Csomós Róbert : A Zászlóanya

Háborús, humoros, igaz történet *

 

 

 

 

A világért sem akarom félrevezetni az olvasót, mindjárt az elején megvallom tehát, hogy ez a történet régebben magas irodalmi díjat nyert, egy doboz „SYMPHONIA” cigarettát, ami ott és akkor felért egy mai Goncourt díjjal.

    A modoros finomkodás, pláne a választékos irodalmi nyelvezet, valamint az elméleti tudományosság nem tartozott a díj kitűzőjének, a Vaddisznónak, azaz bocsánat Csordás Ferenc törzsőrmester úrnak kevésszámú jó tulajdonságai közé. Így tehát ezek a kritériumok, mint akkor, most sem jöhetnek számításba, és aki ebben az írásműben ilyesmit keresgél, jobban jár, ha mindjárt leteszi ezt a kis novellát, bár egyébként nem egészen tanulság nélkül való igaz történetet adok a nyájas olvasó kezeibe.

 

*************************

– Olyanok a sorok, mint az ökörhugyozás! Ez nem sorakozó, ez szar! Oszolj! Sorakooozóóó! Na ez már jobban sikerült! A vízicserkészek így sorakoznak fel anyák napján, és ha Akella lennék, most megdicsérném magukat. De a vaddisznó szentségit maguknak, katonák vagyunk, és én egy katonai sorakozót akarok látni… éééértettéééék! Ka-to-na-i so-ra-ko-zót!! Nekem mozdítsák meg a büdös valagukat, mert úgy megfektetem a társaságot, hogy a tetvek vízipólózni fognak a tökeiken. Oszolj! Sorakozóóó… sorakozóóóóóó!

Hát így vagy egy jó félórán keresztül, míg végül is Csordás megunja a játékot, és megengedi, hogy Dávidovits doktor leadja a jelentését. Vagyis, hogy Davidovits gacsos lábaihoz képest katonás léptekkel elébe trappoljon és természetellenes pózban előredőlve, másfél méterről a pofájába ordítsa: — Törzsőrmester úrnak alázatosan jelentem a 101/6 munkaszolgálatos század, parancsára együtt áll! Századlétszám 62 fő munkaszolgálatos, a gyengélkedők létszáma  tizenhá…

— Állj! Nincsenek gyengélkedők, csak elhullottak vagy elpuhultak vannak. Aki elhullott azt eltemetjük, aki elpuhult azt kifektetem a hóba, ott majd megkeményedik. A vaddisznó szentségit maguknak. Éééértettéééék! Davidovits, jelöljön ki tíz embert, akiknek kesztyűje van, és ezek utat lapátolnak a hóba a latrináig. Maga pedig Jónás (ez én vagyok) bejön a legénységi bunkerba és megrakja a kályhákat, odakészíti a tüzelőt éjszakára. A többiek egyelőre visszamehetnek a körletbe tetvészkedni. Oszolj! A vaddisznó szentségüket…

                                       

***********

 

A havazás megszűnt, a szél is alábbhagyott valamivel, újra hallani lehet a folyón zajló jégtáblák csattogását. A távolabbi földhányások mögött, ahol a német tüzérosztály előretolt megfigyelőállásai lapulnak, ételszagú párafelhők emelkednek a magasba.

— A vaddisznószentségüket! A svábok megint kistamfolják a pocakjukat, nekünk meg már jószerivel tíz napja nem volt meleg kanál a szánkba, ad hangot az általános vélekedésnek Csordás.

— Ja! A németeknek lánctalpas vontatójuk van, az nem döglik meg a hidegben, mint a ló, mondja elbúsultan Szlancsók tizedes. Pedig a java még csak most jön majd! Ha a hideg erősödik, hát egy-kettőre beáll a folyó, úgy meghízik a jég, hogy a nehézfegyvereket is megbírja majd. A híradósoktól hallottam, hogy a német sógorék már szedik is a sátorfájukat, mi meg majd itt maradunk oldalbiztosítás nélkül martaléknak. Jó lesz máris készíteni a nyúlcipőt.

— Vigyázz! Fel! — ordítja tele torokból Tóth szakaszvezető, aki elsőnek veszi észre a belépő Tamássy főhadnagyot. Csordás már vágódik is előre jelenteni, de Tamássy leinti.

