Önvédelem

 

 

 

– Itt döglesz meg, Czakó Gáspár!

A falu esti csendjét kapatos legények csöppet sem békés lármája verte fel. Czakó Gáspárt a zsákutcában, egy sarokba szorítva vagy tizenöten püfölték. Az emberek mind aludtak, vagy úgy tettek, mintha aludnának. Épp hazafelé bandukolt a szomszéd faluban tartott járási közgyűlésről a jegyző és egy gyors- és gépírónő, egy fa mögül lapulva szemlélték az eseményeket, passzívan, mintha mi sem történne. A gépírónő szólalt meg elsőnek:

– Jegyző úr, ezek olyan fiatalok, hogy ha maga odamegy, egy szavával szétrebbenti a társaságot, úgy inalnak haza, mint a kutya, amelyik rossz fát tett a tűzre, ha ráordítanak, aztán leszegett fejjel elsompolyog.

– Nem célszerű az ilyen dolgokba beleavatkozni, Havasiné. Tudja, ahol erőszak van, ott mindig a közbeavatkozó járja meg…

– Jegyző úr! Ezek jó, ha 17 évesek, magának olyan tekintélye van a faluban, elég, ha odavet egy szúrós tekintetet.

– Hallgasson, még észrevesznek és bajunk lesz!

Gáspárt püfölték. Sem gyáva, sem nyeszlett nem volt, de tizenötöd magával sehogy sem boldogult. Bármerre fordult is, mindig a másik irányból kapta az ütést. Amikor összeesett, már rúgást kapott. Feltápászkodott, érezte, hogy az élete forog kockán. Egy rántással suttyintotta elő csizmaszárából a bicskát és vaktában szúrt. Ekkor vége szakadt a mulatságnak és tényleg mindenki, az áldozatot kivéve eltűnt. Gáspár az első házba bezörgetve szólt a gazdának:

– Itt van Benedek, magam védelmében megszúrtam! Szóljanak a szüleinek! Tegyenek valamit! Hívjanak orvost! – aztán hazament.

Falusi viszonylatban már éjszaka volt, talán tizenegy óra. A világháború esztelenségébe apja és bátyja is, csöppet sem önszorgalomból, sok száz kilométerre a határtól „védték” a hazát. Húga valamerre szintén elkeveredett a háborúban, csak nővére és anyja voltak otthon. Nem tudták, miért nem fekszik le, ahogy szokott, csak a konyhai priccsen dobta végig magát. Egyből észrevették, hogy tiszta vér a feje az ütésektől. Az ingét lesegítve vizes ronggyal enyhítették a fájdalmát.

– Maguk édesanyám feküdjenek le, ne abajgassanak engem! Bajba keveredtem, azt hiszem, megöltem egy embert.

Azok úgy megszokták a háború keserveit, hogy még zokogni sem tudtak, csak némán csordult végig arcukon a könny. Pár szóban mesélte el Gáspár a történteket. Bitangul kicsinálták, mákszemnyi veretlen hely sem maradt a testén, kék-zöld foltokkal volt teli.

– Na feküdjenek le, én maradok és várom a sorsomat!

A sors meg is jött éjféltájt két csendőr képében, és Gáspárt elvitték. A rettenet két szemtanúja közül csak az egyik volt véges-végig harsányan Gáspár mellett álló, aki a borzadalmak szemtanújaként hívatlanul utazott fel a szatmári bíróságra tanúskodni. Bárhogy is győzködte a jegyzőt, az ő gerince nem volt elég erős ahhoz, hogy fel merjen vállalni egy valóságos döntést. Mást se kellett volna tennie, pedig csak elmesélnie az igazat, ám mint megyei köztisztviselő, nem akart mást látni, mint a szörnyűséges késszúrást, a végkifejletet. A megszúrt ifjú három nap után eltávozott… Egy tanú, nem tanú bíróság előtt, cáfolhatatlan tanúbizonysághoz legalább kettő kell. Három év börtönt mértek Gáspárra. Tudta mit tett, bánta is, azt is tudta, hogy ha nem teszi, akkor most ő lenne halott. Fölvállalta a sorsát, nem zúgolódott. Közben sebes tempóban közeledett a front. A nehéztüzérségi lövegek hangja megszakítás nélkül verte fel a csendet. Három hónapja töltötte a büntetését, amikor a börtönparancsnok magához hívatta… Furcsa hívás volt, mert személyesen nyitotta ki a cellát. Parancsikáló, fegyelmező hangnem helyett, szinte barátságosan invitálta. Mikor már kettesben voltak az irodájába, közölte:

– Téged látlak itt a legtisztességesebbnek, neked adom a börtön kulcsait. Menekülünk a családommal. Cellákat én nem nyithatok ki, ez ellentmond a kötelességtudatomnak. Az is, hogy egy olyan épületet, ami kívülről teljesen laktanyának néz ki, úgy hagynak itt, hogy még, ha elvetemült bűnözők is tengődnek benne, menekülésképtelen kiszolgáltatottá tegyem őket. Egészen biztos, hogy felrobbantanák, szétlőnék az épületet.

