Kavyamitra Maróti György : Álmodó, kicsiny kápolna

Szent Rita névünnepére

A csak kevesek által szívesen látogatott, és elfeledett nyolcadik kerület egykor szépen megépített, csodásra szépítgetett, de immár omladozó bérházai között kicsiny, kedves – tán szintén elfeledett – kápolna áll.
Mikor még a Kedves itt lakott olykor nálam, itt révedt éjszakai álomba, aztán reggeli ébredésbe, és nekivágtunk, hogy a piacon beszerezzük kedvenc zsömléit és zöldségeit, olykor betértünk abba a kedves kis Szent Rita kápolnába.
Ez a kicsiny kápolna igazából könnyen megközelíthet? volna, hisz nem messze t?le busz és három jó villamos is jár, meg aztán még a T?zoltó Parancsnokság is ott a közelben; nem is ritkán visító t?zoltóautók jönnek és mennek a kicsi Kápolna közelében.
Mégis: mintha múlt id?k itt feledett emléke lenne az a csöpp, álmodó és kedves kápolna, az a kicsiny –  Krúdy-mesékbe feledkezett – kápolna, mely Szent Rita nevét viseli.
Ebben a kedves, régmúlt id?kb?l átb?völ?dött kápolnában hihetetlenül szépséges üvegablakok mesélnek Szent Ritáról – a Cascia-városában született – szent, áldott Hölgyr?l.
Arra vállalkozom most, hogy lemeséljem azokról az üvegablakokról az ? történetét, miket olvasgattam magányos betéréseim során, mikor már csak egyedül járogattam Szent Rita apró, álmodozó kápolnájába, mikor magamra maradtam, mert az én igaz, egyetlen szentem – drága Lalagé – elhagyott, mintha ? is álmodozó feledésbe merült volna.

Hadd mesélem el az ablakokról olvasott – kék-sárga ablakfényben fölragyogó – történetet: hadd mesélem el!
 
Váratlanul – nem miseid? táján -, fölkongtak Roccaporena – Cascia harangjai, és aztán csak zengtek-bongtak, mintha t?z- vagy vízvészt jeleznének.
Az 1447. esztend? július havának utolsó napja volt, forró nyárid?: senki sem csodálta volna, ha a városkörnyéki boglyamez?k lobbantak volna lángra a h?ségben, vagy ha az el?z? napok s?r? es?zései következtében megáradt hegyi patakok törtek volna a Városkára.
Ám semmi ilyesmi nem történt; vész nem fenyegette Casciát, amint azt a harangszóra összefutó lakosok nagy megkönnyebbüléssel látták.
Nem látták viszont – és ez már korántsem szolgált könnyebbülésükre – a harangozót sehol: a Mária Magdaléna kolostor kápolnájának harangját nem kongatta emberi kéz: maguktól indultak bimm-bammozásnak a harangok, és öblösen kongtak, kongtak szüntelen.
Senki sem értette Roccaporena (az utóbb Casciával egybeépült falucska neve volt ez, a kolostor tulajdonképpen itt állt) lakói közül, míg ki nem tárult a kolostor kapuja, és jajveszékel? apácák nem áradtak ki onnan, kiáltozva, sopánkodva:
„Meghalt! Meghalt a mi egyetlenünk, meghalt Rita n?vérünk!”

Tudni való: Cascia  nagyon aprócska – a nagy  Spoleto városától keleti irányban, szép hegyek – dombok ölelésében alvó -, kedves kis umbriai városka.
Ha Perugiából indulsz dél felé utadra nyájas olvasó, és áthaladsz Folignón, meg a kicsi Trevin,  eljutsz Spoletoba; ott kell gyorsan irányt váltanod, kelet felé fordulnod, hogy eljuss Casciába, melynek környez? domboldalaira sz?l?k és olajfák kúsznak föl, és kelet fel?l rájuk – f?ként tavasz tájt – az adriai szell?k sós illatokat terelnek, mert közel van ide a szép Adria.
A Városkát lankás dombok, hegyhátak övezik, és hajdan a városi földbirtokok jelent?s része e domboldalakon volt körös-körül. Egy ilyen kis, de olajat, sz?l?t, miegyebet b?ségesen term? birtokon született hosszú várakozás, reménykedés és sok imádság után agg szülei megfiatalítására Rita, kit Isten ajándékának tekintettek azok. Igazi Deodata volt Rita vén szülei számára.
Tökéletes, szépséges, bájos kis újszülött volt Rita: pufók angyal arcocskájú, szép kez? és szép lábú, de olyan aprócska, hogy a szül?k is, a rokonok is, de még a szomszédok is többször átvizsgálták, minden testrésze rendben megvan-e, életképes-e az az öklömnyi kislány?
Hogyne lett volna, bizony, hogy életképes, s?t gyorsan és egészségesen fejl?d? leányka volt Rita, a Deodata.
 Amint cseperedett, és nyiladozott értelme, öreg szülei Isten szeretetében és félelmében kezdték nevelni, továbbá föltétlen engedelmességben.
 