— Hagyja csak Csordás, nem vagyunk Jutason, az altiszti iskolán, sem a kiképzőknél, hanem a fronton. Inkább azt mondja meg, mi ez az ebordító hideg, meg ez a defetista hangulat itt maguknál a bunkerban?

Csordás ugyan nem igen tudja mi is az a defetista, csak kapizsgálja, hogy valami gyanús dolog lehet, hanem a hidegre hamar talál kifogást.

— A vaddisznó szentségét magának Jónás! Miért úgy mozog, mint egy beteg tetű? Mit szöszmötöl annyit azzal a vacak kályhával, azt akarja, hogy szétrúgjam a valagát? Ha én fogom megmozgatni, azt nem köszöni meg!

Néhány perc múlva pattogni kezd a tűz a kályhában, kellemes meleg terjeng szét a bunkerban. Tamássy rossz hangulata is felenged, ledobja a köpenyét egy lócára és egy doboz symphonia cigarettát tesz ki az asztalra. Kapva kapnak rajta, jól esik a torokgyilkos, koporsószegnek titulált HONVÉD cigaretta után. Csordás főtörzs kegyelméből én is rágyújthatok egyre, Tamássy pedig egy újabb dobozt varázsol elő, és Csordás kihirdeti: az kapja meg, aki a legjobb történetet tudja elmondani. Bartos honvéd mindjárt belekap valami halandzsa mesébe, de már az elején lehurrogják.

— Na Jónás?! Maga nem pályázik? Maga odahaza is valami firkász volt. Ha jó lesz a mese, megkapja a cigarettákat, ha viszont marhaság, akkor pokrócozás lesz!

A nagy jutalom ellenállhatatlanul csábított belekezdtem hát a történetbe:

                                       

*************************

 

Még Erdély visszacsatolásakor történt ez az eset, így hát nem hiszem, hogy hadititkot árulnék el vele, ha elmondom, hogy volt nekem a gyorshadtest kerékpáros zászlóaljánál egy barátom, Hajdú János. Civil életében csak valami lakatossegéd volt, de a hadseregben tizedességig vitte fel az Isten a dolgát. Vele esett meg ez a történet, amit most itt elmondok.

Kincses Kolozsvárra vonultak be dicső csapataink, a Legfelsőbb Hadúr vezetésével, volt hát nagy öröm, égig csapott a hazafias lelkesedés, három napon át folyt a kokárdás, nemzetiszín pántlikás ünnepség. A kolozsvári honleányok több mint két évtizeden keresztül rejtegettek, őriztek egy első világháborús honvéd csapatzászlót, amelyet most felajánlottak visszaadni a honvédségnek. Hát a zászló gyönyörű volt, az már igaz. A háromszínű, tisztaselyem lobogó arannyal, ezüsttel volt hímezve, rojtozva, bojtozva, hanyatt esett azon még a napsugár is. Annál rozogább volt azonban a honleányok állapota, akik negyed évszázadot öregedve igen elszomorítóan festettek pruszlikba szorítva, pártába kötött fejjel. Az átadási szertatással megbízott tiszteknek főtt is a feje, mert a filmhíradó is kijött megörökíteni a nevezetes eseményt. Érezték, hogy köznevetség lesz belőle, ha ezeket az öreglányokat a kamera elé engedik állani.

Szerencsére akadt egy becsületes vasúti forgalmi tiszt, aki nevezetes civil kurázsiról tett tanúságot azáltal, hogy ravasz forgalmi dugót hozva létre, megakadályozta a románokat több rablott holmival megrakott szerelvényből álló kontingens kifutásában. Ennek a derék embernek volt egy nála majd húsz évvel fiatalabb takaros, babaarcú, helyre kis felesége, akit megtettek zászlóanyának. Csinosan festett a kicsike, a piros csizmácskáiban, sok rakott alsószoknyában, úgy, hogy a dolognak ez a része szerencsésen elsimult.  A többiben pedig már semmi hiba nem volt. A hátteret a híres Fadrusz János alkotta Mátyás szobor, és a kőcsipkés gótikus nagytemplom adta. Ott kezdődött az ünnepség tedeummal, hálaadó istentisztelettel, amit azután a téren a honvéd vezérkar főnökének ünnepi napiparancsa, majd az újonnan beiktatott főpolgármester terjengős beszéde követett.