– Instálom, ha nem veszi tolakodásnak, a szabályzat szerint nem lenne szabad elhagyni a börtönt.

– Én ezt fiam, most nem veszem szemtelenségnek a részedről. Ahány őr, annyi kulcscsomó, ez csak az egyik. Itt van, tégy lelkiismereted szerint. Ha maradnék, kockáztatnám a családtagjaim testi épségét, a front úgy közeleg, hogy kétségkívül a börtön a várossal, környékkel együtt elesik.

– Engedelmét kérem, a börtön nem fog elesni, hiszen az egy büntetés-végrehajtó intézmény.

– Fiam, látom, hogy vicces vagy. Én megyek, itt vannak a kulcsok.

– Ég áldja meg, börtönparancsnok úr!

Gáspár visszament a cellájába, rabtársai csodálkoztak, hogy saját kulccsal.

– Na emberek, fogjátok a motyóitokat és irány hazafelé!

– Te Gáspár, honnan szerezted te a kulcsot, semmiházi siheder?

– Károly bátyám, annak most nincs semmi jelentősége, amilyen gyorsan csak tudunk, tűnjünk el!

– Fiam, nekünk itt motyónk nincs, úgyhogy befogjuk az apostolok lovát, de ha már így alakult, menj és nyisd ki az összes többi zárkát is!

– Addig innen el nem megyek, míg azt meg nem teszem.

– Na, úgy legyen!

Ki-ki elindult a maga lakhelye felé. Legtöbbjüknek ez néhány faluval odébb volt csak.

Már esteledett, toronyiránt épp nem tudott indulni. Így az úton menve, sötétedéskor az útszéli erdőbe húzta meg magát. A hideg éjszakában egy fának dőlve, a tömlöcből magával vitt pokróccal sem igen tudott aludni. Pirkadatkor a szülőfaluhoz közel már tudta az irányt, hegyen át, pár óra alatt megérkezett. Félt, hogy mi lesz, amikor a faluba bejut. Az emberek nemcsak, hogy fogadták köszönésétek, hanem előre köszöntek. Nem tudta mire vélni, annyira jót azért nem cselekedett… Mielőtt bekanyarodott a kis utcába, Benedek apja jött vele szembe, szúrósan nézte.

– Megjöttél?

– Meg, Gábor bátyám.

– Ej, a keserveteket, de ocsmánnyá tettétek ti mindahányan ennek a falunak az életét!

Gáspár nem szólt.

– Na eredj, mert várnak otthon! – kezet is nyújtott.

Gáspár arra ebből rájött, hogy a bosszúállás elmarad. A háborús időben elképzelhetetlennek tűnő módon leszerelt édesapja éppen itatott. A vedreket kiejtette a kezéből.

– Hát megjöttél?

– Meg, Édesapám.

Nézték egymást, egyikük sem tudott szólni. Az öregember, csak ennyit mondott:

– Ej, ha tudnád, hogy mennyit győzködtük a jegyzőt, hogy tanúskodjon…

– Tudom.

– Adja Apám a vedreket, húzzam meg a kútnál vízzel, aztán mehetünk szántani.

 

 

22látogató,2mai

Szerző Boér Péter Pál 755 írás
Nagyváradon születtem, 1959-ben. Nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de még a szorítóban vagyok! Családtagjaim hiperoptimistának tartanak, azt hiszem nem véletlenül. A humort – ezen belül a szatírát, abszurdot – és a romantikát egyaránt kedvelem. Empatikusnak, toleránsnak gondolom magamat. Egész életemet Erdélyben éltem, élem. Anyám révén erősen kötődöm a székelységhez, de Ők már csillagösvényen járnak Apámmal. Nagyon érdekel a teológia, filozófia, nyelvek, irodalom, és sok egyéb. Fiatalon kezdtem verseket írni, ám a rövid próza vált a nagy kedvenccé.Köteteim: 2010 – “Nagyító alatt” – novelláskötet 2011 – “Le a láncokkal” – novelláskötet 2012 – “A nonkonformista” – novelláskötet 2013 – “Engedélykérés”- novelláskötet 2013 – “Megtisztult ablakok” – regény 2016 – "Fenyőágon füstifecske" – regény 2017 – "Ködös idill" – két kisregény 2018 - "Szabályerősítő" (Válogatott novellák) - e-bookÍrásaim jelentek meg a Bihari Naplóban, a Reviste Familiaban, a Comitatus folyóiratban, a Várad folyóiratba, a Brassói Lapokban, a Reggeli Újságban, a “7torony” irodalmi magazin antológiáiban (2010-2016), a Holnap Magazin antológiájában, a Holnap Magazin nyomtatott mellékletében, az Irodalmi Jelenben, a kolozsvári Tribunaban, a bukaresti rádióban és máshol.”A világháló adta lehetőségekkel élek: Lenolaj irodalmi és kulturális műhely A Hetedik Héttorony irodalmi magazin MagyarulBabelben CINKE Holnap Magazin PIPAFÜST Szabad szalon Penna magazin Bukaresti rádió AlkoTÓházWeblapom: http://boerpeterpal.blogspot.com/

1 komment

Hagyj üzenetet