabadultam a béklyóimtól és attól a fojtogató gondolattól, hogy nem is szabadna élnem. Pedig igenis, szeretek élni.

– Várjunk csak. Akkor te végig hazudtál nekem húgom, egy szavad sem volt igaz az életedr?l?

– Talán egy kicsit hazudtam, de volt benne igaz is. Kérlek, bátyám engedd meg, hogy újra bemutassam a férjem, ? L?rinc, akir?l már meséltem neked. L?rinc író, szerintem jól kijöttök majd egymással.

– Szervusz, L?rinc, üdvözöllek újra, de remélem, a jöv?ben nem akarsz majd lel?ni.

– Ezt megígérhetem, és amúgy is kell a pénzed, hogy vehessünk egy másik házat, mert ezt fel kellett áldoznunk. Édesanyátok szerint minden régi emlékt?l meg kellett szabadulnunk, így a háztól is. Pedig már kezdtem megszeretni.

– Ne félj, gondoskodom róla, hogy te és a húgom boldogan éljetek. Tudod, egyébként sem szerettem a Zsigmond nevet. Az a középs? nevem.

-… úgy hallottam, hogy te verseket írsz.

– Igen, ez így van, tudod a húgod az els? perct?l kezdve megihletett, és azt éreztem, hogy nekem írnom kell. Megyek, segítek neki felpakolni a kocsira, pár napra beköltözünk a városba, míg nem találunk egy megfelel? házat.

– Menj csak.

 

Az én börtönöm nincs többé, újra szabad vagyok. Lehet-e az ember olyan gondtalan, mint születésekor vagy egészen kisgyermek korában? A halál az egyetlen kibúvó, de én abból még nem kérek.

Az én életem ma kezd?dött el.

 

10 év 3 komment

Zsanettnak, n?véremnek

 

Hízik már a jég a vándor k?sziklákon.

Ahogy a vonatból kémlelem a tájat, egyszerre felderengenek bennem a gyermekkori emlékek.

A part a sziklás öbölben, páratlan látvány.

A végtelenbe t?n? tenger morajlása megbódít. Mintha honvágyam támadna. Nem is tudom már, hol vagyok otthon. Én a költ?, csavargó, már rég elvesztettem az otthon melegét s az arcok is elkoptak a fejemben. Vajon megismerem mára már n?vé lett kishúgom? Mindenesetre, a táj szépsége, azt hiszem, örökre rabul ejtett. A sziklás völgyi faragások, vagy azok a csodálatos albatroszok, ahogy a víz tükre felett egyensúlyozva lesnek zsákmány után. Soha sem felejtem el a búvóhelyet a letarolt sziklás belsejében. Oly csodálatos emlékek ezek, mégis az a gyönyör? gyermekkor, egyetlen hiba miatt kárba veszett. Akárhányszor eszembe jut a baleset, szörnyülködve tekintek le a sziklás k? parcellákra. Azok a férgek, azok a nyavalyás szörnyszülöttek!

Bár csak… meg nem történté tudnám tenni. Miért nem haltam meg én is akkor, mennyivel könnyebb lett volna. Gyenge vagyok, nagyon gyenge…

Máig emlékszem arra a napra, mikor felszálltam a vonatra s elhagytam ezt az istenverte helyet. Tisztán él bennem a kép s édesanyám düht?l lángoló arca, mikor zokogva kérlelte, hogy mennyek el, s csak akkor térjek vissza, ha ? már nincs többé. Szégyent hoztam rá, s úgy is cselekedtem, ahogy ? akarta.

Alig egy hete kaptam kézhez egy sürg?sségi levelet drága húgomtól. Tíz év után az els?. Azt hittem már a nevemet is elfelejtette, hiszen kicsi volt még, mikor elhagytam ?ket. Soha sem írtam neki, nem is találkoztunk, talán mert gyáva voltam elmondani neki az igazságot, vagy mert nem ismert volna meg, és azt nem bírtam volna elviselni. A levelét gy?röttre olvastam már. Így szól:

 

Kedves Kornél, bátyám!

 

Anyánk a napokban elhunyt.

A temetése tíz nap múlva lesz az erdei birtokon.

 

Ui.: A büntetésed lejárt.

 

Fanni

 

 

A büntetésed lejárt. Vajon tud mindent, vagy nem tud semmit. Talán édesanyám, a bizonytalanság nyomasztó gondolataival ?zött ki Fanni emlékeib?l? Félek, rettegek. Mit szól, majd, ha megtudja mi történt, akkor, tíz éve. Mert, hogy muszáj elmondanom. Azt hiszem. Vagy nem?

Mikor érkezünk már meg?

A csodálatos tenger morajlása tovább részegíti a környez? lakók kedélyét. Itt mindenki olyan nyugodt. A nagyvárosból kiszakadva, úgy érzem, mintha megsüketültem volna. Mély csend honol. Csak a morajlás, s a hegyi fenyvesek közt cikázó sebes szél, ahogy meglebbenti a tüskés óriásokat. Félek, hogy ez sem tart örökké. Mi van, ha ide is elér az óriás cégek éles karma. Csak a pusztítás és a pénz hajkurászása. Lelki nyomorékok. És még ?k neveznek engem ?rültnek és bunkónak.

Mikor édesanyám elküldött hazulról, s jegy híján a vonatról is hamar ledobtak, a sárban heverve felnéztem s kiszúrtam egy plakátot. Egy fiatal fiú ragasztotta a városi hirdetések közé. Feltápászkodtam a sárból, s mint egy részeges alak, a fiú mellé táncoltam, mocskos pofával, szakadt ruhában.

– Mi van a poszteren? – kérdeztem, odamondóan, mintha már percek óta beszélgetnénk.

– Téged úgysem érdekel – bökte oda a választ, harsányan.

– Na de mégis mit jelent az, hogy Greenpeace? – er?szakoskodtam tovább, „nekem már úgy is mindegy” alapon.

– Mi egy természetvédelmi szervezet vagyunk, ha éppenséggel tudni akarod – válaszolta bunkón. Volt valami sznobság a hangjában. Vagy ezt a következtetést csak a félrenyalt, angolosan ápolt frizurájából vontam le? Talán.

– Veled tarthatok? – kérdeztem, ártatlan mosollyal az arcomon.

A srác végigvezette rajtam a szemét – addigra a sár már felszáradt a nadrágomról – és ennyit felelt.

– Fel?lem.

Beszálltam a kocsijába s onnantól kezdve négy éven keresztül védtem a környezetet, habár azt sem tudtam, hogy pontosan miért is csináljuk azt, amit csinálunk. A világot bejártuk kétszer is, oda-vissza, de máig nem láttam szebb helyet az én gyermekkori otthonomnál.

 

– Megérkeztünk, uram – jelentette ki a kalauz, megkönnyebbülve.

A szívem majd kiugrik a helyér?l, annyira izgulok. Mikor kinyílik a vagon ajtaja egy furcsa, de ismer?s illat csapja meg, vagy inkább fojtogatja az orromat. A halpiac b?ze. Kisváros lévén, minden egy helyen van, a bank, a vonatállomás, a mozi és a halpiac is. És mivel ez egy kiköt?város, a hal szaga mindent eláraszt. Lepattantam a fuvarról, s most körülvesz a nyüzsg? tömeg, újra elfog az izgalom, a félelem. Nem tudom, merre induljak el.

Mikor már kezdenék kétségbe esni, meglátom egy táblán a nevemet. Elfog a gyomorgörcs. Ahogy közelebb lépek a két ismeretlen alakhoz, felmerül bennem a félsz, hogy talán Fanni az, s nem ismer meg, ezért a tábla. Közeledem, s a lány arca egyre élesebb, kifejez?bb. Azonnal felismerem benne drága húgom vonásait. Csak öregebb, sokkal. Szegényt megmarta az id?, talán szenvedett is sokat. A férfi mellette ismeretlen a számomra. Nem ismer meg. Alig egy hosszú lépésre vagyok t?le, de ? még mindig a tömeget kémleli. Behoztam a lépést.

 

– Drága kishúgom, itt állok el?tted – idegennek érzem magam.

– Szervusz, bátyám, üdvözöllek – feleli gorombán. Talán utál engem? Nem tudok mit kezdeni a gondolataimmal, csak csipegetek a bizonytalanság abroszáról. Szörny? viszontlátás. Az elmúlt tíz évben hányszor elképzeltem a pillanatot, mikor újra ölelhetem Fannit, de most minden illúzió szertefoszlott.

– Ezt a kis ajándékot neked hoztam húgom, semmiség, egy darabka az életemb?l.

Ahogy tépi a szalagot s lehull a színes papír, izgalom fog el, remélem tetszik majd az ajándékom.

– Egy könyv? – kérdezi gyerekesen, mintha nem kapta volna meg azt, amit szeretett volna. – Nagyon kedves, köszönöm – teszi hozzá s egy kis mosollyal is megvendégel.

– Ki írta? – kérdezem játékosan, s ? beszáll a színjátékba. Tovább tépi a színes papírt, s meglátja a bátyja nevét a borítón.

– Hisz ez a te neved, bátyám – gyermekes egyszer?sége és naivsága remélem, csak a színjáték része. – Tehát író lettél – teszi hozzá, Sherlock Holmes okfejtésével.

– Igen, az irodalom az én életem s az írás végtelen világa.

Kishúgom újra elkomolyodik s a mellette álló fiatal férfira néz.

– Bátyám, ? az én férjem, Zsigmond – jelenti be beletör?d?en. Nem szerelmes, az biztos.

– Nagyon örvendek –mondja a férfi, hatalmas mosollyal az arcán. ? szerelmes az is biztos.

– Mennyi ideje vagytok házasok? – kérdezem, megtörve a hallgatást.

