Emlékszem (még vannak dolgok, melyekre: igen), tehát emlékszem, valamikor, nem is olyan nagyon régen, hiszen fiatal voltam és optimista (persze, aki ismer, mind tudhatja, ez ma is így van. Sokak szerint fiatalosan nézek ki, ma is) tehát egy mindezt megelőző időben – hiszen csak ezt követően kezdtem el ténylegesen is felnőni – vagyis valamivel, talán csak nüánsznyival ezelőtt. Tudom, végül is talán soha sem volt másként, hiszen bármely időben, mikor csak kinéztem, hiszen egy-egy kitekintés révén nyerhettem valahova betekintést.
Miért beszélek, minderről? Csak úgy elmondanám… Talán lesz benne felhasználható. Ha mégsem, hát üsse kavics, akkor legalább nem érzem majd úgy, hogy eltitkoltam…
Nem titkolnám, tehát: sok mese ragadt meg bennem, a valóságról. Néha magam sem vagyok biztos mindabban, amikről emlékeim szólnak, főleg azon okból is, mivel – nem tagadom – az idő múlása is rájuk nyomja bélyegét. Amint már mondtam is azonban, ma is fiatalosan nézek ki.
Bárhonnan, legyen az akár egy párás ablak, vagy akár ragyogó tisztaságú jól átlátható dolog, csaknem mindig ezt az eljárást követem: egyszerűen és fiatalosan csak úgy kinézek.
Emlékszem, egy alkalommal, mikor éppen kinéztem, egy meglepő dolgot pillanthattam meg. Azonnal tudtam, nekem is erre van szükségem. Itt picit megállok ezzel a gondolattal, ugyan nem kívánom a végkifejletét eltitkolni, mégis csupán egy pillanatnyi magyarázat erejéig igen picit elkalandoznék. Csupán azon okból, mert nem szeretem a dolgokat el sem mondott utalások közepette magukra hagyni.
Ott hagytam magára irományomat, ahol a szükség is belekeveredett – akaratán kívül – a történésbe. Azonban mégsem kell most már további magyarázatot adnom, úgy gondolom, tekintettel az iménti utalásra, vélhetően már sejti az olvasó, hogy egy igen olcsó dolog miatt állítottam meg az emlékeim papírra folyását, melyet tovább taglalni, hogy úgy mondjam: szükségtelen. Mint tudjuk is, szükségünket általában nem illő sem kifejteni, sem… tehát: NEM.
Ezeket követően már természetesen folytathatná az ember a meséjét, valahogy imígyen: nem is olcsó, ma már… még a vasútállomásokon is, ám erre ismét nem térnék ki, a már említettek miatt.
Ekkor végre – sóhajt fel, talán az olvasó is – elérkezett a szinte el sem kezdett történet folytatásának pillanata:
Idegen helyen, apám elfoglaltságának megfelelő településen, egy számomra hatalmas téren figyeltem –eleinte – az emberek munkahelyre rohanását, majd egész napos ismerkedésem helyén, a Hunyadi tér egy csendes szegletében, új lakhelyünktől mindössze néhány tíz méterre figyeltem fel kettő, kb. velem egykorú, szintén óvoda helyett utcán tévelygő sorstársra.
Délidő volt és kicsattanó ősz, olyan igazi vénasszonyok nyara. A téren egészen messze el lehetett látni, talán még azon a két felém igyekvő fiún is túl, ahol a hőség már kezdett a levegőben remegni.
A történet idején, talán újszerűsége miatt, erre még nem figyel fel az ember, csak szájában tartja a nemrég megérdemelten megkapott szipkát. A szipka tudvalevően nem is szipka volt, ezt csak rossz nyelvek titulálták szipkának, hanem régóta hőn áhított pipa. Talán kicsi volt a maga nemében, de tagadhatatlanul pipa volt.
A remegő levegő csaknem bizonyosan mutatta, hogy közel az ebédidő, sőt, mintha már az imént szólította volna is az anyukája. Ám egy pipatulajdonosnál talán érthető, hogy első a pipa és a többi csak ezt követheti. Pipatulajdonos! Amióta nagypapája megtalálta – ki tudja, a város melyik üzletében, de végre megtalálta – és meg is vette az igazi pipát… Kicsi volt, ugyan, de pontosan megfelelt az elvárásainak, ez igen! Ez már nem holmi játékboltból származó ócskaság, hanem maga a pipa. A játékbolt kirakatában is volt egy, ezüstösen fénylett, de amire végre sikerült meggyőzni az anyucit, a pipának valószínűleg elfogyott a türelme, a hosszú várakozás közepette, mert a boltban kiderült, hogy ez a pipa időközben átváltozhatott: nem szívni kellett, mint ahogyan egy jól szelelő pipától azt elvárhatná az ember, hanem, pontosan ellenkezőleg, fújni lehetett. Igaz, ekkor meg is szólalt, mert valami síp volt benne. Kint, a téren az öreg pipásoké nem szólalt meg – igaz, nem is fújták, hanem szívták… – a pipa, a kezében olyan, mint amilyent az idős pipások is szopogatnak, nap, mint nap a téren.
