Hopp! Mi ez már megint?
Ja!
Tudom már, az eső!
De nem baj, a szoknyás így legalább nem jön pár napig. Nem kell bujkálnom.
Szeretem az esőt. Na persze nem mindegyiket. De ez most simogat, mosdat és dédelget. Tudom rég, hogy nélküle nem élhetnék, meg a fény nélkül sem. A szülőm tanította.
Ó ág-anyácska! Megint eszembe jutott. Mennyire hiányzik. Mióta nekem ajándékozta utolsó sóhajtását és elment, érzem én sem élek sokáig.
De ez a langyos eső most segít egy kicsit.
Emlékszem, akkor is esett, amikor megszülettem. Csücsültem egy puha, bársonyos ágacskán, és hallottam anyácska suttogását:
— Isten hozott. Ajándék vagy nekem, és te is az leszel majd egyszer valakinek.
Jó volt itt lenn nekem. Bár néha vágyakozva néztem a testvéreimet, ahogy a fenti világban huncutkodnak. Játszottak széllel, napsugárral, nekik még a reggeli harmatból is több jutott. Irigykedve néztem bársony-piros arcukat, ahogy összehajolva kacarásztak. Nem hittem anyácskának, amikor szelíden figyelmeztetett, meg van annak az oka, hogy ki hová születik.
Nem, én a magasba vágytam.
Aztán egy napon szörnyű dolog történt. Egy soha nem tapasztalt erő vette birtokba a helyet, ahol eddig éltem. Minden és mindenki sírt, jajongott körülöttem. Csodaszép testvéreim aléltan pottyantak a földre, pedig éreztem, ág-anyácskánk minden erejét megfeszítve próbálta megtartani őket. Levelek és frissen született ágak roppantak és tűntek el körülöttem. Féltem, de valahogy tudtam, biztonságban vagyok. Itt lenn nem lehet semmi bajom.
És akkor sem, amikor a mindig simogató és életet adó napfény szörnyeteggé változik, és tüzes ostorként vág végig mindenen, ami útjába kerül. Felfalja a még a reggeli harmatot is, abból merítvén erőt és kegyetlenül megkínoz minden élőt.
Éreztem mindenki szenvedését, de nekem nem lett bajom. Pedig átéltem jó néhány vihart, kegyetlen szárazságot. Lassan rájöttem, én leszek az utolsó. Most már hittem anyácska szavait, csak azt az ajándék dolgot nem értettem.
Pedig a szoknyást már ismertem. Tudtam ő a gondozó. Láttam, ahogy sétálgat körülöttünk, néha valamivel a kezében megszabadítja anyácska gyökereit a rossz illatú idegenektől. Azt is szerettem, amikor esőt csinált, vagy amikor gyengéden igazította a frissen született ágakat egymás mellé, hogy szinte kívántam, engem is simogasson. Láttam, ahogy piros arcú testvéreimet lesimogatja az ágacskákról és elviszi őket. Tudtam nincs baj, anyácska mesélte ez a sorsunk, ezért születtünk.
Sokáig egyedül sétált közöttünk, és ahogy telt az idő egyre ritkábban jött. Igaz a testvéreim lassan elfogytak.
Mostanában kíséri őt valami. Egy bundás, meleg orrú valami. Türelmesen kíséri, a szoknyást, míg az összecsipegeti későn érő testvéreim. És már engem is észrevett. A bundás. Pedig igyekszem elbújni, nem akarok még elmenni. Hogy puha és meleg az orra onnan tudom, ez még éjszakánként is megkeres valamiért. Nem bánt, csak meglátogat. Titokban.
Most is itt van. Pedig esik. Nem csinál semmit, csak ül és néz félre hajtott fejjel. És mintha mosolyogna.
És én ebben a pillanatban mindent megértettem. Most már tudom mi az az ajándék, amit ág-anyácska még az utolsó sóhajtásával is suttogott.
Ajándéknak születtem, hogy a gondozó egyszer megtaláljon, ha már mindenki elment. És rábízott erre a meleg orrú valamire, mert tudta ő majd figyel és vigyáz rám. Mert valamiért imádja a szoknyást, és ide vezeti. Hozzám.
Már nem akarok elbújni. Nem is tudnék, hiszen napok óta még a kék eget is látom. Éjjel meg a csillagokat. Csak a tavasszal született ágak élnek már, de ők nem törődnek velem. Nekik a télre kell készülniük, hogy kibírják. Mert tavasszal sok dolguk lesz. Viszik tovább az életet. Mint egykor az én anyácskám.
Nem akarok elbújni, hiszen ajándék vagyok. Már egy ideje nem esik, a napocska most melegen simogat. Érzem, nem sokáig bírok már kapaszkodni anyácska halott ágán. De talán nem is kell.
Igen leugrom. Ha itt maradok, nem fog észrevenni a szoknyás. Hisz eddig is ez történt.
Ugrom. Alattam olyan puha és nedves minden. Meg sem ütöttem magam. Ó milyen szép vagyok! Most látom egy esőcsepp tükrében. Igen, egy szép ajándék…
…………………….
— De jó kis eső esett az éjjel! Megyek, megnézem a málnást. Napok óta nem jártam arra. Igaz már leérett. Bolka persze jön velem. Nagyon rászokott hogy elkísérjen. Jön a málna miatt. Mert mindig kikönyörög egy-egy szemet. De csak tőlem kell neki, és csak a kezemből. A földről fel nem venné. Elég furcsa szokás egy kutyától, de én már nem is csodálkozom.
Gyönyörűek ezek az új hajtások. A halott régieket lassan ki kell vágni, hogy minden megújuljon tavasszal.
Na, majd ha felszárad, jövök rendet rakni. A kutyám ül az utolsó bokor mellett és nem mozdul. Csak néz rám, hiába hívom. Közelebb megyek, és akkor a lábánál megpillantom a legszebb málnaszemet, amit valaha láttam. Csodálatos, mély-bordó színe van, és a hajnali esőtől harmatosan csillog a földön.
Felveszem, és mint minden évben, tudom ez az utolsó. Az ajándék. Most azonban megosztom Bolkával. Hiszen ha ő nincs, soha nem találom meg.
Legutóbbi módosítás: 2010.10.07. @ 19:00 :: Gazsi Anna