– Négy éve vagyunk együtt – a férfit?l kapott határozott válasz, nem engedte Fannit szóhoz jutni. Azonnal tudtam, hogy ? irányítja a húgomat, s elhatároztam, hogy kipuhatolom Fanni érzéseit, s ha nem boldog, magammal viszem.

– Induljunk – invitált a férfi. Nemsokára megláttam egy szekeres kocsit.

– Ezzel megyünk hazáig – mondta Fanni, s láttam az arcán a rutint, biztosan mindig ezzel a vacakkal közlekednek.  S most itt ülök egy szalmabála tetején, egy szekéren, s arra gondolok, hogy mi keresnivalóm van nekem itt. Kicsit sznobnak érzem magam. Míg itt vagyok, megfogadom, megpróbálom értékelni azt a keveset is, s kishúgom viszontlátása minden fény?zésért kárpótol.

 

A házig vezet? út félelmetes, akarom mondani, más világ. Itt a természet az úr a gyönyör?, bölcs természet. A végtelen tenger úgy terül el el?ttünk, akár egy sz?nyeg. Micsoda víztükör.

 

Mikor meguntam a környezetvédelmet – és persze az is közrejátszott, hogy kidobtak a csapatból, mert nem tudtam megkülönböztetni a nyírfát a f?zfától – elszeg?dtem egy hajóra. Arra gondoltam, hogy ha sorra járom a kiköt?t, majd csak felvesz valaki, akinek munkáskezek kellenek. Három napig házaltam a kiköt?ben, míg végre egy kis versenyhajó kapitánya munkát ajánlott nekem, mert az el?dömr?l kiderült, hogy tengeribeteg. A helyi vitorlás versenybe kapcsolódtunk be. Életem legizgalmasabb napjai voltak. A kapitány azt mondta, hogy jó munkaer? vagyok, ezért vele maradtam két hosszú évig. A tenger lett az otthonom. A hajón aludtunk s minden nap magunknak halásztunk. Arany életünk volt.

Egy nap aztán kénytelenek voltunk kikötni, mert kiderült, hogy egészen Kubáig elsodródtunk s a parti ?rség kivontatott minket a partra. Mikor leszálltunk a tatról a hatóságok közölték, hogy a kapitányt egész Dél-Amerikában körözik drogcsempészetért. Máig emlékszem az arcára, mikor felém fordult s azt mondta: Sajnálom kölyök, hogy csalódást okoztam. – Soha többé nem láttam.

Ott maradtam gyerek fejjel egy idegen országban, egy idegen kontinensen. Csaknem egy egész hetet töltöttem el Havanna gettójában, mígnem megismerkedtem egy árussal, aki az egyik kuncsaftjának keresett egy gyors és jó állapotú hajót. Mikor meghallottam, azonnal oda futottam hozzá, de annyira heves voltam, hogy nem jött egy szó se a számra, s akkora nyakast kaptam t?le, hogy szerintem el is ájultam. Két nappal kés?bb újra találkoztam vele, akkor már összeszedtem magam s elvezettem a hajóhoz. Elég rossz állapotban volt, mert az áramlatok egy hete koptatták már, s az el?z? napi vihar is rendesen felborzolta a külsejét. Végül is szép összeget kaptam érte, amib?l haza tudtam utazni s még maradt is egy kis pénzem. Kés?bb megtudtam, hogy a keresked? azért adott érte ennyi pénzt, mert a kapitány által csempészett kábítószer még mindig ott csücsült a kabinban. Pár napra rá ? és a vev?je is börtönben ült már.

Mikor hazaértem Kubából, béreltem magamnak egy szobát az egyik bordély szalonban s nekiláttam a kalandom megírásának. Ez bevált.

 

– Fanni, húgom. Anyánk, hogyan halt meg? – kérdeztem bután és tapintatlanul, de ezt akkor még nem éreztem.

– Öreg volt – válaszolta kurtán s rám se nézett, pedig velem szemben ült azon az istenverte, kényelmetlen szekéren. 

– Mindjárt megérkezünk, majd a vacsoránál beszélgetünk, most hagyj, nem érzem jól magam.

– Mi bajod? Talán rosszat ettél?

Hirtelen meglátom az öreg ház romjait. Ahogy közeledünk az ócska viskóhoz, mögötte hatalmas kastély t?nik fel, szinte a semmib?l egy óriás épület sor. Megérkeztünk és én csak bámulok és ámulok. Nem jutok szóhoz. A semmib?l n?tt ki egy palota a semmi közepére. A szül?házam a hátsó kertben omladozik, azt láttam idefele jövet. Nem kérdezek semmit, nem akarom zaklatni kishúgom, mikor nem érzi jól magát. A nap nyugovóra tér, már csak halványodó színe tündököl az égen, de már máshol jár. A természet is szunnyadni kész, a szél sem fúj már kebeléb?l, megnyugszik az idegen világ.

Vacsorázunk. A hatalmas faasztal színültig tele étellel s itallal. Kishúgom foglal mellettem helyet, s én faggatni kezdem.

– Fanni, drága húgom, mib?l mindez a pompa s gazdagság? – kérdezem, persze csak jószándékúan.

– Nem kell ilyen kifinomultan beszélned, tudom, hogy nem ez a te stílusod – vágja oda mogorván.

– De hát honnan tudnád, soha nem beszéltünk az elmúlt tíz év során.

– Édesanyánk megmutatta azt a pár levelet, amit az els? években írtál nekünk, mikor elhagytál.

– Én soha sem hagytalak el, anyánk kergetett el, persze megvolt rá az oka, az tény. De tudnod kell, hogy soha sem hagytalak volna el, ha rajtam múlik.

– Hát jó, legyen, talán hiszek neked. Egyébként édesanyánk hatalmas összeget örökölt az angol fivérét?l. Nagyjából két éve juthatott hozzá a pénzhez, akkor kezdtünk el építkezni, Zsigmondot is akkor ismertem meg.

– Aha, akkor mindent értek. Ha volna kedved, holnap lesétálhatnánk a partra, elmondanék mindent, amit tudnod kell rólam s a múltamról, a balesetr?l.

– Miféle balesetr?l? – olyan felélénkülten teszi fel a kérdést, mintha a fagyos, goromba magatartás csak egy álca volna. Tudtam én, hogy csak megjátssza magát, ez az én igazi kishúgom.

– Holnap kora reggel a parton mindent elmondok, most még nincs itt az ideje.

– Rendben, megegyeztünk, de holnap mindent tudni akarok, elegem van a titkokból. Édesanyánk sem mondott soha semmit rólad, csak, hogy olyan vagy, mint az apád és elhagytál minket, s hogy soha többé ne említsem a neved az ? jelenlétében. Szörny? évek voltak ezek nekem, bátyám. Látni édesanya arcát, ahogy álomba sírja magát, s a te hiányod is. Olyan üres lett a szobánk nélküled. Tudom azt hitted, hogy még kicsi voltam, mikor elmentél, de igenis éreztem, hogy nem vagy velem, s számtalanszor lejátszottam magamban, hogy’ fogok veled bánni, ha esetleg még látlak ebben az életben. Mikor ma megláttalak, legszívesebben felpofoztalak volna, amiért cserbenhagytál.

– Sajnálom húgom, hidd el, nem teszem többé, soha nem megyek el, ha mégis, akkor jössz velem.

– Rendben, hiszek neked, de most már menjünk aludni, fáradt vagyok és kerülget a rosszullét.

– Mi bajod, de most komolyan? Beteg leszel?

– Nem tudom, tegnap reggel már alig bírtam kikelni az ágyból. Ma is csak azért szedtem össze magam, mert jöttél.

– A férjed hol van, ? már vacsorázott?

– Igen azt hiszem, vacsora után mindig a dolgozószobájában van, s rendezgeti a könyvtárát. Jó éjszakát bátyám, örülök, hogy itt vagy, holnap majd mindent rendbe teszünk s újra egy család leszünk, talán még a könyvedet is elolvasom – teszi hozzá tréfásan, s kis grimasz mászik a szája szélére. Felnevet.

– Jó éjt, drága Fanni húgom, jó éjszakát.

Ahogy halad felfelé a lépcs?n, aggódva nézem lépteit. Arra gondolok, most már mindig az én felel?sségem lesz ?, s a családja.

 

Nekem is volt családom, igaz csak rövid ideig, de életem legszebb évei voltak azok. Mikor hazatértem Kubából s megírtam a kalandom, hónapokig házaltam az irodalmároknál, de mindegyik csak könyvkiadók címét nyomta a kezembe. Az utcában, ahol laktam, volt egy öreg kocsma, jazzbárnak nevezték, de soha nem játszottak jazzt csak a költ?k nyomasztó, mereng? zongora szólamait. Sokat jártam oda, hogy egy pohár rummal nyugtázzam az újabb sikertelen napot. Egyik este mellém telepedett egy negyvenes férfi. ?sz, s?r? haja volt s ?sz pödrött bajsza, kerek gomb szemei. Alig lehetett magasabb százhatvan centinél. Még éreztem a kabátján a friss es? szagát. Cigarettára gyújtott, s felém nyújtotta.

– Kér egyet? – kérdezte, amolyan laza stílusban.

– Nem dohányzom, de megkérdezhetném, hogy maga kicsoda és miért az én arcomba fújja a füstjét? – tettem fel a jogos kérdést, elég bunkón. Akkor még nem tudtam, hogy ? lesz az én mentorom.

– Olvastam a kéziratát, amit egy barátomnál hagyott, tudja, a kalandjairól.

– Én ne tudnám, de mégis mit akar?

– Lenne egy ajánlatom magának, ha megfelel, mindketten jól járhatunk.

– Rendben, hallgatom, nem mintha lenne választásom.

– Így van. Nos, az ajánlatom a következ?. Én megtanítom magát igazán jól írni, s újra írja a könyvét. Higgye el, akkor már biztosan kapósabb lesz az anyag. Hisz a történet jó, de nincs stílusa. Én megtaníthatom rá.