Micsoda élvezet lesz beállni a felnőttek közé. A pipa pontosan olyan, mint akármelyik pipásé, csak a nagypapa biztosan eltévesztette a nevet, amikor szipkának hívta… Még hogy szipka! Bárki láthatja, ez egy igazi pipa. Igazi a megszólalásig… azaz, mit nem mondok, ez nem szólal meg és nem is fog megszólalni, mert ezt szívni kell. Szívni, nagyfiúsan.
Ó, a többiek hogy irigykednének, ott a városban, ahol… sebaj, egyszer még ők is megszívhatják… Apám egy ismerőse szerint, bárhogy is alakulnak majd a dolgok, mindenhogyan a városok lakói szívják meg.
***
A szobát gyér fény lepte be. Az asztal mellett apám ült egy fotelben. Furcsálltam a dolgot, már belépésemkor is: nem szokott ő csak így, tétlenül ülni. Meg is kérdeztem tőle: csak nincs valami baj?
– Baj? Miért volna baj? El akartam olvasni az újságban, ezt a cikket, de nem látom jól a betűket.
– Felolvassam? Lehet, hogy több fény kellene… Felkapcsolom a lámpát, jó?
– Az jó volna, nekem is eszembe juthatott volna. Olvassad, légy szíves!
– Azt hiszem, üveget kellene cserélni a szemüvegednél.
***
A két fiú a távolból egyszer csak valóságosan ott állt velem szemben. Büszkén megigazítottam számban a pipát, ahogyan az öreg János bácsi is szokta.
– Milyen jó kis pipád van! – mondta az egyik, a másik ki tudja miért, mögém került. Anyám ebben a pillanatban szólított ebédhez:
– Gyere kisfiam, ebédezni, apád is mindjárt megérkezik!
A lakásban hűvösebb volt, mint a téren. Nem tudom, miért, de én a meleget kedvelem. A kettő fiú bizonyára jól érzi magát, kint a téren, a napsütésben.
Jézus Mária! – villant be nálam – A pipámat a kerítés tetejére tettem. Ki kellene menni, érte, még mielőtt az ebéd megkezdődik. Lehet, hogy másnak is megtetszik ez a kedves kis pipa.
Anyám az asztalnál az evőeszközöket rakta a helyükre. Villát és kést. Kanalat, most nem. Biztosan tojásrántottát készített, ma is. Jobban szeretem, amikor például tojásos galuska az ebéd. Tudtam azonban, hogy most ínséges időket élünk. Nem tudom, miért csinálunk így. Szerintem ezt nem jól teszik a szüleim. Sok mindent jól csinálnak, így például anyám is a tojásos nokedlit. Szóval a galuskát. Fejes salátát is szokott készíteni, a nokedli mellé, s a kettő így együtt igen finom. Van ennél sokkal jobb is: soha nem felejtem, egyszer – s sajnos, hogy csak egyszer – az orvosi rendelőbe egy kedves és szép nővér került, pontosan akkor, amikor valami furcsaság alakult ki, nálam. Emlékszem, anyám ijedten beszélte meg, apámmal, aki szerint viszont nincs jelentősége, legfeljebb meg kell kérdezni az orvost.
A vizsgálóban a nővér átvett, anyámtól. Mondta, hogy a többit majd ő intézi. Kigombolta a nadrágomat. Odajött a doktornő is, aki szintén nagyon csinos.
Hosszan vizsgált, igen jólesően. Ám ekkor váratlanul…
– Semmi baj, nagyfiú vagy már. Menj a mosdóba, mossad le magadról!
***
A két gyerek már nem volt ott. Gondoltam, el kellett menniük ebédezni, akár csak nekem is. Ők azonban nem hagyták ott a pipámat. Ritkán sírtam, de akkor keserves sírásra fakadtam.
Apám érkezett, sírásomra, ebédjét félbehagyva ugrott át az ablakon. Egy pillanat alatt már az öreg biciklijén ült… Hamarosan kezében a pipámat tartva érkezett vissza:
– Vigyázz rá, máskor ne tedd le akárhova! – mondta.
Fejes saláta és nokedli nélkül is igen finom volt az ebéd.
Este megélénkült a szél, a távolból gépek morajlását hozta. Csodálkoztam: az aratást már befejezték…
***
Felkapcsoltam a lámpát, mégis, így jobban lehet látni.
– Most már el tudod olvasni – szóltam, apámhoz az újságot feléje nyújtva.
– Olvasd fel légy szíves, ha már a kezedben van – vélte apám.
