Pintér Norbert : Ősz

*

 

 

 

 

Még zölden pompázó lomb emlékeztet a Nyárra, de a folyóparti öreg fűzfa néhány sárga levelet is lenget. Gyökerei között vidra él, aki talán érzi a változást, mert esténként fölös mennyiségben rabolja a halat.

Szarvaséknál már áll a bál, s Kisasszony napja körül hangos az erdő. Döhérre hízott, vastag nyakú bikák hangoskodnak, s agancsukkal terelik háremüket a bokrok között. A máskor óvatos állatok most kihívóan csörtetnek a fák alatt, s ha valahol ág reccsen, elködösült szemmel, párálló torokkal kiabálnak válogatott sértéseket a láthatatlan vetélytárs felé.

Tart a nász. A kis erdei tisztáson agancs-csörtét vívnak a rigyető tehenek kegyeiért a szerelemre éhes koronás urak, s néhány csontlazító összeroppanás után, csak a bajnok marad a küzdőtéren. Napokig folyik a megmérettetés, s közben színpompás köntösbe öltözik a táj.

Az ökörnyálcsordító reggeleken vadászok járják a határt. Dörren a fegyver, és a sercegve vágó sörét megtöri a kakatolva menekülő fácán röptét, s kirántja a deres mezőt, a rohanó nyúl lábai alól.

A bőgés már a múlté, már csak egy-két éretlen gyerekbika hallaltja hangját. A forduló ősz a dámvadnak hoz izzó hangulatot. A bikák, mint a régi vágású jó módú urak, megvárják, hogy a szerelem felkeresse őket. Barcogva őrzik helyeiket, s hangjukra alélt tehenek járják a csendereseket.

Mustot csorrant az öreg pince, s a bolthajtások alatt rég feledett nóták keringenek a gyertyaláng körül. Gordonkahangú darazsak döngenek boldog mámorban, s hosszan lakmároznak az elhullajtott szemeken. A kék köpenyes vincellér mellett esténként a róka is segít a szüretben, s reggelenként megrágott fürtök hevernek a tőkék között.

Erdő mélyén, a nagy tölgyfán érik már a makk, s egy-egy szélrohamra maroknyi ugrik fejest az avarba. Cifra lombban gázol a vad, amikor felkeresi a terített asztalt, s egymást követi a borját vezető tehén és a süldőkkel körülvett koca. Helyet kap itt néhány erdei egér is, s óvatlan zörgésükre, tompa zuhanással tesz pontot egy imbolygó röptű bagoly.

Kint a földeken tétova levélkék sora jelzi, hogy őszelő havában, a pásztorünnep után elvetett mag – megkötött. A vetés még messze van attól, hogy kenyér legyen belőle, de szépen bokrosodik, s esténként őzek csipegetik.

Egy ködöt szülő őszi reggelen, csengő hangú vadlibák százai lepik el a zöldet, s felettük csikorgó hangú, piros sapkás darvak húznak dél felé.

Kukoricatarlók felett ődöng az üresség, a letört csövek górékban száradnak, s a kazalba rakott szénával együtt a nyárról és a napsütésről álmodnak.

Az elszórt szemeket megannyi szorgos vad gyűjtögeti. A tavakról idejárnak szemezni a libák, s érkeztükre csapatban rebbennek fel az itt kosztoló kacsák. Erre keresgél a borz is, aztán, ha elhalkul az este, komor seregként fekete konda válik el a sötétségtől. Sárba taposott csöveket túrnak elő, s éjjeli keresgélésüket még az arra poroszkáló, egerek után szimatoló róka sem zavarja meg.

Sírós hangulatú, könnycsorgató napok ezek, amikor hangossá válnak a hegyi patakok, s partlazító futásukat naponta hulló esők táplálják. Itt még sietnek a hullámok, de a síkon, ahol megcsendül a rohanás, már jég ablakozza be hajnalonként a vizeket.

Nagy csigájú muflonkosok csapnak össze, megvívva a juhok kegyeiért, s agylágyító ütközéseik zaját messze sodorja a szél.

Önkéntes száműzetésüket feladva, a sűrű erdők mélyéről előbukkannak a nagy agyarú vadkanok, hogy megkeressék a rájuk váró, görgő kocákat.

A dérrel kicsipkézett szántók felett varjak keringenek, s valami ősi üzenettől vezérelve a város felé örvénylenek, hogy a hideg elől elhúzódjanak.

Mert a hideget hozó évszak már valahol a hegyek között jár, ahol fagy mállasztja a sziklát, s az üvöltő északi szelekkel jeges üzenetet küld a Tél. 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Pintér Norbert
Szerző Pintér Norbert 0 Írás
VADÃÂSZHIMNUSZ Vadász vagyok, Hunor s Magor nyomán, Sok kincset őrzök, mit rejt szép hazám. Nádas berek és erdős rengeteg, Sok vadja várja mindig jöttömet. Szent a családi tűzhely, mint hitem s hazám, Hozzájuk húz a vágyam magányos éjszakán! Vadász vagyok erdőn, mezőn, tavon, Jó ló visz úton és vadnyomon. Tavasz ragyog, az est jő csendesen, Szalonka pár, ó, suhan nesztelen. Szent a családi tűzhely, mint hitem s hazám, Hozzájuk húz a vágyam magányos éjszakán! /KÃÂhalmy/