– És ebben magának mi a pláne?

– Van egy lányom, aki már rég megérett a házasságra, de nincs, aki elvegye. Szép és karcsú lány, csak szegény nem tud beszélni, így született s emiatt nem kell senkinek.

– És azt akarja, hogy vegyem el a lányát, a tanításért cserébe? Ugye így van?

– Igen, igen, de ha meglátja, azonnal megszereti, csak jöjjön el hozzánk holnap délben, és megebédelünk együtt. Magának nincs veszteni valója. Ha nem tetszik, legalább evett egy jót. ? f?z és higgye el nekem, remekül f?z. Mit szól?

– ?rült egy fazon maga, de igaza van. Nincs veszteni valóm. Ott leszek. Kezet rá.

 

S más nap csakugyan felkerekedtem, de nem is azért, hogy lássam a lányt, mindinkább azért, hogy hosszú id? után egyek egy kis házi kosztot.

A város sz?k, kanyargó utcáin az ember hamar elcsatangolhat s valahol a gettó kell?s közepén köthet ki – persze ez mára megsz?nt, miután felszámolták a szegény negyedet – de végül is megtaláltam az ódon, mediterrán lakot. A házat egy girbe-gurba vaskapu ?rizte, rajta egy tábla csüngött, a táblán cikornyás bet?kkel ez állt: Kovács, ékszerész, fodrász.

Minden, ami épp kell, de remélem, azért f?zni igazán tudnak – gondoltam magamban.

A férfi kitántorgott a kapuhoz, nem találta igazán az egyensúlyát, talán a föld gyors forgása zavarta meg –állapítottam meg magamban cinikusan.

– Megzavartam a délutáni sziesztában? – kérdeztem, s az órámra pillantottam. Fél tizenkett?t mutatott.

– Szó sincs róla, csak nagy a sürgés-forgás oda bent. Már nagyon vártuk magát. Várjon, azonnal kinyitom a kaput.

Ahogy nyílt az ócska kiskapu a lángoló nap a macskaköves aszfaltra szórta árnyékát. Az egész várost macskakövek tarkították. Szerettem rajtuk szökellni.

A férfi felkísért a kanyargós csigalépcs?n s bevezetett a nappaliba. Pár perccel kés?bb egy lány jelent meg a szobában. Hirtelen nem is tudtam mit kezdeni a látvánnyal. Egy csúnya, ápolatlan lányra számítottam, rongyos ruhában, végtelenül elhasznált ízléstelen topánkával.

De ez a lány talán a legszebb teremtés volt, akit életemben láttam. Hosszú barna combjára a selyemruha ?szinte érzékiséggel hajlott rá, megmutatta az alakját. Narancssárga ruhája úgy hatott a besz?r?d? napsütésben, mintha a napban fürdött volna. Izzadt barna karján a veríték csillámlott a parázsló melegben. Magas volt s gyönyör?. Haját leengedve hordta, a nyakán pihent súlyos, dús hajzuhataga. Hatalmas, barna gombszemei csodálattal töltöttek el. Mikor felálltam, hogy köszöntsem, zavarba jött s elfordította fejét, s egy kis mosoly rajzolódott az arcán. Azonnal tudtam, hogy ? a legszebb n?, akit valaha láttam. Azonnal el akartam venni feleségül. S milyen jó volt az ebéd.

Pár nappal kés?bb hivatalosan is megegyeztem az apjával. Miután megejtettük a szertartást, a férfi betartotta az ígéretét. Megkezdte a tanítást. Életem legszebb évei voltak azok. Gyönyör? feleségemmel mindennap hosszú sétákat tettünk a környez? városokban s egy öreg paptól megtanultuk a jelnyelvet. Boldogok voltunk.

Miután elkészültem a javított változattal, s a mesterem megmutatta egy pár ismer?sének, azonnal jöttek az ajánlatok. A végén már hatalmas pénzösszegekr?l folyt a vita, azt hittük, hogy miénk a világ, s így is volt. A könyv hatalmas siker lett, akár az egész várost megvehettem volna, de a mesterem nem engedte, hogy elszórjam a pénzt. Úgy éltünk tovább, mint addig, csak most volt egy zsák pénzünk. Egy kis id? után azonban felt?nt, hogy fogy a pénz, de mivel én és a feleségem nem költöttünk olyan b?séggel, mint azt a pénz gyors apadása mutatta, már csak egy valakire tudtam gondolni, de sokáig halogattam, nem mertem magamnak sem bevallani. Pár nappal kés?bb azonban, megkeresett a házamban egy uzsorás s követelte a pénzét. Alig jutottam szóhoz. Apósom is épp akkor esett be a kapun. Mikor meglátta az uzsorást, pördült egyet s mintha észre se vettük volna kiment a kapun. Kifizettem az uzsorást, de a mestert csak pár nappal kés?bb láttuk viszont. Hosszú id?be telt, mire levakarta magáról a szégyent s újra a család tagja lehetett. Az incidens után elköltöztünk egy hatalmas birtokra, ahol mindenünk megvolt. Legalábbis azt hittem, de egy id? után honvágyam volt, nem is honvágyam, inkább a város nyüzsgése hiányzott az emberek hada, ahogy a nagyvilági témájukkal órákig csámcsognak egy szerintük intellektuális filozófiai kérdésen.

Így aztán elhagytuk a farmot, de a mester annyira megszerette a nyugodt természet zaját – ahogy ? nevezte -, hogy ott maradt s gondozta a kastélyt és az állatokat. Visszaköltöztünk a városba s mi is eggyé váltunk a nagyvilági társaságokkal, persze mind eközben meg?riztük egymás iránti olthatatlan szerelmünket. Persze az illúziók sem tartanak örökké.

Az élet ugyanis újfent megviccelt és kezdhettem mindent elölr?l. Történt ugyanis, hogy az én bájos – mint kiderült, túlságosan is bájos – feleségem összesz?rte a levet a város egyetlen m?vészeti galériájának vezet?jével. Az évek alatt sokat jártunk oda, rengeteg alkotást megvásároltunk, legf?képp azért, hogy a sznob világi társaságokkal megkedveltessük magunkat. Ennek az lett az ára, hogy már nem csak kettesben látogattuk a galériát. A feleségem egyre többet járt el hazulról egyedül, s kis id? után már csak egyedül járt el, elhidegültünk egymástól. Én belefeledkeztem az írásba s nem voltunk már úgy, mint régen. Elmaradtak a hosszú romantikus séták s azt hiszem magányos lett. Most visszagondolva megértem, hogy miért hagyott el. Azért a válásunk után, megvásároltam a galériát és egy jazzbárrá alakíttattam a mester kedvéért. Saját bevallása szerint mindig is csapos szeretett volna lenni. Így hát ráhagytam a bárt is és a tanyát is. Ezek után átköltöztem egy csendes ír faluba – amolyan „mindenki ismeri egymást” hangulatú csendes porfészek -, ahol újfent az írásnak adtam át magam s minden szabadid?met annak szántam, hogy megírjam következ? regényemet. A lányt azóta sem láttam, de a mesterrel sokat írunk egymásnak, sok tanácsot ad az írással kapcsolatban, de többnyire mindig csak azt mondja, hogy már mindent megtanultam t?le. Mindig megírja, hogy soha nem volt még ilyen boldog, mert nagyon élvezi új szakmáját.

 

Kel a nap, vele ébredek én is. A szobám ablaka  árasztja be a lomha napsütést. A kósza ásító napsugarak úgy terítik be fénnyel a szobát, mintha újjá akarnák festeni a falakat s aranyló méz színük boldogságot csal az arcomra. Éjszaka meglepett egy csendes álom, amolyan értelmetlen agyszülemény, de nem hagy nyugodni. Zsigmond, kishúgom férje invitált be a szentélyébe, abba az eldugott, poros könyvtárszobába. Leültünk a barna b?r fotelekbe s üvegb?l ittuk a konyakot, mint a kamaszok. Beszélgettünk a francia költ?kr?l, s hogy ? mennyire szereti Rimbaud m?vészetét. Szerinte ? egy zseni. Majd levett egy Rimbaud kötetet a polcról s elégette, a tenyerén. S ezt f?zte hozzá.

– Ugye milyen gyorsan lesz porrá egy ember élete és élete értelme? – Nem tudtam mit felelni csak ittunk tovább. S néztük a könyveket a polcokon. Hirtelen felnéztem s a polcok mintha az égig érnének, nem volt se elejük, se végük. Aztán felébredtem.

 

Ahogy mosakszom, folyton el?vesz az álom, nem tudok t?le szabadulni. Fanni húgom már vár a halban, az el?bb szólt be, hogy készül?djek, mert napos id? van kint, s nem akarja elszalasztani a friss reggeli leveg?t. Azt hiszem, titkol el?lem valamit. Remélem, a mai reggelen mindent tisztázhatunk végre.

– Jövök húgom, várj meg.

 

10 év 1 Komment

delérigék!

 

 

Az es? szemerkél. Ahogy felnézek az égre, megpillantok egy lámpát. Emlékszem erre a lámpára korábbról. Éjszakánként a séta után mindig a betonra szórja az árnyékom. Mint egy röntgen, ? tudja az igazságot. A lámpa most pislákol az es?ben. Egy alagút jut róla eszembe. A hosszú fény út, ahogy a sötétség és a lámpa sárga fénye váltakozik a fejem fölött. Akár a pislogás.

– Jó estét, fiam – szól egy magányos hang mögülem s már el is haladt mellettem.

– Csókolom – köszönök zavartan.

Az öreg szomszéd néni már akkor itt lakott, mikor ide költöztünk, és itt is fogja tölteni a hátralev? életét.

Nem ismerem ?t, soha nem beszéltem vele, de idegenként is tudom, hogy az ? feje felett is ugyan úgy váltakoznának a fények az alagútban.

