Nagyon régen történt, manapság ilyen már nem fordulhat el?.
Történetem abban a városban játszódik, ahol ismer?sen cseng a górál ige, az országnak ebben a szegletében a dobál helyett szokás használni. A nagyváros küls? peremén található egy kertes övezet. Valamikor a Bambi és a 7Up forgalomba kerülése közötti id?ben helyezték ide Kovács Béla nev? doktort körorvosnak. Furcsa vézna teste, melynek a tetején hatalmas feje billegett, összetéveszthetetlen alakká tette. Nagyrész id?s emberek alkották a páciensek jelent?s részét. Hó végén rendszeresen körbe látogatta a betegeket az otthonában. Ilyenkor az id?s asszonyok hálájuk jeléül valami „háztájival” kedveskedtek doktoruknak:
– „Had egyen a városi nípsíg egy kis hazait” – mondták ilyenkor az udvaron üvöltve, úgy, hogy hadd hallják a többiek is az utcában.
Nem sokat ódzkodott a jó doktor, mindig elfogadta. Így a kis Volswagen bogár csomagtartója csakhamar megtelt.
A népes Nagy családnak már csak három tagja élt a takaros kis házban az utca végén. Nagy néni közel járt a kilencvenhez, a párja pedig 90 éves volt ekkor. Laci a fiuk legényember lévén megmaradt a háznál „magnak”, s a környék kocsmájának jólismert, rendszeres látogatója lévén egyetlen névsorolvasást sem hagyott ki a csehóban. Kovács doktort gyakran meglátogatta, mert télen ki szeret kint a hóban dolgozni, már akkor inkább a betegszabadság. Egyik alkalommal a rendel?be betért szintén e célból, s annak biztos tudatában, hogy az ott ül?k nem fontos ügyben várakoznak soron kívül bement a rendel?be. Gondolta, annyi kacsa, liba, tyúk, tojás feláldozása már feljogosítja erre.
– Jó napot kívánok Kovács szomszíd – szólt az orvoshoz az ottani népi szlogen stílusában.
– Szomszédja ám magának az az ebesi nénikéje – fogadta az orvos. – Mit szeretne jó ember? – kérdezte kimérten.
– Két hét táppíz kéne, mer nagyon szaggat itt deríktájon – válaszolta vigyorogva.
– Ezen én nem csodálkozom, inkább azon, hogy csak ott szaggat! – válaszolta, és már írta is a táppénzes szelvényt az asszisztensn?.
– Mondja László, nevel most a mama libát? – kérdezte közben Kovács doktor.
– Mindig nevel, minden aprójószágot – válaszolta Laci.
Az orvos a bajusza alatt mosolyogva, megelégedve nyugtázta a választ.
Elérkezett a hónap vége. Nagy bácsi – aki éltes kora ellenére nagyon jó fizikai állapotban élte mindennapjait – elindult tápért biciklivel a pár kilométerre lév? tápos boltba. Nagyon büszkén mondogatta mindig a környék gyerekeinek:
– Olyan egíssíges vagyok, még mind a harminckét fogam megvan! Pedig kétfele haraptam vele kölyökkoromba az öklömnyi krumplicukrot is! – mutatta ilyenkor, a valóban szép fogsorát. A mázsás tápos zsákot egymaga cipelte, tolta haza a biciklin.
Ennek a napnak a reggelén Nagy néni egyedül volt otthon. Hátul etette a jószágokat, s egyszer hangos dudálást hallott. El?redöcögött és a nagykapunál Kovács doktor integetett.
– Nagyné lelkem vinnék az asszonynak egy pár libát! – kiabált befelé.
– Jaj, drága doktor, nincs itthun az uram, én meg nem tudom megfogni – válaszolta az öregasszony.
– Nem baj Nagyné, hát megfogom én! – jött a válasz.
– Igen ám, de az ember mindig bezárja a kaput, mikor elmegy a háztúl! – aggodalmaskodott Nagy néni.
– Ez a legkevesebb, bemászok a kiskapun – mondta Kovács és azzal a keresztléc közé dugta a lábát, a másikat átvetette a kapu fölött és már be is ugrott.
Csakhamar megfogta a libákat, amit Nagy néni rögtön egy-egy zsákba tuszkolt. A libák iszonyú gágogásba kezdtek.
– Tessík mán vinni egy kis tyúktojást is – mondta az asszony, és három kristálycukros papírzacskóban 30 db tojást, egy nagy cekkerbe téve a kezébe nyomott.
A két zsákkal, a cekkerrel elindult az orvos kerítést mászni. Hiába mondta Nagy néni, várjon, majd mindjárt megfogja valamelyik zsákot, csak bemegy a házba, mert ott még lenne egy kis csigatészta is, Kovács nem várt, sietnie kellett még a többi helyre is. A tenyerével a kapu lécébe próbált kapaszkodni és úgy áttenni a lábát, azonban ez alkalommal felakadt. Beakadt a nadrágszára, és a kabátja is. Nagynéni a házban matatott, a libákat letenni nem tudta, mert a zsák száját csak összefogta, nem volt bekötve egyik sem.
Az éktelen zajra, amit a libák csaptak összeszaladt az utca, és tisztes távolságból figyelték az eseményeket, jókat derültek a látványon.
Próbálta valahogy kiakasztani legalább a nadrágját de nem sikerült. A libás zsákokat akarta egy kézzel megfogni, de nem bírta megtartani a nehéz terhet.
Ahogy ott mozgott, kínlódott, egyszercsak kinyílt a kapu magától. Mondott erre egy „kaporszakállút”, de erre már a ház asszonya is odaért, és látta a kinyílt kapu tetejére akadva a vendéget.
– Jaj kedves, hát mondtam, hogy várjík egy kicsit! Ó ez a dili vínember meg nem zárta kúcsra a kaput! – csapta össze a tenyerét, odament és elvette a batyukat az orvostól. Kovács kiakasztotta a kabátját, a nadrágszárat és lekászálódott a kapuról.
A szerencsés kiszabadulás után bepakolt a kocsiba és elindult a többi betegéhez. Innent?l azonban a Ludas nevet viselte a köztudatban addig a napig, míg egy fels?bb érdekb?l adódó intézkedés után egy belvárosi körzetbe helyezték át.
Legutóbbi módosítás: 2010.06.06. @ 20:24 :: Sípos Julianna