Markovics Radmila : Amikor utólag nevetek

*

                                 

 

 

 

 

 

Most tél van, hideg szél veszekedik velem a kalapomért, de én nem adom. Csúszna a cipőtalpam, ha cipőt húztam volna fel, de én recés talpú tornacipőben oly módon lavírozok, mintha tojások között járnék, de haladok. Persze csak a boltba, meg a postára megyek, a napi séta már elmarad, meg a többi lófrálás is.

  Unatkozom a szobámban, pedig volna mit tenni. Takarítani kellene, de mivel minden szoba hideg, csak ott fűtök, ahol tartózkodom, így takarítson ki a hideg, ha nem tetszik neki úgy, ahogy van. Reggel sokáig alszom, mert a nagymama szerviz a téli szünetben bezárta a fűtetlen konyhát, nem főzök, mert kiveszem a mélyhűtőből a maradékot. A barátnőmhöz sem mehetek, az említett okok miatt. Mindezt megérezték a szomszéd kutyái, átjöttek az udvaromba az ól tetőre ugorva, és mire kimentem etetni, a tyúkok és a kakas ott feküdtek a földön lábbal felfelé, a kutyák meg büszkén sétáltak az udvarban.

  Felhívtam a szomszédot, akinek az apja pillanatok alatt nálam termett, és az öt tyúkból meg az egy szem kakasból „megmentettünk” két tyúkot, meg a kakast úgy, hogy a szomszéd elvágta a nyakukat, mert még a szusz nem szorult ki belőlük teljesen.

  Na tessék! Micsoda öröm! Vége a semmittevésnek! Három tollast konyhakészre kell feldolgozni, hideg konyhában, de meleg vízben pancsolva. Azt mondják az orvosok, hogy a meleg fürdő után hideg vízzel kell letusolni. Szerintem az is egészséges, ha hideg konyhában meleg vízzel dolgozik az ember. Közben bejelentkezett Erika barátnőm, hogy eljön hozzám, hozza a karácsonyi ólmot, majd megnézzük, meg a kávét, kártyát, de a fő az, hogy örülünk egymásnak. Én most még jobban örvendeztem bejelentkezésének, mert ugyebár, ha vendég érkezik, nem illik az embernek dolgozni, pláne ha kedves a vendég, meg ritka vendég. Hát ebből kifolyólag a tollasok majd váratnak magukra, csak annyit dolgozok fel, amennyit kiad az időm, de a sors keze, avagy inkább a szája belekotnyeleskedett a tervembe, vagy bele köpött a levesembe (?), mert Erika, hiába vártam, csak nem érkezett. Teljesen elkészültem a konyhai teendőkkel, amikor megint unatkozhattam volna, de megérkezett az unokám, hogy mama segíts rajtam, már napok óta töltött káposztát eszek, valami tészta… de jó! Van megint unaloműzés.

Ezzel is készen lettem, és végre megérkezett a barátnőm. Olyan jó volt együtt lenni! Bent voltunk a meleg szobában, alig tudtuk elmondani mindazt, amit szerettünk volna, mert állandóan figyelmeztették mobilon, hogy esik a hó, meg várják.

Azért mi nem zavartattuk magunkat. Kikapcsolta a mobilt, és trécseltünk.

Együtt emlékeztünk közös élményekre.

 

Nyáron zajlott az esemény.

Magam maradtam odahaza, mert az anyám — ja, ez még lánykoromban történt — elutazott egész napra. Rám maradtak az állatok, semmi más. Lehet olvasni kedvemre! Anyu megfőzött, semmi dolgom sem volt kilátásban az etetésen kívül.

Na most; elvégezem a rám bízott feladatokat, és utána enyém a világ. Majd a disznóknak adok moslékot, anyu disznóknak nevezte őket, pedig szerintem csak malackák voltak, de ez nem zavart. Odaadtam nekik a moslékot. Most a kecske (a szegény ember tehene) jött volna a sorba, és a mek-mek-mek sehol sem volt. Átkutattam a kertet, a „szakállammal durrantó” sehol sem volt. Kimentem az utcára, és Erikával elindultunk felfedező utunkra. Kérdezősködtünk a járókelőktől, akik hol itt, hol ott láttak egy kecskét, mire nagy nehezen egy faluszéli házban megtaláltuk a szökevényt, aki egy istennek sem akart hazajönni. Szerencsére ketten voltunk, én húztam a tejgyárat, Erika meg tolta, akit útközben lebogyózott, de ez nem ijesztette őt el, továbbra is tolta. Egy nagy kő esett le a szívemről, amikor beértünk a házba, de a sírás fojtogatta a torkomat rögtön, mert az udvarban megláttam a malacokat, vidáman feltúrták az egész udvart. A kecskét a helyére vezettem, és elkezdődött a cikázás. Az ól ajtaját kitártam, azt hittem, majd kuss, kuss, és a cocák bent lesznek a helyükön, de ez helyett én cikkbe szaladtam, a röf-röf meg cakkba, és ez nekem úgy tűnt, hogy már órák hosszat üldözöm őket, de a győzelem: az bizony az enyém lett! Diadalszidalmazással az ól ajtaját bereteszeltem.

  Jaj, de jó! Most már csak a kutyát kell megetetnem. A kutya láncra volt kötve, mert valami fránya harapós természete volt. Elkészítettem a kutyaeledelt, na nem olyan mai csodabogyókból készítettet, hanem kenyeret, csontokat, meg tejet. Nem tudom örömében, türelmetlenségében, vagy gonoszságból, de körülszaladt pillanatok alatt, és úgy hanyatt rántott, hogy az eledele a földre lett tálalva, én meg bőgő masinává változtam. Buksi rám nézett csodálkozva, és nem zavartatta magát a teríték miatt.

  Ez az élménydús napom valahol a délutánban fejeződött be tusolással. Legszívesebben világgá mentem volna, ha tudtam volna az oda vezető utat.

 

Már most sem unatkoztam, mert együtt emlékeztünk közös élményekre.

Legutóbbi módosítás: 2010.04.15. @ 10:15 :: Markovics Radmila
Szerző Markovics Radmila 66 Írás
MarkoviÇ Radmila, Kishegyes Belgrádban születtem, (ajaj) 1940. nov. 04-én. Vegyes házasságból származom. Apám Jovan, MarkoviÇ, anyám Süli Verona volt. Tanár voltam, nyugdíjas vagyok. Nagymama szervíz dolgozik hét közben az unokáknak. Szakkönyveket fordítottam magyar nyelvről szerbre, könyvem jelent meg Rövid történetek az életemből címmel. Szegeden doktoráltam magyar nyelvből, ÃÅjvidéken szereztem meg előzőleg a Bölcsészeti Kar Magyar Tanszékén a magyar nyelv és irodalom, valamint a szerb nyelv és irodalom tanári diplomáját.