Az es? zuhog a lámpa kimerült.

 

Fekete, fehér, fekete, fehér.

Az iskolalépcs? a sakktábla színeiben. Talán mi is figurák vagyunk és, ha jól helyeznek el, talán beérünk a célba.

Nézem a fokokat, s hirtelen meglátok egy balettcip?t. Felnézek s egy barna-göndör hajzuhatag mögül egy angyal néz vissza rám.

Úgy mosolyog, mintha köszönni akarna, de csak tovább halad s követ a szemével. Elt?nt a lépcs?fordulóban. ? az én királyn?m a sakkjátszmában.

 

Miért ne lehetne csend az alagútban.

Ha tehetném, elt?ntetném az összes autót, ha csak egy másodpercre is. Az alagút bejáratánál ömlik a víz, akár egy vízesés. A fal arany csempéin hajlik a fény. Szemkápráztató jelenség. Egy, kett?, három. Több ezer kocka terpeszkedik az alagút falán s mind egynek a részei.

Ideje mennem. Ahogy a buszmegálló felé veszem az irányt, egy csikorgó hang töri meg az alagút magányos búgásást. Baleset történt. Egy autó figyelmetlenségb?l belehajtott egy kamionba s a sof?r kirepült a szélvéd?n. Sohasem láttam még ehhez fogható visszavonhatatlan valóságot. A busz befut, s leülök. A szememmel messzir?l is követem, ahogy a ment?k megérkeznek, s azt hogyan emelik rá a férfit a hordágyra. Kiértünk az alagútból s a zuhogó es? ráborul a kijáratra. Már nem látok semmit, talán nem is a valóság volt, alig tudok hinni a szemeimnek. Már nem gondolok a balesetre, s ahogy felnézek, meglátok egy ismer?s-idegen arcot az üvegben. A lány az iskolából itt ül el?ttem, s zenét hallgat. Nem tudom levenni a szemem az üveglapról. Ezer és ezer újlenyomat tarkítja, a lány rezzenéstelen arcképe is kirajzolódik az üveglapon. Arra gondolok, hogy talán rajta is sok nyomot hagyott már az élet, mindig olyan melankolikus az arckifejezése. Persze ett?l csak még izgalmasabbnak látom és jobban meg akarom ismerni.

A ruháján még érezni lehet az es? mámorító frissességét.

Feláll, s elindul az ajtó felé, jelez. Felvillan a zöld fény, s hirtelen rám néz, elmosolyodik. Leszállt.

Újra magányosan az ülésbe roskadva gondolkodom. Ezek a monoton utazások.

Az es? már csak szemerkél. Lehet, hogy nem fogok megázni?

 

– De nagyapa, én nem is tudok sakkozni.

– Majd megtanítlak, nem nehéz hidd el, csak türelem kell hozzá.

– Na, nekem az nincsen.

– Igen jól tudom, de a játék arra is megtanít, hogy oszd be a gondolataid.

– Hát legyen, kezdjük el aztán lesz, ami lesz.

Az elefántcsont figurák katonásan lépkednek, de mindnek megvan a helye. A végén úgyis mind lekerülnek a tábláról. Nem igaz nagyapa?

 

Nagyon megáztam. Ahogy futottam az es?ben, csak arra gondoltam, hogy mikor fogok végre fedél alá kerülni. Visszagondolva erre, most nagyon örülök, hogy végre a szobában szárítkozom.

A kandallóban pattog a t?z, már szinte melegem van. Az izzadság verejtéket von a homlokomra. Aztán arra gondolok, hogy melyik a jobb. Izzadni a meleg szobában vagy a tavaszi friss es?ben b?rig ázni. Talán közelebb kellene kerülnöm a természethez. Itt lakom, ezen a földön és még nem is láttam semmit. Talán még a házunkból sem láttam mindent. Fel akarom fedezni a világunk minden porcikáját, meg akarom ismerni a helyet ahol élek, mert részese vagyok mindennek, ami körülöttem van, s én is alakíthatok rajta valamit. Jól tudom azt, hogy mindent, amit teszek, vagy nem teszek, azt okkal teszem s lesz eredménye ezen a világon. Nem akarok világmegváltó lenni, csak szeretnék aktív részese lenni az életemnek. Talán politikusnak kellene mennem, ott jobban szeretik az ilyesfajta rizsát.

 

… aztán felébredtem…

10 év Nincs Komment

1/3

 

 

A nyár feszes napsugarai újra leragyogtak a jól megszokott tájra. A völgy zöldben parádézott az élettelen sivatagos puszta szomszédságában. Nagyapám vadásztársai csak úgy hívták a kietlen porvilágot, mint azt a helyet „ahová a kutyák halni mennek”. A nyár nagy részét a zöldövezetben töltöttem, nagyapám hatalmas kúriájában. Többnyire magányosan jártam az erd?ket vagy vadászni mentem az öreggel.

A tanyán sokan dolgoztak, a munkások a családjukkal éltek ott. Nagyapám a munkáért szállással és étellel fizetett. Számomra mindig úgy hatott ez a légkör, mint egy kicsiny ország lakói, akik mind ismerik egymást és összetartanak. Szerettem ott lakni, szerettem azokat az embereket, néhányat közülük, különösképpen kedveltem. Márta, aki a vacsoránkat készítette, mindig megengedte, hogy a sziesztája idején ott lebzseljek a szobájában s olvassam a regényeit. Sokat beszélgettünk könyvekr?l, m?vészetr?l. Történeteket mesélt a háborúkról, amiben maga is részt vett és mesélt a szerelmér?l, akivel megszöktek a világ el?l, mikor még fiatalok voltak. Mindig úgy éreztem, hogy hosszú id? után én vagyok az els? hallgatósága, akinek regélni tud.

Vagy a lovász család, akik nyolcan voltak fivérek, és a Lovasi vezetéknév tükrében mindent tudtak a lovakról és azok tartásáról. Megtanultam t?lük egyet s mást. Mindig elvittek magukkal s mikor kilovagoltunk, bölcsen -egyik sem volt id?sebb huszonöt évesnél – felhívták a figyelmemet arra, hogy a lovaglás a legszabadabb dolog, ami csak megadathat az embernek és, hogy el ne ragadjon az a nagy kalandvágyam. Egyébként maguk is úgy néztek ki, mint a lovak. Hosszú, s?r? barna hajuk folyton az arcukba lógott, amit a felismerhetetlenségig szakáll és bajusz borított. Soha nem tudtam melyik, melyik.

Az utolsó nyaramon történt, épphogy csak megérkeztem a tanyára, kicsomagoltam és birtokba vettem a szobámat, lerohantam az udvarra, hogy üdvözöljem az embereket, és akkor megláttam a remeg? tornáclépcs?n ?t. A borász úr mellett – akit, amúgy nem szeretett senki, mert lenéz? modorával mindenkit eltiport -, a karjába kapaszkodva, rémült arccal, félénken ott állt egy lány. Izzadt, sötétbarna b?rén parázslott a napsugár. Fekete éjszakába hajló, hátközépig ér? haját copfban, hátrakötve hordta. Hatalmas, gombszemei még felt?n?bbé tették gyönyör? arcát s szeme írisze fénylett a nyár nyomasztó lángjaiban.

Nagyapám kilépett a konyhából s üdvözölte vendégeit. Miután kezet ráztak a borász úrral, bemutattak engem is a jövevénynek. A borász úr finoman meglökte a lányt, aki hirtelen kilépett a magas, fekete férfi árnyékából s megtorpanó lépteivel felkavarta a port a földr?l, csak akkor vettem észre, hogy mezítláb húzogatja talpa alatt a földet.

– Szerbusz, engem Kornélnak hívnak – mondtam elcsukló hangon, izgultam s vártam a feleletet.

A lány nem válaszolt. Hirtelen rohanásnak eredt.

– Kornél, eredj, ismerkedjetek meg – mondta nagyapám, látta rajtam, hogy érdekl?döm a lány iránt.

Mikor utolértem dühös volt.

– Sajnálom, hogy csak úgy elrohantam. A nevem Laila – mondta, s láttam, hogy kezdi elereszteni a dühét. – Tudod, nekem nem kellene itt lennem – folytatta, s a dühét elmosták a könnyei. Felé nyújtottam a ruhazsebkend?met, amit még édesanyám varrt nekem.

– Soha nem használtam – mondtam neki, ez igaz is volt. Elvette, és köszönetképpen mosolyt er?ltetett fiatal, selymes arcára.

– Te miért jársz mezítláb? – kérdeztem, értetlenül. – Talán nincs cip?d, nem telik rá? – tettem hozzá, kíváncsian. Nem akartam megbántani, de visszagondolva ez bizonyosan úgy hatott, jogosan.

– Nem, te buta. Csak így sokkal szabadabbnak érzem magam – válaszolta lekezel?en, de megértettem a haragját.

Az egész délutánt együtt töltöttük, meséltem neki a lovászcsaládról, akik folyton a szabadságról szónokolnak, megígértem neki, hogy majd bemutatom ?ket, meg, hogy majd elmegyünk lovagolni is, és Márta is nagyon kedves asszony s, hogy jó nyara lesz itt a birtokon. Akármit ígérhettem neki, ? folyton csak annyit felelt, hogy nincs ideje rá.

Kés? délután bekopogtattam nagyapám dolgozószobájába, éppen aludt. A kopogás és a nagy, fonott nádajtó, reszel? hangja felverte az álmából.

Felkelt a komódról s üdvözöltük egymást.

– Ki ez a lány, nagyapa? – szegeztem neki a kérdést.