Az volt az érzésem, hogy ez már megtörtént egyszer, ám akkor még nem tudtam igazán olvasni, azonban kényszerhelyzetben voltam, s gyakorolnom kellett. Ez alkalommal nem okozott problémát az idegen szöveg felolvasása. A cikk szerint a kormány nem fog visszariadni az erőszak alkalmazásától sem. Miután felolvastam, látom, hogy kezemben egy igen régi újságot tartok, a dátuma szerint én akkor még három éves lehettem, körülbelül.
– Apám! Ez abból az időből való, amikor…- Apám nem várta meg a mondatom befejezését, mintegy magyarázatként vágta rá:
– Igen. Három éves voltál. Köszönöm, hogy felolvastad! Sajnos egyre rosszabbul látok. Lassan már sem a fülemmel, sem a szememmel nem fogok tudni kapcsolatot tartani…
Anyámtól már hallottam erről, hogy apámnak megromlott a látása. Az orvos szerint érelmeszesedése is van, ami a beszédet is akadályozza.
– Meg lehetne szerintem oldani, ezt az olvasási problémádat, ha gondolod…
– Az jó volna, de szerinted hogyan lenne lehetséges?
– Hozok holnap nagyobbra kinyomtatott betűket, s így akár le is írhatod, amit szeretnél, ha úgy könnyebb.
– Bizony, szégyen ide vagy oda, sajnos már nem vagyok a régi.
***
Csodálatos napra ébredtünk, a napsugár az őszi illatokkal játszott. Az ősz színei és illatai mindig valami várakozást hordoztak magukban, valami titkot.
Ezen a napon is tojásrántotta került délben az asztalra, ám ez alkalommal délután apám már nem ment vissza munkahelyére. Kérdőn néztem, rá, amikor magával hívott, kezében egy kulccsal:
– Jössz velem? Bezárjuk a kaput, ma már nem dolgoznak délután sehol.
Természetesen vele mentem. Szerettem nézni, ahogyan tevékenykedett, szerinte így tanul az ember. Ám én ekkor még nem tanultam, már kettő napja voltam óvodás. Az óvoda furcsa hely. Először örömmel mentem a sok gyerek közé, rengeteg játék hevert szanaszét a földön. Nekem is voltak szebbnél szebb játékaim otthon, de ezekkel nem értek fel.
***
Apám éppen elfordította a kulcsot, a kaput bezárva, amikor ismerősei érkeztek. Már az utca távolabbi részén felfedeztek bennünket, s örömmel kiáltottak apámat üdvözölve:
– Látom, már készülődsz!
– Gondoltam, kinyitom a kaput.
Apám kivette a zárból a kulcsot. Lassan, hangtalanul húzta ki. Rám nézett, majd elégedetten tette zsebre.
– Hamarosan indulunk. Hozz egy erős láncot, szükség lehet rá. Legjobb lesz, talán ha a Józsi teherautójával döntetjük le. Van láncod?
– Akad egy, talán.
***
Anyám jött ki, elém, a csengetésre, megint elfelejtettem a kulcsot magammal hozni
– Baj van kisfiam!
– Milyen baj van, azon kívül, hogy kulcs nélkül jöttem?
– Apáddal van baj: mintha néha nem emlékezne dolgokra…
– Nem kell mindjárt a legrosszabbakra gondolni, idős már, ez érthető.
***
Néha, mintha lövések hangját hozta volna a szél. Ismertem ezt, játszottunk ilyent az óvodában is. Csak most sokkal erősebb hangja volt, mintha igazi puskától származna.
Mennem kell aludni, Anyukám az előbb mondta, hogy menjek lassan fogat mosni. Lassan elindulok…
***
Letettem az asztalra a szokottnál jóval nagyobbra elkészített betűket. Több sorozatot készítettem, azt hiszem négyet. Erre azért volt szükség, mert egy mondatban többször is előfordulhatnak ugyanazok a betűk.
– Szóval én valószínűleg megoldottam a problémát, apám. Remélem, így már olvasható lesz az újság.
– Biztosan kisfiam, köszönöm – mondta. Egy ideig érdeklődve nézte apám a hatalmas betűket, majd arrébb tolta…
– Mit szeretnél, édesapám? Rakjad ki a betűkből, ha nem tudnád kimondani
– Nem jó ez kisfiam, ne haragudj, de nem látom a betűket…
Azóta sokszor gondolok, erre. Ma már értem: nem a látásával volt a baj, az emlékezettel. Soha nem gondoltam volna, hogy egy ember, aki egész életében, nap mint nap olvasott, talán összesen több ezer könyvet is kiolvasva, az érszűkület miatt először a betűket felejti el. Nem tudtam segíteni rajta, néha felolvastam újságból, könyvből.
Egy dologról azonban ma sem tudom, igaz volt, avagy sem: bezárni indultunk a kaput, azon az estén, avagy kaput nyitni, valahová…
Legutóbbi módosítás: 2010.10.07. @ 18:53 :: Berta Gyula
