P. Szabó Mária : A kulcs

 

 

 

 

 

 

A kulcs volt minden baj okozója. Meg a két ház. Mindkett? az öregasszonyé. Egyik örökség, a kisebbik. A másik saját építés?, a nagyobbik. Amikor a fia megn?sült, a kicsi házban kezdték el az asszonnyal közös életüket. Az asszony nagydarab, nagyhangú, örök kiabálós. A férfi aprócska, vékonycsontú, amolyan egy szál bél?, csendes ember. Teltek az évek, megszülettek a gyerekek. A férfi még kisebb lett, az asszony még nagyobb. Egyszer azután az öregasszony gondolt egy nagyot. „Megöregedtem, magam vagyok, a gyerekek meg egyre többen. Nagy nekem ez a nagyház, elég lenne a kicsi is.” Így azután egy nyári reggelen azt mondta a fiának, „édes fiam, cseréljük el a két házat. Én a kicsiben is elférek, nektek pedig itt lesz ez a tágas, nagy. Sokan vagytok már, könnyebb lesz így.” „Köszönjük édesanyám”, örömködött az ember. Otthon az asszony is örült az ötletnek. „Éppen ideje már, hogy a vénasszonynak eszébe jutott!”

Szépen meg is történt a költözés. A legels? estén, a nagy házban, az asszony nem tudott elaludni. Hirtelen felugrott az ágyból, kirohant az el?szobába, mintha kulcszörgést hallott volna. „Te, anyád minden kulcsot ideadott?” – fordult oda az emberhez. „Szerintem nem” – morfondírozott tovább. „Holnap els? dolgod lesz, hogy átmész a maradék kulcsért!” – lökte oldalba az embert.

Így is történt. „Édesanyám, a kulcsokért jöttem!” „Aztán minek?” – így az öregasszony. „Enyém az a nagyház, egy kulcs nekem is jogos”.

Az ember tudta, hogy veszedelem lesz, de nem volt mit tenni, haza ballagott. Otthon az asszony nagy hanggal dörrent rá: „Indulj vissza azonnal. A kulcs nélkül pedig haza ne gyere! A vénasszony! Még hogy neki is jogos! Majd megmondom én mi jogos, azt nem teszi zsebre!” Az ember visszafordult. A gyomra már diónyi méret?vé zsugorodott az évek során a sok idegt?l, most pediglen a dióból is mogyoró lett. Mégis nem volt mit tenni, csak azt lehetett, amit az asszonyok akartak. Az anyja is rikácsolni kezdett: “Nem adom! Még mit nem, hogy kizárjatok a saját házamból!” Az ember téblábolt egy darabig, azután újra csak haza indult. Próbált volna észrevétlen beoldalogni a házba, de az asszony észrevette. „Mi van, nincs itt a kulcs? Akkor indulás vissza, addig mész, míg ide nem hozod!” Az ember megint visszafordult. Éppen vasárnap volt, imára harangoztak a templomban. Az öregasszony már nem volt otthon. Az ember álldogált egy csöppet az udvaron, majd hátrament a sufnihoz.

Ott zümmögött vagy harminc köp? légy. Ugyan utálta a legyeket, f?leg a köp? legyeket, de elszánt volt, nem hátrált. Figyelmesen nézett szét a sufniban. Rögtön meg is látta, amit keresett. Ott lógott egy nagy szögön. Gondosan összetekert, igencsak vastag kötél volt. Látszott rajta, régen nem használatos. De ép minden porcikájában. Feladatra kész – villant be az embernek. Köztudottan szorgalmas ember volt. Ha elkezdett valami munkafélét, szép csendesen, komótosan a végére is járt. Így kellett ennek most is lennie. Hallott már arról, hogy az akasztott ember bepisil vagy éppen a nagy dolgát végzi el. Ezért kiment a kert végén meredez? budiba, ott igyekezett mindent kiengedni, amit éppenséggel lehetett. Így lesz rendben. Rágyújtott egy bagóra, az utolsóra, komótosan eregette a füstöt ki a budi elé. Mikor végzett mindennel, megérkezett az utolsó perc. Vett még egy nagy leveg?t, szétnézett a sufniban, kirúgta lába alól a hokedlit. A köp? legyek vidáman röpködtek tovább a sufni sz?rt fényében.

Amikor aztán az asszony észrevette, hogy nincs az ember sehol, elkezdte keresni. De nem volt. Át kellett szaladnia az öregasszonyhoz. Ott sem volt. Gondoltak egyet, hátra néztek a sufnihoz. Hát ott meglátták az embert. Már nem volt benne szusz. Egymásra nézett a két n? és azon nyomban veszekedni kezdtek. „Mert te vagy a hibás, szégyentelen! Még, hogy én? Maga az, vén szipirtyó!” Nem volt mit tenni, el kellett temetni az embert. Az szépen lezajlott. Éppen aratás volt, aranylott a föld a gabonától, t?zött a nap oly er?sen, hogy a köp? legyek is megpihentek, melyik itt, melyik ott. Estefelé, mikor már a tor is lezajlott, azt mondta az asszony a legid?sebb bátyjának: „Akkor most menj át te a kulcsért. Er?s vagy, nagy darab vagy, veled nem mer ellenkezni az öregasszony!”

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - P. Szabó Mária
Szerző P. Szabó Mária 67 Írás
"Soha nem történik semmi, csak aminek megengedjük, hogy megtörtént legyen" Nem én mondom, de hiszem.....:) www.pszmirodalom.hu 3 novellás könyvem jelent meg, az egyik a nyári könyvvásáron siker listás lett (Imádom, hogy nő vagyok, Szerelem és bűn, Én, Báthori Erzsébet)....10 évig nem írtam...most talán újra kezdem....