? a borász úr unokahúga, a n?vére lánya. Azért van itt, mert az édesanyja megbetegedett és nem tud gondoskodni róla.  A nyáron itt lesz, aztán meg a borász úrnál fog élni. A közömbösség, ahogyan megválaszolta a kérdést rosszul esett nekem, amit nagyapa észre is vett, s kisid?re levetette merev, úriember mivoltát. A szemembe nézett s ezt mondta:

– Az édesanyja nagyon beteg, nincs sok ideje hátra. El kell terelnünk a gondolatait az anyjáról – avatott be nagyapa a borász úrral kiötlött tervébe.

Este újra együtt sétáltunk Laila-val és én borzalmasan éreztem magam. Nem akartam átverni ?t, de megértettem az összeesküvés célját és szerettem volna, ha a lány jól érzi magát.

Levettem a cip?m, erre ? nagyot nevetett.

– Te meg mit csinálsz? – kérdezte mosolyogva.

– Felszabadulok – válaszoltam, megfogtam a kezét és rohanni kezdtem. Benne volt a játékban s a puha zöld pázsiton szaladtunk kézen fogva, egészen a nagy diófáig. Hanyatt vetettük magunkat s meredtünk a nagy sötétségbe, bámultuk a csillagokat és akkor eszembe jutott.

Tudtam, hogy Laila gondolatai nem a csillagok végtelen szépségébe nyúlnak, hanem valami sokkal sötétebb, nyomasztóbb dolog jár a szép fejében.

 

 

10 év 1 Komment

 

Naplóbejegyzés

1993. dec.12.

 

Mostanában sok drámát olvasok. A kedvenceim a század eleji spanyol m?vek. Annyira más világ. Szívesen bekérezkednék oda. Talán egyszer én is írok egy drámát. Azt hiszem, a lányról szólna. Más úgyse jutna az eszembe.

Ma futva jöttem hazáig. Nem mintha fogyni szeretnék  vagy energiatúltengésem lenne. Nem. Vártam a buszt és fáztam. Vártam és fáztam. Ha egy busz megjelent a kanyarban én azonnal odanéztem. A végén már reflexszer?en felfigyeltem mindenre. Hirtelen, megváltásként, mint aki elhozza a meleg padlóf?tést és a kényelmes üléseket, megjelent a busz. Azzal a lendülettel, ahogy kijött a kanyarból, úgy süvített el az orrom el?tt, én meg utána. Futottam, ahogy a lábam bírta. Ez maga a sátán – mormoltam magamnak. Sokszor eljátszotta már ezt a kis tréfát ezzel a buszmegállóval. Mindenesetre, annyit futottam, hogy majdnem hazaértem. Így aztán beletör?dve a vereségbe, lihegve befordultam az utcánkba és trappoltam hazáig.

Rájöttem, hogy mi az el?nye annak, hogy nincs sok barátom. Vagyis egy sincs. Kivéve a dagi üveggolyós srácot. Habár ? inkább eszi, mint gurítja. A válasz: Önismeret. Ugyanis van id?m gondolkozni magamon. Ma például, arra jutottam, hogy örökké félni fogok az aprópénzekt?l. Hogy miért? Egyszer?. A kosz! Az aprópénz a bacik láthatatlan terjeszt?je. Borzalom. Ma nem találkoztam a „Miklós- branccsal”. Hazafelé láttam ?ket a szomszéd utcában lebzseltek és megint csibészelték az öreg vak kutyáját.

Hogyan lehet egy érzést leírni? Azokat a dolgokat, amik csak egyszer történek meg az életünkben, elneveztem DELÉRIGÉKNEK.

Ma találkoztam a lánnyal! Persze nem direktmód, csak összefutottunk a lépcs?n. Ahogy megláttam hatalmas gombszemeit, k?vé dermedtem. Most nem hagyott faképnél. Köszöntött szokása szerint és felmért, tet?t?l-talpig. Szia –mondta, finom, kellemes hangján. Én erre – isten se mondja meg, miért mondtam – HEY, HELLO. Mintha puszi-pajtások lennénk. Erre ? hatalmas nevetésben tört ki. De még milyen nevetésben. Az orrlyukai kitágultak, mintha be akart volna szippantani engem is. Mikor letörölte könnyeit és én sem éreztem már teljesen szánalmasnak magam, megkérdeztem, hogy szereti-e az indiai teákat. Valaki odafentr?l már nagyon unhatta a bénázásomat, mert az az isteni sugallat, ami akkor megszállt, hát az megmagyarázhatatlan.

– Nagyon szeretem a teákat, de indiait még sajnos nem ittam – mondta. Az arcán – aranyosan – végigfutó mosoly némiképp követel?z?en hatott s végre sikerült kinyögnöm egy meghívást. Végül egy szombat esti teázásban állapodtunk meg. A beszélgetés után annyi önbizalmam volt, hogy rögtön el akartam mesélni neki az egész életemet és tudni róla mindent. Nagyon izgatott vagyok.

 

. K.A.

 

Leszálltam a buszról. Ahogy megpillantottam tunya alakom egy „es? kreált” pocsolyatükörben, a gyomrom görcsbe rándult s megtorpantam. Hangosan kifújtam a leveg?t, s az a hidegben fátyolosan a földre ereszkedett s elt?nt. Megráztam az ellazított karjaimat s továbbhaladtam az es?áztatta utcán, mely olyan kihalt volt, akár egy vastelep. Az emberek nem akarják megzavarni a randevúnkat – gondoltam magamban. Betértem egy sz?k kis utcába. Vészesen közeledtem a teaház felé, a cégtáblája messzir?l világított a szürke homályban. Az esti hideg ködlepelben vánszorogva, nagypapásan, mint akinek nincs is kedve, hozta a nedvességet s permetet lehelt az üvegekre. Elértem a vaskaput, mely rendíthetetlen h?séggel védelmezte a teaház bejáratát. Én értem oda hamarabb s próbáltam visszafogni az izgalmat, ami már teljesen elhatalmasodott rajtam s verejtéket vont a homlokomra. Az izzadság azonnal leh?lt s fázni kezdtem. Nyugodj meg, biztos fantasztikus este lesz – vigasztaltam magam s próbáltam elfelejteni a múltban felgyülemlett baklövéseim emlékeit. Hirtelen az összes eset átfutott az agyamon. Vállalhatatlan vagy – ócsároltam magam. Az utca egyetlen lámpájának a fénye körülfont s mintha az aszfaltra vetette volna a gondolataim. Én a múltba merengve álltam s osztoztam a lámpa magányában. A várakozás bizonytalansága id?t adott arra, hogy megvitassam magammal a történteket.

Nagy hibája az életnek, hogy sohasem fejthetjük meg, hogy mi lett volna, ha.

 

……………………………

 

A tornacip?m vékony talpán felkúszott a hideg s beleborzongtam az ?szi-tél marásába. Visszarévedtem a valóságba s hirtelen egy kellemes, ismer?s hang húzott magához. Megfordultam s láttam magam el?tt a lányt, ahogy egyenesen rám mosolyog, s vágyakozó szemeit elönti a könny.

– Hogy vagy? – kérdeztem.

– Nagyon fázom – vágta rá, szinte dühösen. – Menjünk be, kérlek – tanácsolta.

Bárgyú mosollyal helyeseltem s nem tudtam róla levenni a szemem. Pirospozsgás arcát kikezdte a hideg. Gyönyör? volt, szinte hihetetlen. A teaházba belépve azonnal megéreztem a teák mámorító és csalogató illatát. Egy alacsony kisasztalhoz ültettek le minket, szinte leért a térdem, de meglep?en kényelmes volt. Kínos hallgatásba burkolózva, úgy ültünk egymással szemben, mint két kamasz – hiszen azok is voltunk – vágytunk egymás szavaira, de nem mertünk kezdeményezni. Meleg, fülledt hely volt s kellemes indiai, olyan szitáros zene szólt. Volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, hogy most mindenem megvan, és nem vágyom már másra csak egy szóra, a hangjára.

– Tetszik neked itt? – kérdeztem bután, talán kicsit túl buta is volt a kérdés. Nevetett s a kacajhoz hozzátette: nagyon jó itt, szeretem a kuckós helyeket és ez a zene. Imádom! Képzeld, én is játszom, gitáron, pontosabban még egy pár hangszeren. Az egész családom zenél…

…ahogy beszélt, fel tudtam fedezni az arca minden vonását, hogy milyen vonalak húzódnak az arcán, ha mosolyog, vagy a homlokán, ha csodálkozva felhúzza a szemöldökét. Meg tudtam számolni az anyajegyeit a nyakán vagy a szepl?it az orrán. A szeme színe valójában kék volt. Azt hiszem, csak annak mutatta meg igazán, akinek akarta. Mikor kihozták a teánkat egy pillanatra elhallgatott, hogy megköszönje a kiszolgálást, majd a haját összekötötte és kortyolt a teájából.

– Hol is tartottam? – kérdezte, némi tanakodással az arcán. – Igen, tudom már…

A hangja gyönyör? volt, soha nem hallottam ilyet el?tte. A csészét két kézzel a tenyerében tartotta s felette gyönyör? mosollyal magyarázott arról, hogy mikor költöztek a városba, mert, hogy nagyon messzir?l jöttek és, hogy az édesapja tanította meg minden hangszeren, amin játszik. Élveztem a társalgást, pedig a hallgatáson kívül nem sok szerepet szánt nekem. Láthatóan ?t nem zavarta az egyoldalú beszélgetés. Szentül hittem, hogy ? a legszebb lány a földön. Az ismeretlen teák illata, a zene, ami teljesen bejárta a teret s simogatta az emberek szívét, a lány teljes valójában – az arca minden porcikája, a valóságos mimikái és az, hogy mindent megoszt velem -, egy új ismeretlen érzést kölcsönzött nekem, azt éreztem, hogy soha nem szabad elengednem.

– Ne haragudj, amiért ennyit beszélek – sajnálkozott. Láttam az arcán, hogy zavarba jött, amiért „egyedül” hagyott engem, de tisztán kivettem, hogy alig bírja visszafojtani a szavait.

