Vandra Attila : Törpefenyők I/18. A démon feje porba hull…

Noémit a szekus “karácsonyesti vacsorára” hívja. De Temesváron forradalmi szelek fújnak.

A démon feje porba hull

 

21-én azzal jelent meg az igazgatón?, hogy CeauÃ?Ÿescu elvtárs népgy?lést hívott össze[1]. Az iskola televízióján azt pedig meg kell nézni minden tanárnak. Az igazgatón? kihozta az irodájából a készüléket, s felszerelték a tanáriban. Így a tanári kar közösen nézte végig CeauÃ?Ÿescu kifütyölését. Nem lehetett már az asztal alá seperni az eseményeket. Már hangosan tárgyaltak róla. Csak az igazgatón? jegyezte meg.

– Vigyázzatok, mit beszéltek! – majd kiment.

Hangja nem volt fenyeget?.

 

Mire Emese hazaért, már gyalog kellett mennie. A tüntet?k elállták a központot. Ami járm? ott haladt át, az megsz?nt közlekedni. Még a cip?jét se vette le, úgy ment a szobába. Hívta Rózsika nénit.

– Hogy vagytok? – kérdezte Rózsika néni izgatottan.

– Fáradt. Gyalog jöttem az állomásról. Itt nem járnak a buszok!

– Végre! – fogadta Rózsika néni a nagyon várt hírt. Nincsenek egyedül! Ám ? már nem kódolt. – Itt százezrek vannak! A katonaság kivonult! Gy?zni fogunk!

Ám ez akkor még önbiztatás volt. Brassóban vízágyúkkal oszlatták szét a tömeget, Bukarestben barikádharcok folytak. A tömeg viszont nem oszlott, hanem egyre gy?lt.

 

December 22-én Noémi azzal állított a tanáriba, hogy Brassóban is tüntetés van. Volt, akinek más városokról is volt hasonló információja. Nyomott hangulatban telt a nap. El voltak zárva a világtól. Noémit a saját problémája is aggasztotta. Ha a forradalom elbukik, akkor… Ki se merte mondani, még maga el?tt se. Az elbukott forradalmakat bosszúhadjárat követi. Véres bosszú. Ha nem fogja elég lojálisan „besúgni” a „haza és rendszerárulókat” cinkosnak tekintik. Ha megtagadja, a sorsukra jut. Ha pedig „buzgó” lesz, sok ember sorsát töri ketté. Ha nem az életét…

Déli egy óra el?tt tíz perccel az igazgatón? izgatottan szólt ki a tanáriba.

– Gyertek hamar!

A román televízióban megjelent Ion Caramitru és Mircea Dinescu, két jól ismert dizidens[3], és bejelentették a diktátor szökését.

– Ezt mindenkinek tudnia kell! Tegyük ki a tévét az ablakba! – kiáltotta el magát János.

Az antennakábel nem ért az ablakig. Hamar alátettek valamit, kitárták az ablakot, s Ági elkiáltotta magát:

– Gyertek, nézzétek! Megszökött CeauÃ?Ÿescu! Szabadok vagyuuuunk!

A hír azonnal szétfutott a faluban. Az emberek összegy?ltek. Mindenki ölelte egymást. Aztán egyszer csak megszólalt a székely himnusz. Teli torokból. „Végre, énekelhetjük!”

Ám a himnuszt nem lehetett csak úgy énekelni, meg kellett adni neki a tiszteletet. Egy pillanatra megszakította az örömmámort. Mindenki a másikat nézte. Valamit most mondani kellene. Kellene valaki, aki tartson egy beszédet. Egy vezér, aki megmondja, mi a teend?. Els? pillantás a tisztelend? atyára vet?dött. ? kiállt, s mondott egy imát, áldást mondott s rövid beszédet mondott a kommunista rendszer áldozatai emlékére. Tovább nem vállalta. Az ? szerepe az isten szolgálata. Amit t?le várnak, az civil feladat.

A tanácstalan tekintetek a tanári kara vet?dtek. Végül Noémi kiállt.

– Senkinek se kellett mondani, hogy énekeljük a székely himnuszt. Azt, amit nem énekelhettünk, mert bezártak. Én úgy gondoltam, egy verset szavalok. Egy Reményik-verset, aminek a szavalásáért szintén bezártak volna:

 

 

Reményik Sándor: Törpefeny?

 

Ahogy a hegyek n?nek,

Úgy törpülnek a fák.

Nagy szálfa-g?göt nem t?r

A magasság

 

Ahogy szavalt, egyre er?sebb és ércesebb lett a hangja. Az utolsó szakasz már szinte hasította a leveg?t.

 

 

 

Törnek a szálfák lennebb,

Roppan ezer derék.

De él itt fenn e hajló,

Magát mindenkép tartó,

Megpróbált nemzedék.

 

 

Hatalmas tapsot tartott. Biztatták, szavaljon még, de nem akart. Ági állt ki helyette. István a királyból kezdett énekelni egy részletet.

 

 

 

Nem kell olyan isten, aki mindent megbocsát

Nem kell olyan isten, aki megöli egy fiát.

Nem kell olyan isten, aki nem tud magyarul

Szabad magyaroknak nem kell ilyen úr!

 

Nem kell olyan isten, kinek b?nös, aki él.