Rita pedig mindkét irányú nevelésb?l egyaránt tanult, okult: miközben pedig a szelíd dombokat, hosszúszárú füvek lakta mez?ket járta, nézegette a domboldalon legelész? szelíd juhokat, kecskéket egyéb barmokat – f?ként a kicsinyek tetszettek Ritának -, a természet iránt is nagy, álmélkodó szeretet ébredt fogékony lelkében.
Az ám, csak éppen a két egyirányúnak látszó nevelés ütközött meg ifjú lelkében, amikor föln?tt lánnyá kezdett érni; mert szívében fölgyulladt az istenszeretet, és apáca lett volna legszívesebben, hogy teljesen eggyé válhasson isteni Megváltójával, aki jelenléte édes érzetével ajándékozta meg az ifjú lányt, valahányszor szülei engedélyével visszavonulhatott a ház egyik helyiségében kialakított kicsiny imahelyre.
Közben pedig szülei  – kik valószín?leg kényszerhelyzetbe kerültek gazdaságukat illet?en -odaígérték a kezét egy helybeli ifjúnak, aki vad, vérn?sz? és er?szakos ember hírében állt, és az is volt.
Ritának nagyon fiatalon kellett férjhez mennie tehát, és nagyon fiatalon meg kellett birkóznia a gonosz részegségek, vadállati szerelmeskedések, ?rült kicsapongások gondjaival.
Ám a mi Ritánk a természett?l és Krisztus urunktól leginkább a gonoszsággal és ostobasággal szembeni kitartó türelmet tanulta meg: férje rossz természetét h?sies türelemmel viselte, panaszkodni soha, senki ?t nem hallotta.
Módszere egyszer? volt: mindenben alázatos engedelmességgel vetette alá magát hitvese szeszélyeinek és gonosz indulatainak. Föltétele egy volt csupán, az, hogy a templomba eljárhasson.
Szelíd megadásával és áradó jóságával végül férje rossz természetét is sikerült legy?znie, és annak lelkét az evilági tobzódásból Isten útjára vezérelnie.
Az id?k folytak, lassú hullámokban folytak Roccaporena patakjain és erecskéin: vágyott ugyan Rita a kolostori élet után, vágyakozott, lelke csobogott a kolostor felé, akár ama patakocskák és erecskék vizei, de türelemmel élte férjes asszonyi életét.
Aztán rövid néhány éven belül az id? jelent?s és gyászos változásokat érlelt: el?bb hirtelen egymásutániságban meghaltak Rita szülei; szülei halála után újabb gyász érte: el?bb temetnie kellett férjét, az egykor vérn?sz? barmot, ki halálakor már tisztelte és szerette és megbecsülte asszonyát.
(A múlt azonban tán sosem múlik igazi múlttá, egykor volt b?neink b?nh?désre várnak: férjét egy régi ellensége ölte meg bosszúból.)
Eltelt egy év, és újabb – kevés híján – elviselhetetlen bánat szakadt Ritára: elhalt két kicsi fia is.
Mintha csak Isten nyitogatta volna a kolostor kapuját, tette volna szabaddá a kolostorhoz vezet? ösvényeket, mid?n eloldott minden földi köteléket.
Rita hozzáfoghatott, hogy beteljesítse régi álmát, immár kolostorba vonulhatott.
Azaz vonulhatott volna, ám amikor Casciában a Mária Magdolna ágostonos kolostorba jelentkezett, háromszor is elküldték a vágyott, szent hajlékból, mivel hogy özvegy volt, és nem sz?z.
 