– Gyönyör? vagy! – tolmácsoltam az érzéseim. Ett?l elpirosodott és hatalmas, boldog mosoly szökött az arcára. Közel hajolt s megcsókolt. A szeme zárva volt, én kinyitottam egy pillanatra. Akkor is mosolygott, mikor csókolt s akkor is mikor eleresztett. Visszaült a székbe s folytatta a mondandóját. – Tudtuk jól, hogy nincsen szükség szavakra.

– Záróra – szólt a hang a hangszórókból.

Távoztunk.

A halvány köd ellepett mindent s függönyszer?en leplezte a valóságot. Az utca kihalt volt, kés?re járt.

– Itt lakom nem messze. Volna kedved elkísérni?

 

A házuk, egy téglaszín?, emeletes, tornyos ház volt, nagyon sokszor elmentem már mellette. Mikor felértünk a lépcs?n, el?vette a kulcsot. Felém fordult, magához húzott, megcsókolt s ezt mondta: most már egy pár vagyunk. Csukott szemmel álltam s nem gondoltam semmire. Megsz?nt a hideg, arra sem gondoltam, hogy mennyire sokat kell hazáig sétálnom. Jó éjt – mondta s bement a házba. Kinyitottam a szemem s jó éjt kívántam én is. Tudtam, hogy meghallja. Elindultam haza. Csak ?t láttam magam el?tt. Ahogy kifújtam a leveg?t, ? jelent meg, pára képében s ?t láttam mosolyogni a földön sodródó falevelek szín-kavalkádjában. Hazaértem s bezuhantam az ágyba. Szerelmes vagyok – mondtam magamban s mosolyogva elaludtam.

 

Másnap.

 

– Szia! –köszöntött 

– Szia! – mondtam s megcsókoltam az arcát.

Puha volt s meleg. A hideg piros színt vont az arcára.

A hó esett. A lány megragadta a kezem s magával húzott. Forogni kezdtünk. Próbáltam a szemébe nézni, de nem hagyta s azt tanácsolta, hogy nézzek fel az égre. Fantasztikus volt. A hó úgy hullt alá a semmib?l, mintha csak minket akarna beteríteni.

– Fázom – mondta s elindultunk a vasút melletti bolt felé. Mindig szerettem a tél hangulatát, olyan formát kölcsönzött a tájnak, mintha újjá akarna születni.

Ahogy beértünk a boltba, kerestem valami meleg italt.

A lány odafutott hozzám s megkérdezte mehetünk-e? Két üveg piros üdít? volt a kezében. A címkéjén egy karácsonyi angyal és semmi több.

Attól a délutántól kezdve mindig azt az üdít?t ittuk, iskola után, reggel, este, mindig, együtt.

Egy este, amikor a lány átjött hozzánk, hozott magával a piros italból. A kinti hideg mindenkit a meleg szobákba csábított. Az enyémben szinte h?ség volt. A lány lehúzott a sz?nyegre s végigfeküdtünk  a puha, csíkos bézsdarabon. A mellemre hajtotta a fejét. A lemezlejátszón a mi számunk ment, nagyon szerettük.

Miután elhelyezkedett s selymes, dús haját a nyakam peremére helyezte, megkérdezte:

– Te miért szereted a telet?

– Mert rád emlékeztet – válaszoltam s hosszan megcsókoltam. Mikor felült véletlenül felborította a piros italt, ami végigfolyt a hátam alatt, felhevült b?römön, jégkockaként hatott s gyorsan felpattantam, fintorral az arcomon.

– Maradj így – mondta, parancsolóan. – Szeretnélek lerajzolni.

– Örülnék neki, de pont így? – Eközben a piros lé, már beterítette az egész hátamat.

– Meg se mozdulj! – Nagyméret?, csupa fehér papírt vett el? s egy kurta, széndarabbal pingálni kezdett. Úgy koncentrált, mintha élete m?ve lenne, úgy, mint az igazi nagy m?vészek…

 

A tél elhatalmasodott a tájon s fehérbe öltöztette a kapukat, háztet?ket. A gyerekek a játszótereken, az apák, ahogy kihasználják az id?t, amíg együtt tudnak lenni fiaikkal vagy az olvadó hó alól életre kapó virágok, növények. Boldogság vett körül. Csak a hó olvadt látványát sajnáltam, ahogy latyakként semmivé foszlik a lábunk alatt.

A hó szépsége addig tart, amíg lehullik a földre – gondoltam.

 

 

 

10 év 2 komment

Kezdet

Fekete hullámfürtjei zuhatagként hulltak a vállára. Szeretkezéseink során, mikor mellém feküdt s mellemre hajtotta fejét, mindig úgy éreztem, hogy elveszek a sötétben. Csodálatos, nyugtató sötétség – gondoltam.  Egy kiszámíthatatlan ?szi nap volt. Az es? hol megindult s szurkáló, kellemetlen cseppjeivel kergette fedél alá az embereket, hol elállt s az ?szi szél megdermesztette az ember nedves végtagjait. A verseit mormogta éppen.

… Aláhullt az utolsó bíbor rózsaszál… Mondd, figyelsz te rám egyáltalán? – kérdezte, dühösen. Nagyon tetszik – válaszoltam és mosolyt er?ltettem az arcomra. ? folytatta a verselést, már egészen belelendült. Persze, egészen máshol jártam. Figyeltem az utca népének, tárgyainak mozdulásait s zaját. Élveztem minden pillanatot. Az utca sarkán, hatalmas táblán ez állt: Nyíl utca. Iris még mindig a verseit kántálta, már egészen hangosan. Azt hiszi, hogy nem hallom, vagy miért ordít ennyire? – kérdeztem magamban. Szerettem a verseit. Ontotta magából a jobbnál-jobb rímeket s olyan mély gondolatokat tudott megfogalmazni, amilyenekre mindig is vágytam.

Már egészen hosszú ideje voltunk együtt. Olyas fajta, se veled se nélküled kapcsolat volt a mienk. Szerettem ?t s ? is engem, tudom. A legjobb barátok voltunk s egymás legjobb szeret?i. Bozótos hajfürtjei egészen eltakarták az arcát. Csak a szépen cseng? szavakat hallottam, amiket kiejtett rózsaszín telt ajkain. Sohasem hallottam szebb hangot. Gyakran jártunk jazz klubokba. Olyankor cigarettára gyújtott, elszívott pár szálat, felment a színpadra s elkezdett énekelni. Sikere volt. Szerették az emberek. Hosszú, világos, nyüzsg? utca volt ez. Teli emberekkel, üzletekkel, autókkal, élettel. Az ?sz színes permete rég kikezdte a leveleket s az utcát is sárga, piros, barna színekbe öltöztette. Hatalmas vaskapuk szegélyezték az utca minden egyes pontját. Szélesek, magasak, otrombák.

– Te Noel, belegondoltál már abba, hogy mi lenne, ha ez a sok kapu, mind kitárulna, s mi benézhetnénk a házak udvarába? – Iris felvetése lázba hozott. Nagyon érdekes dolgot mondott. S hozzátette: – majd ha kiismerlek téged s kitárulkozol nekem, le merem fogadni, hogy ezek a kapuk is megnyílnak el?ttünk. – Hirtelen egymásra néztünk. Könnyek hulltak a szeméb?l s nekem fájt a szívem. Megsimogattam a vállát s megpróbáltam magamhoz húzni, hogy megvigasztaljam, de eltolt magától s rámrivallt.

– Hagyjál! – ordított rám.  Könnyek szöktek a szemembe, nem sírtam, de zokogni tudtam volna. Nem bírtam elviselni, ha boldogtalan volt. Sokszor esett depresszióba, de mindig legy?rte pár nap alatt, akkor mindig magára hagytam, mert ezt kérte t?lem. Abban a pillanatban még nem értettem, hogy miért borult ki ennyire. A hazafelé úton teljes hallgatásba burkolózott. ? volt a múzsám. Úgy gondoltam rá, mint az életem értelmére, akit ki kell szolgálnom, s boldoggá kell tennem, de mindeközben nem vettem észre, hogy mindent megadtam neki, csak magamból nem adtam semmit. Én mindent tudtam róla, de ? rólam? Azt hiszem, semmit. Szótlanul kullogtunk egymás mellett. A hallgatást csak az olykor-olykor csattanó víztócsák kongása vágta el. Borzalmasan éreztem magam. Szerettem volna jóvátenni a hiányosságomat, de miután olyan csúnyán rámüvöltött, nem volt lelkier?m, hogy egy értelmes szót is szóljak. A sötét ég színébe vesz? hajfürtjeit igazgatta s próbálta befonni, még mindig a könnyeivel küszködött s így ment ez egészen hazáig. Mikor a lakásához értünk megkérdezte:

– Szeretsz még, Noel? Igazán, ?szintén, szeretsz még?

Megálltam el?tte s lehajtott fejjel az aszfaltot bámultam, nagyokat sóhajtottam a semmibe. A leheletem a hidegben úgy kúszott le a lépcs?n, akár a hulló es?cseppek. Az ég ontotta magából a szúrós zápores?t.

– Szeretlek kedvesem – válaszoltam, bátortalanul s habozva. Az igazság az, hogy magam sem tudtam akkor, hogy szeretem-e vagy csak szeretném boldoggá tenni. Mindenesetre, azt tudtam, hogy most csak így enyhíthetek a fájdalmán.

– Jól van, majd kés?bb találkozunk – mondta, szelíd, beletör?dött hangon. Szomorúan, gyerekes sértettséggel hátat fordított s bement az ajtón.

– Fiatalember, keres valakit? – kérdezte a szomszédasszony, kíváncsian.

– Mondja már meg nekem, mi az a szerelem?

A kérdésem egy pillanatra meglepte, s láttam az arcán a fintort, elgondolkodott, de hamar rávágta.

