Marthi Anna : valaki diktál

önparódianna… rajzolta Huczek Zoltán… boldog névnapocskát Zoltánok

 

 

belemártod tollad agyad rejtekébe

e medúza-sovány vigasztalanba

tenger-áradatú diktafon falja

 

és kiköpi végül

 

megrágott rágós-inas köpetét

te beleszőve a szögtelen zsákszájba

hasában mormoló hidegséggel

kolosszális fohász ugra-bugra

süket kolostori monotóniátokkal

falu helyett várostalan közel ne lenne

soha el nem piruló morálotok

hangos éneklésetekké visszariadna

 

beledugod kezed a zsebedbe

ne csodálkozzatok hát ezen

síkság amin te szúrós vagy

domb amin gyöngéddé leszel

soha nem hallgatott lőrésekben

mindig ott lévő lyuk magánnyal

 

*

 

(összefogni a tér labdáját

milyen értelem lehet foglya

de az érzés elkerülhet

hánykódtok mind

idedobva odafutva zsákod

benne te egy hullahopp vagy

nem bújhat ki szög a zsákból

zsákfutóvá minek váltál

odabent csak rugdalózol

s mit kiköpnél nem te vagy

diktafonra régen mondtad

papírmagányba burkolva

most csak félted eltemetve

mert ő mondta azt ki ma vagy hiába

hely nincs időd furcsa homályból

integet

bent háborúd

kint fél szemed

városra ült délután itt-ott magány

egyedül a kávézást utálod)

 

*

 

kifolyt a kávé a papírra

a versnek annyi

 

*

 

sosem kávézom

Legutóbb szerkesztette - Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1323 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak