Hát innét hiányzik az a versem,
amelyiket Albionban írtam,
nem es?s, de napfényesben;
csak én voltam komor, mert zavarban:
mire megy az ember; ha magyar vagy –
senkit nem érdekel, vajh miért is
tenné, irdatlan áradás itt a
keleté: filippi, kínai és
fekete, arab, dolgozni jó itt,
s jobb, ha nem marad, mit is kezd vele,
ki rajta gazdagod’, s gúnnyal nézi
a furcsa fajzatot… – ez sem igaz,
mert ’hogy beszélnek, odahajolnak,
s nem lenéznek, és ott az a n? is
babakocsijával, megáll, szót vált
egy homeless nyanyával, ki kedves a
gyerekkel, és érdekes a sorsa,
a gyerek is tudja; és a kapott
fonttal örömmel tovább ül, akár
odahaza lenne; hol a verseny
nagyobb köztük, a mosoly meg kisebb,
az ember örül, ha elkerülhet
egész negyedet, de h? kutyája
követi: az err?l ki is tehet.
Szóval, ha itt kék’ definiálni,
szavakba gyúrni, kikiabálni;
bizony nem tudom: mi most a magyar;
se nem rút szibarit’ se nem váza;
talán csak az alkalmazkodásban
gyorsabb; és kifelé, jaj, mielébb,
amit magyarnak tudott, a nehéz
kabátból. Csupasz az ember itt, s nem
úgy hullt le róla, szerelemben mi
boldog ruha volna, de kitakar
idegig, hogy kevés a kultúra,
ha gyökér nincs, növény sincs, csak vágott
virág van. Miért ne lehetnék én
otthon és itt magyar; nem olyan,
ki hazatér – és honvágya támad;
de mert választhat, és mégis ezt – mi
adott, meg úgy érzi, az Istent?l
mégiscsak kapott: nem tragikusat,
nem operettet, hanem szeretni
magyarul – lenni embernek; oda-
hajolni, mindegy, miféle, Isten
arcát viszik, cipelik a terhet;
s nem kiveszni, csellengni értelmet-
len, de tudni két hazát: idelenn
és fentebb.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:58 :: Petz György
