– Megszólíthatom?
– Tessék.
– Kérdeznék.
– Ahogy gondolja.
– Magának mennyi a gólcsúcsa?
– Mennyi a micsodám?
– A gólcsúcsa.
– Úgy értsem, hány gólban vettem részt?
– Pontosan.
– Ezt így nehéz megmondani. Számon ezt lehet tartani?
– Igaza van, nem. Rosszul tettem fel a kérdést.
– Mert van, hogy edzés közben kötök ki a hálóba, van, hogy csak úgy, a kapust megmozgatva tévedek be, és van…
– Ismerem! A hivatalosat tudja?
– Hivatalosat?
– Az a füttyös, felírásos!
– Ja! Úgy nem sok, hatvan-hetven körül. Nemrég kerültem ide, kis falusi csapatok közé…
– Én túl vagyok háromszázon…
– Látszik a b?rén.
– Lehet. A használat, kérem.
– Jól mondja…
– Életünk az, ha rugdosnak…
– Én boldog vagyok, fiataloknak szerezhetek örömet!
– Ugyan! Az öregek is ifjak…
– Ja…, ha játszhatnak velünk.
– Annyit tudnék mesélni! Egyszer a kapus lába közt gurultam a hálóba. Kihalászott, mérgében földhöz vágott, én meg visszapattanva, nagy er?vel a képébe…
– Három láb csontjai is törtek már össze felettem… Annyira, de annyira küzdöttek, nem is értem…
– Egyszer lefújás el?tt, az utolsó pillanatban, be a pipába…! Kaptam annyi tapsot! Ordítottak, táncoltak, ölelkeztek…
– Jó, hogy szóltam.
– Jó.
– Rengeteget tudnánk még mesélni.
– Ha tíz életünk lenne, se érnénk a végére.
– De ha lenne, nem a mesélésért lenne!
– De nem ám!
– Néha meghallgatnánk egymást.
– Ki tudja?
– Találkozunk még?
– Gondolom…
– Jön felénk valaki.
– Ugyan melyikünkért nyúl?
– Mindjárt meglátjuk… Szervusz!
– Szervusz!
Legutóbbi módosítás: 2010.05.23. @ 16:15 :: dudás sándor