Nem kell olyan isten, ki csak szenvedést ígér!

Nem kell olyan isten, aki nem tud magyarul,

Szabad magyaroknak nem kell ilyen úr!

 

 

Gyönyör? szopránja volt. Még szebb, mint a Kiseszteré. Hamarosan más is belekapcsolódott. A refrén, a „Nem kell” már feltehet?en a falu legvégén is visszhangzott. Az egész tömeg teli torokból kiáltotta.

Noémin valamiért nyugtalanító érzés vett er?t. Az biztos, hogy nem kell ilyen úr, mint amilyen CeauÃ?Ÿescu volt. S nem kell olyan „isten” sem aki csak szenvedést ígér. A magyaroknak pláne. Illett e hangulathoz. De illett ide, a román forradalomba?

Nem énekelt a tömeggel. Inkább bement, hogy összeszedje holmiját. Minél hamarabb családja körében akart lenni. Az igazgatón?t az iskolaépületben találta. Összenéztek. Kintr?l újra behallatszott a „Nem kell olyan isten, aki nem tud magyarul, Szabad magyaroknak nem kell ilyen úr!”

– Tudjuk, hogy ön volt itt a fül. Azt hiszem, jobban teszi, ha egy ideig nem mutatkozik itt. Férje ugye nincs itt?

– Nincs. Sepsiszentgyörgyre rendelték be. Igaza van – lépett be az irodájába, s kezdte összeszedni a holmiját. – Sok a haragosom itt. A kirobbanó érzelmek sokszor keresnek b?nbakot. Nem lesz jó, ha kéznél leszek.[2] – tette hozzá, Noémira se nézve. Már lépett kifelé, de visszafordult. – Ugye végül nem írta alá?

– Nem – mondta nyomatékosan Noémi.

– De tudja milyen, amikor eléd teszik. S tudja azt is, hogy a füleket is megfigyelték!

Noémi elgondolkozott.

– Kire utal? – kérdezte gyanakvóan.

– Úgy sem hinné el nekem – válaszolt az igazgatón?, majd becsukta maga mögött az ajtót.

„Vajon igazad mond, vagy még most is mérgezi a hangulatot? A kételyt ássa el az emberekben?” – merengett Noémi.

 

Otthon azzal bukott be az ajtón, hogy:

– Nem kell aláírnom! Megmenekültünk! – majd hisztériásan sírni kezdett. Átölelték egymást. Perceken át úgy álltak a félig nyitott ajtóban, szótlanul. Amint kibontakoztak egymás öleléséb?l, egyenesen a telefonhoz sietett. Emese szüleit hívta.

– Mária néni, egy telefonszámot kérek!

– A munkahelyit adom. Délutános – felelte Mária néni, nem kérdezte kinek a száma kell. Tudta ? jól.

Amikor meghallotta a vonal túlsó végén Emese hangját, nem is köszönt, nem is mutatkozott be. Csak annyit bírt kimondani:

– Túléltük, törpefeny?! – majd ismét zokogni kezdett.

– Igen, törpefeny?! – Emese is sírni kezdett a vonal másik végén. ? tért magához els?nek. – Ugye megvolt neked is a saját kereszted? – érzett rá.

– Mit számít most már! A Bucsecs szele belecsorbult! – jött meg Noéminak is a hangja.

– Még egyszer köszönöm, azt a feny?t?t. Azonnal tudtam, hogy csak t?led lehet. Mély depresszióban voltam. Már az öngyilkosság gondolata is kerülgetett. Visszaadta a lelkier?met. Bekereteztem. Ott van az ágyam felett, arra az esetre, ha megint…

Ez ideig hallgattak. Az öngyilkosság ötlete elvette a hangjukat.

– Ugye te tetted a törpefeny?-koszorút Szennyei tanár úr sírjára? – kérdett rá Noémi.

– A Bucsecsr?l hoztam.

– Hej, hej, te magas szép szál feny?… – utánozta Noémi Szennyei tanár úr hanghordozását, majd témát váltott. – Mikor jössz haza? 

– Nem tudom még. Vegyiparban dolgozom, a Craiovai Vegyi Kombinátban. Mi vasárnap és ünnepekkor is dolgozunk. Nem mondhatjuk a reakcióknak, hogy tessék leállni, ne tessék felrobbanni, mert ma munkaszünet. Már megvan a grafikon. Én bevállaltam a Karácsonyt és az Újévet is, mert nekem nincs itt családom… Senki sem örvendene, hogy cseréljen. Most pláne együtt akar lenni minden család. Két évet kibírtam, még néhány napot kibírok. Édesanyámék holnap utaznak ide. De els? alkalommal, amikor haza tudok jönni, valamikor januárban, feltétlenül meglátogatlak.

– Várlak, törpefeny?!

 

 

 

[1]   Sohase került nyilvánosságra, ki adta CeauÃ?Ÿescunak az ötletet, s arra se akadt tanú a kés?bbiekben, aki azt állítsa, hogy ? kapta meg els?nek a parancsot.

 

[2]  A forradalmi események során több rend?rt lincseltek meg a feldühödött emberek, f?leg Székelyföldön Zetelaka, Oroszhegy, Kézdivásárhely

[3]   Ellenálló

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: Adminguru
Szerző Vandra Attila 729 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.