Sötét téli éjszaka volt: Roccaporena dombokon lakó olajfáinak ágai közt gonosz szelek jártak; a szelek mindenhová befurakodtak, többször is kioltották Rita imaszobácskájában a gyertyákat.
A hölgy végül nem gyújtotta meg azokat többé: térdepelt csak a sötétben, meditált és imádkozott és reménykedett.
1407. novembere volt, kés? novembere, kevés híján decemberre fordult a kalendárium.
Könny? köpenyt borított Rita hálóruhájára, úgy térdepelt, és érezte, sejtette: csoda, csodák éjszakája van, dacára minden – olasz testét-lelkét – fagyasztó hideg szeleknek, télnek.
Szélroham söpört most hirtelen végig az éji dombokon, és kivágta a meditációs szoba ajtaját is; és a kintr?l besz?r?d? csekély holdfényben Rita három alakot látott belépni a szobácskába.
Sötét volt és hideg is, és fagykolódva könnyezett Ritánk szeme is, mégis: azonnal fölismerte a három belép?t.
Keresztel? Szent János, Szent Ágoston és toletinói Szent Miklós jöttek érte; jöttek és vitték éjnek idején, vitték ?t, be a kolostorba.
 
Ott pedig, ott a kolostorban egy napon (szép napon?), hogy Rita a feszület el?tt térdelt, imádkozott és magába mélyedve várt – igazából épp azt várta, ami történt aztán -, úgy érezte, hogy a töviskorona egy tövise az ? homlokába fúródott, és szúrta, tépte, vágta, égette homlokát.
Érezte, teljes valóságában érezte Rita Krisztus emberi szenvedését: mert hiába, hogy Isten egyszülött fia volt Jézus, csak emberként szenvedte el a korbácsot, töviskoszorú szörny? tövisszúrásait, tenyerébe és lábába vert szögek iszonyatát, bordái közé vágott lándzsa parázsló fájdalmát.

És Rita –  a mi Ritánk -, most egyet e végtelen szenvedések közül maga szenvedett el.
Úgy volt, úgy!
 Mély sebet kapott, amely kés?bb elmérgesedett: ama seb – miként egykor Philoktétész legendabeli sebe -, nem gyógyult be többé, és b?zlött: és e bel?le áradó szag miatt Ritát elkülönítették n?véreit?l; magányos szobában élte tovább éltének csodáit.
Mígnem betegsége, a szakadatlan böjtölés és a kolostori munkálkodás fölemésztették erejét; utóvégre nem tudott fölkelni többé, és…
 
Az 1447. esztend? július havának utolsó napja volt, forró nyárid?: senki sem csodálta volna, ha a városkörnyéki boglyamez?k lobbantak volna lángra a h?ségben, vagy ha az el?z? napok s?r? es?zései következtében megáradt hegyi patakok törtek volna a Városkára.
Ám semmi ilyesmi nem történt; vész nem fenyegette Casciát, amint azt a harangszóra összefutó lakosok nagy megkönnyebbüléssel látták.
Nem látták viszont – és ez már korántsem szolgált könnyebbülésükre – a harangozót sehol: a Mária Magdaléna kolostor kápolnájának harangját nem kongatta emberi kéz: maguktól indultak bimm-bammozásnak a harangok, és öblösen kongtak, kongtak szüntelen.
Senki sem értette Roccaporena (az utóbb Casciával egybeépült falucska neve volt ez, a kolostor tulajdonképpen itt állt) lakói közül, míg ki nem tárult a kolostor kapuja, és jajveszékel? apácák nem áradtak ki onnan, kiáltozva, sopánkodva:
„Meghalt! Meghalt a mi egyetlenünk, meghalt Rita n?vérünk!”
A csak kevesek által szívesen látogatott, és elfeledett nyolcadik kerület egykor szépen megépített, csodásra szépítgetett, de immár omladozó bérházai között álló kicsiny, kedves – tán szintén elfeledett – kápolna szép üvegablakairól meséltem le e történetet, e széphistóriát.

Legutóbb szerkesztette - Kavyamitra Maróti György
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.