– A szerelem nem bonyolult, csak élvezni kell. Ha szerelembe esik majd, tudja mit csináljon.

– Köszönöm szépen a tanácsot, megjegyzem.

Sarkon fordultam s eljöttem. A tunya pillantásomból biztosan kivette, hogy nem értettem meg azonnal a tanácsát, de kés?bb rájöttem, hogy ezt nem is azonnal kellett megértenem. A város szélén fekv? erd? felé vettem az irányt. Össze akartam szedni a gondolataim, s a fák suhogó hangja nyugalmat sugárzott felém, szerettem az erd?ben írni, olvasni, gondolkozni. A Nyíl utcán kellett átvágnom ahhoz, hogy az erd?re eljussak, így hát az ismer?s tükörképek a pocsolyákban és a terebélyes vaskapuk ismét felidézték bennem Iris végtelenül szomorú arcát. Amikor el?ször láttam a „szomorú arcát” arra gondoltam, hogy így is milyen gyönyör?. Az utca végén megláttam a naplemente els? bíbor sugarait, melyek pár pillanatra kellemesebbé tették a vaskapuk ábrázatát, s úgy csörtettek végig az aszfalt úton, mintha a nap egy karnyújtásnyira lenne t?lünk. A pokolban égek el – gondoltam. A kapuk vasfüggönyén megcsillanó papírlap felkeltette a kíváncsiságomat. Közelebb léptem s nagy cikornyás bet?kkel ez állt rajta:

 

Tisztelt, lakók!  

A szerdai napon lomtalanítást végzünk, kérjük a kapukat nyitott állapotban szabadon hagyni.

 

Abban a pillanatban egyszerre hatalmas mosoly kerekedett az ábrázatomra s egyszerre vágott könnycsepputat az arcomon. Egy napom volt, hogy mindent elrendezzek. Felhívtam s töredelmesen bocsánatot kértem, de hallottam, hogy a vonal másik végén a kiábrándultság nyomasztó érzése már hatalmába kerítette ?t.

– Szeretném, ha holnap sétálnánk egyet az erd? felé. Szeretnél? – kérdeztem, titkolódzva.

– Persze, mehetünk – hallatszott a válasz, unottan, mintha kötelez? lenne.

– Jól van, jó éjt szerelmem – mondtam s vártam a választ. Kis hallgatás után, miután a meglepettségt?l magához tért, lassan, de biztosan ? is szóhoz jutott.

– Jó éjt – mondta lassú, zavart hangleejtéssel. Érdekes, de azt hiszen, akkor újra szerelmet és komoly érzelmeket csalt a szívembe. Az, hogy újra meg kell hódítanom, felidézte a régi önmagamat, mikor még epekedtem érte, s nem tudtam elengedni magamtól. Szerelmes lettem Iris-be. Újra, végérvényesen. Másnap a nagy f?zfánál találkoztunk, mely magányosan ?rizte a régmúlt emlékét a hatalmas emeletes házak árnyékában s hajbókoló, terebélyes ágai sok szép emléket idéznek. Még szinte hajnal volt. Iris csodálatos, földig ereszked? szoknyában volt s hozzá ill? narancssárga garbót viselt, amit én vettem neki. Ez, most jót jelent, vagy csak véletlen? – kérdeztem magamban.

– Hogy vagy? – tudakoltam. Érdekelt, milyen hangulatban van.

– Már megnyugodtam: ne félj és sajnálom, hogy tegnap úgy neked estem.

Milyen fantasztikus lány, még ? kér bocsánatot. Soha nem engedlek el – mondtam magamban, s vigyorogtam a semmibe.

– Hová megyünk? – kérdezte kíváncsian s egy kis mosolyt fedeztem fel az ajka melletti kis gödörben. Nem volt szükség válaszra, hiszen akkor értünk az utca sarkára. Megállítottam s belenéztem a szemébe, s ezt mondtam: – ismerj meg, én mindent megmutatok. – Befordultunk a sarkon s azzal a lendülettel megtorpantunk. Az es?áztatta utca kövén megcsillant a felkel? nap bátortalan ébredésének els? jele. A nedves út víztükrén megcsillanó fény követte az út szegélyívét s olyan hatást kölcsönzött, mintha egy folyó futna a lábunk alatt s fény töltené fel.

Most aztán megvilágosodtunk – mormogtam tréfásan az orrom alatt. Iris nagyot nevetett, biztosan meghallotta. Rám nézett s mosollyal az arcán könnyezni kezdett. Tudtam, hogy ez most jót jelent, hogy boldogság töltötte el.

– Gyere, sétáljunk – s megfogtam a kezét. A vaskapuk tárva-nyitva, aranyban fürödtek. Végigsétáltunk az üres utcán s közben gondtalannak éreztük magunkat. A világ kettesben hagyott minket. Csak a fény és mi.

Iris, akkor, életében el?ször, teljesen boldog lett s ezt az érzést, azóta sem ereszti.

 

 

10 év 3 komment

– ?k olyanok, akár a fogak. Jönnek és mennek – mondta s bölcs, feleltre várva felhúzta dús szemöldökét magas homlokára s kérd?n rám bandzsított.

– Igen, egyetértek veled – helyeseltem félénken. Tisztában voltam vele, hogy nem beszélhetek neki a lányról, mert a gúnyolódása, amit baráti ?szinteségemért cserébe kapnék, végérvényesen bemocskolná a lány tökéletes illúzióját. 

Miklós barátom az a fajta fiú volt, akinek sokszor az arcába vágták már az elutasítás rémiszt? szavait. Nem tör?dve a megaláztatással, mindig úgy próbálta leplezni zavarát, mintha ?t nem is érdekelnék a lányok s életük legnagyobb baklövését követnék el azzal, hogy visszautasítják a csókajánlatát. A lányok fejében megfogalmazódott rövid válasz, a nem miértjének kérdése nem hagyott maga után magyaráznivalót, elég volt csak ránézni szegény, szerencsétlen Miklósra. Mélyen ül?, barna, gombszemei olyan ábrázatot kölcsönöztek torzonborz, szénfekete hajával tarkított flakon formájú fejének, mintha a technikaórán szerkesztették volna össze némi ragasztó segítségével. Az öltözéke mindig felvidította egy-egy keser?bb napomat. A latex cicanadrágra húzott combközépig ér? rövidnadrágja már-már ismertet? jegyévé vált az iskolában. Ha méltóztatott megjelenni a tanórákon, a tanító mindig hazaküldte átöltözni s Miklós ezt legtöbbször egész napos szabadságnak tekintette.

Iskola után, mindig a vasút melletti játszótéren l?dörögtünk, lányokról filozofáltunk s gyermeki bolondsággal, kavicsokkal ostromoltuk a szomszéd utcai házak ablakait. Id?sebb volt nálam, pontosan nem is tudom hány évvel. Az, hogy a közelében lehettem némi önbizalmat kölcsönzött a nehéz beilleszkedéshez, amit zárkózottságom miatt szenvedtem el. A társasága megel?legezte nekem a „hamis” barátokat, jól tudtam, hogy sokan azért vannak csak velem, hogy ?k is kapjanak egy szeletet Miklós különleges világából.

Azt hiszem akkor romlott meg a barátságunk, mikor az a végtelenül pimasz unokaöccse átjött a mi sulinkba. A helyi rosszarcú srácokból összeverbuvált csapatunkkal a sin melletti búvóhelyünkre tartottunk, mikor egy er?s lökés a földre küldött és legurultam a sínek közé. Az er?s kénszag azonnal megcsapta az orrom, s mintha egy vonat száguldana felém, gyorsan feltápászkodtam, s zilálva megkapaszkodtam a vonatállomás peremében. Abban a pillanatban olyan végérvényesen megsz?nt a barátságunk, mint ahogy Kornél, Miklós unokaöccsének cigarettáját elhagyja a füst, s nem sz?nik meg, csak valami más lesz bel?le. A srácok arcára olyan könnyen kanyarodott a gúny s vele a kacaj, hogy a düh könyörtelenül görcsbe rántotta a gyomrom. A könnyek elmosták a pillanatot, de mind a mai napig hallom a gonoszsággal komponált, élesen felcsendül? nevetéseket. A kézfejemre pillantva láttam valami pirosat, de ahogy az els? könnycseppek lecsorogtak az arcomon, úgy telt meg a szemem a sós szomorúsággal. Megtöröltem az arcom, s mire felnéztem, a srácok már elmentek. Er?s nyilallást éreztem az ujjaimnál, s újra odanéztem, ekkor vettem észre a karomon hullámzó piros, meleg vért. A fájdalom hamarosan elmúlt s jobb megoldás híján lenyaltam a sebr?l a piros szint, így végre szemügyre tudtam venni a sérülésemet. Hát ilyen a piros íze? – kérdeztem magamtól, zavarodottan. Nem is igazán érdekelt a sérülésem súlyossága, csak haza akartam menni és belemerülni a gondolataimba s magányosságomba burkolózva újra visszatérni a magam világába. – Soha ne lépj a vonalakra – mondta nagyapám, mindig, ha nagyobb sétákra indultunk. – Miért? – kérdeztem értetlenül. – Babonából – hangzott az egyszer? válasz, s általában itt le is zártuk a beszélgetést.

 

Megalázottan ballagtam hazafelé s a macskak?vel kirakott járdán arra ügyeltem, hogy nehogy a vonalakra rálépjek. A hideg esti szél uralta a környéket s az út mellett sorakozó fákkal táncolva ringatta azok kopasz ágait. A szél, ez a láthatatlan alak, micsoda er? – gondoltam. Szerettem volna én is ilyen titokzatos és er?s lenni. Nagyon romantikusnak hittem magam abban a pillanatban. Akarom ?t. Táncolni akarok vele, ahogy a szél viszi táncba a hatalmas lombos óriásokat. A lányra gondoltam s eközben teljesen megfeledkeztem a történtekr?l. A nap homályosodni kezdett a horizonton s a telihold tökéletes formája eltakarta fényeit, még ha csak egy kis id?re is. A holdóriás hamar beterítette az égboltot sötét jöv?t hozó bizonytalanságával, s a kék égbolt úgy vette fel éjszakai pizsamáját, ahogy régi önmagamat levedlettem, s önbizalommal, buzgón új terveket sz?ttem.

Mire hazaértem teljesen elfelejtettem a balhét a srácokkal s mintha kicseréltek volna, otthon leültem s alkotni kezdtem. Eleinte csak kis alakokat rajzoltam s fura, mások számára érthetetlen szövegekkel egészítettem ki a kimaradt helyeket. Egész éjszaka festettem s nem gondoltam másra, csak a lányra és a tigris szemeire, a kristályok színeiben forgó ékk?re. Szerettem volna, ha ? lesz az ihletem s a múzsám. Elhatároztam, hogy megkeresem ?t. Másnap az iskolába érve, mintha a bátorság azt mondta volna, hogy „most már boldogulj egyedül”, elhagyott és eltolt magától a kétséggel és a lelkemben megszilárdult bizonytalansággal. Leültem a piros padra, amit már olyan régóta ki akartam próbálni, hiszen olyan kényelmesnek hatott az udvaron elterül? feltöredezett beton kockák között.

Már megint a régi kerékvágás – gondoltam magamban. Hirtelen megláttam Miklóst és a brancsát. Megpróbáltam elrejt?zni és elkerülni ?ket s az újabb, esetleges megaláztatást. Elindultam felfelé a lépcs?n. Felléptem az els? pár lépcs?fokon s egy felt?n?en hosszú lábszáron végig futó színes harisnyát pillantottam meg. Ki akartam kerülni s felnéztem, hogy egy udvarias biccentéssel jelezzem felé, hogy övé az els?bbség. Mikor felnéztem, ott állt el?ttem a lány, s mintha k?vé dermedt volna a pillanat s vele együtt a világ. Megláttam tunya alakom, édes méz színébe hajló szemében, s tovább utaztam szeme világában. A színe hirtelen a h?vös erdei patak frissít? színébe osont át, s mintha magam is egy patak mellett állnék, oly valóságosnak hatott a pillanat.

Micsoda tükör álarc – gondoltam.

 

10 év 3 komment

Hosszan elnyújtott novellám újabb fejezete.

 

 

A kóchajú lány mosolyog, bájos!

Kedves arcú komikus…

Nyughatatlan szenvedély, taps az éltet?je…

Minden nap látom, köszön.

Én is köszönök.

 

 

Másnap

 

 

Újra ütközünk.

– Szervusz.

– Szia.

Miután megtette napi rítusának egyikét, hogy engem üdvözöljön, megy is tovább, vagyis szökken, mert hogy olyan furán pattog.

A lábán kényelmesnek t?n?, b?rszín? balettcip?t visel!

 

 

Egy bús ?szi hónap lassan múló napjaiban ismertem meg ?t. Hideg volt. A reggeli zúzmara már javában rajzolta cikornyás bet?it a terasz üvegajtajára.

Ébredés után, anya elküldött a boltba. – Hozz egy kis tejet és egy kiló barna kenyeret – mondta. Szerettem boltba járni, mert mindig megtarthattam a visszajárót. Alig ötszáz méterre lehetett a bolt t?lünk a szomszédos utcában, amelynek számomra titokzatosan cseng? nevét?l mindig kaland és kihívás volt megtenni ezt az utat. Ahogy átkeltem a földút közepén elterül? sártengeren, félszemmel az el?ttem álló utat fürkésztem s kerestem az ismer?s szempárokat a kerítéseken belül. A Labradorokét szerettem a legjobban, mert olyan misztikus, határozott, de mindemellett nyugodt és kedves volt a pillantásuk. A boltban kiválasztottam a kenyeret, mely szikkadt volt és barázdás, épp amilyet kerestem, ugyanis anya köménymag levest f?zött, amit én ki nem állhattam. A h?t?b?l kivettem a tejet és siettem a kasszához. Csak egy lány állt el?ttem, aki egy doboz cigarettát akart vásárolni, de az eladó nem engedte neki. Azt állította, hogy az apjának viszi, de mindannyian tudtuk, hogy ez nem igaz. Feladta a rimánkodást és felém fordult. A haja akár egy szélben szárított b?rmellény. Barna volt és égnek meredt. Ezen kívül olyan élesnek és keménynek t?nt, hogy azt hihette az ember, hogy valami újmódi kalapot hord a fején. El?ször ez a furcsa hajviselete t?nt fel, de mikor megláttam a szemét, úgy éreztem, ismerem ?t. A lángokban úszó tigrisszem megbabonázott és nem tudtam szabadulni a kíváncsiságtól, de miel?tt rájöttem volna, hogy ki is ?, elfordult és kifelé menet visszanézett egy pillantásra. Szia – mondta és kiment az ajtón.

Zavartan fizettem és elindultam hazafelé. Ahogy kiléptem, hirtelen megkapott az ?sz éles karmainak marása s bebugyoláltam magam a meleg gyapjúsálammal, mely úgy ?rizte a nyakamat és a számat akár az egyiptomi balzsam a múmiákat. A szél nyughatatlan szelleme átjárta a testem, mintha a lelkemet akarná elragadni s a szememet sem kímélte, így lépdeltem hazafelé, hunyorogva és legy?zötten. Nyomorúságos helyzetemmel küzdöttem el?re magam s közben teljesen megfeledkeztem a lányról s a tüzes óceánra hasonlító misztikus szemeir?l, melyekbe azonnal beleszerettem. Elhaladtam az öreg fest? háza el?tt s megtettem az út azon részét is, ahol a mesebeli kunyhó állt, melyre az alkonyat el-elhalványodó fénye mindig úgy irányította sugarait, mintha a hold a tet? ezernyi színéb?l születne ujjá. A csíp?s érintés enyhülni kezdett s éreztem, ahogy újra úrrá leszek érzékszerveimen.

Felegyenesedtem és tágra nyitott szemekkel, mint aki a magzatburok védelméb?l kilépett a zavaros világba, újszülöttként felmértem a helyzetemet. Az id?járás megnyugodott, mintha a hideget valaki a tenyerével zsemlemorzsaként leseperte volna egy asztalról. A nyugodtság rám is visszaszállt s magabiztosan baktattam el?re. Otthon majd jazz zenét hallgatok – gondoltam magamban s könny? mosoly ült ki az arcom szélére. Órámra pillantva vettem csak észre, hogy az id? szeszélyes múlása tökéletesen átverte érzékeimet s már régen otthon kellene lennem, hogy bekebelezzem azt a borzalmas köménymag levest. Futásnak eredtem s befordultam a számomra mindig bizonytalanságot rejt? kanyaron, mely az utolsó nagyobb szakasz a házunk levelekkel tarkított s színekben hullámzó udvarától. Hirtelen megcsúsztam, s a földre kerültem. Az esést?l megrészegülve forogni kezdtek az alakok körülöttem. Láttam egy fát, melynek hatalmas bozótos hajfürtjei voltak s félszemmel észleltem egy madarat, mely úgy suhant a leveg?ben, akár a leggyorsabb fény az éjszakai ég végtelenjében. A ruhám mocskos lett s úgy néztem ki, akár egy koldus, némi kenyérrel az oldalán. Nedves ruhámat a szél szárította, s közben megdermesztette vézna ujjaimat.

Mikor szememben a valóság újra felvette pontos alakját, megmutatta délibábjaim igazi arcát. A Labrador állt ott, most szabadsága teljes birtokában s a felette elnyúló hatalmas nyárfában ráismertem az illuzionált, kócos hajzuhatagra. Az állat illedelmesen várt, míg megteszem az els? lépéseket. Ha léptem egyet ? azonnal hátrált pár lépést s folyton követett a szemével. Most is leny?göztek pillantásainak ártatlan fényei, melyek szinte minden egyes találkozásunkkor bearanyozták a pillanatot s végigkísértek utamon. Hirtelen belémhasított a felismerés végtelen megkönnyebbüléssel átjárt csodálatos érzése. A Labrador szemében tündökl? végtelen nyugalom s barátság ott lakozott a lány pillantásában, aki a boltban fellobbantotta bennem a szerelem határtalan szépségének érzését. Habár ? ezt még nem tudta és én sem jöttem rá azonnal, de a mi végtelen történetünk akkor vette kezdetét, mikor megbabonázott lelkéb?l áradó szépségével s köszöntött engem, mint még olyan sokszor az elkövetkezend? években.

A szerelem birtokba vette az egész testemet s társa lett a lelkemnek. Nem tudtam uralkodni az érzéseimen s az arcom a boldogság hevében kipiroslott s végtelenbe nyúló mosollyal rohantam egészen hazáig. Mikor visszanéztem, hogy tolmácsoljam hálámat, a Labrador rezzenéstelen arccal besétált a nyitott kapun. Most biztosan elégedett – gondoltam, s tovább futottam a jöv?m felé. Biztosra vettem, hogy ezentúl csak boldogan élhetek s az érzéseim minden egyes gondolatomat elvakították. Boldog voltam s gondtalan. A lányt egy hónappal kés?bb az iskola lépcs?fordulójában láttam újra s mosolyommal, szavak nélkül tolmácsoltam felé, hogy emlékszem rá. ? viszonozta a gesztusom s rám mosolygott bájos, rózsaszín? vékonyka szájával. Bizonytalanságba taszítva érzéseim egész palettáját továbbment, s visszaküldve engem a múlt emlékeinek kavalkádjába, megfordult és a szemembe nézve azt mondta, „szia”. 

 

Czirják Gergő Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.