A Főméltóságú úr rövid válasza után, két valamennyire tűrhető kinézésű honleány között előlépdelt a mi kis virágszálunk, és a zászló rúdjába, egy már előre befúrt likba, belevert egy kis aranyszeget. A honvédség részéről az én Hajdú János barátom vette át a zászlót, vagyis tartotta a zászlórudat két kivont karddal tisztelgő főtiszt között márványba merevedett moccanástalansággal. Valahogy úgy adódott a dolog, hogy a sok ceremónia közepette a barátom, meg a zászlóanya is, jól megnézhette magának ki-ki a másikat. Hajdú szerint a menyecske a megszólalásig hasonlított a falujuk legszebb lányához, akibe valaha reménytelenül szerelmes volt. Hogy a kismenyecske kihez hasonlította Hajdút azt nem tudom, de hogy a tetszés kölcsönös volt,  később bebizonyosodott.

Az ünnepség után egy darabig vidám napokat látott a város. A bevonuló katonáinkat mindenhol ünnepelték, ölelték, csókolták, vendégelték, még az utcákon is ingyen lacikonyhákat állítottak fel a derék honpolgárok.

Valahogy azonban a bevonulás nagy zűrzavarában a legfelsőbb hadvezetés megfeledkezett a kuplerájok ellenőrzéséről. Mire az egészségügyi szolgálat elkésett jelentései befutottak, akkora kankójárvány tört ki a katonák között, hogy arra az első világháborúban is alig akadt példa. Persze azonnal „ebzárlatot” rendeltek el, vagyis legénységi állományú honvédszemély sötétedés után nem közlekedhetett az utcákon.

Hajdú János már az ünnepséget követő első délutánon összetalálkozott kis szerelmével, a zászlóanyával, akinek a férje a ki-be futó katonai szerelvények miatt éjjel-nappal szolgálatban volt, így a fiatalok zavartalanul élvezhették egymásra találásukat. Szép pár lehettek annyi bizonyos, a kis menyecskét már leírtam, Hajdú barátom pedig mokány, markáns arcélű, kiálló pofacsontú, pirospozsgás, kun-magyar legény volt, kackiásra pödrött hetyke kis bajusszal, hiszen ezért is szemelték ki pont őt erre a feladatra.

Szóval tartott a nagy szerelem egészen addig, amíg az egyik napon a tüzérség adta a járőrszolgálatot, és a piros parolis járőr el nem kapta Hajdú barátomat, aki az éj leple alatt osont haza a laktanyának kinevezett iskola irányába. A tüzérek már csak a zöld parolis bakák iránti ellenszenvből, fegyvernemi sovinizmusból is bekísérték Hajdút a városparancsnokságra, és ott reggelig egy nedves, hideg pincében tartották fogva. Másnap, amikor visszakísérték az alakulatához a századparancsnoka, büntetésből, hogy a tüzérektől hagyta elfogni magát, újabb két nap laktanyafogsággal sújtotta.

Nahát, ahogy a harmadik nap leteltével indulna boldogan kifelé, érzi ám, hogy vizelésnél rettentően fáj az a bizonyosa. Az ezredorvos, Kormos százados úr cseppet sem csodálkozott a dolgon — vagy a huszadik gonorrhea eset volt aznap — és éppen csak a rend kedvéért vett és küldött vizsgálati anyagot — váladékot — a laboratóriumba, majd így szólt a megszeppent Hajdúhoz:

– Maga barátom, mától kezdve feljár hozzánk és az egészségügyi felcser őrmester úr kezelni fogja a bűnös testrészét. A kezelés kissé fájdalmas, mert egy tizenöt centis, hatóanyaggal átitatott pálcikát dug majd fel magának, amit népiesen tüzes lápisznak hívnak. Viselje katonás bátorsággal a szenvedéseket. Ha nem fogyaszt szeszes italokat és vigyáz magára, akkor betegsége öt-hat hónap alatt el fog múlni. Addig persze a lábát sem húzhatja ki a körletből az én külön engedélyem nélkül. Ez az egyes számú kezelési mód, és azokat gyógyítjuk így, akik nem tudják, vagy nem akarják megmondani a nőjük címét. A másik kezelési mód sokkal egyszerűbb, gyorsabb és hatásosabb. Mindössze három ULTRASEPTIL tablettát kell naponta bevennie egy-két hétig, ja és persze nem fogyasztani alkoholt… ennyi az egész. Ezt a kezelést azonban csak azok kapják, akik megadják a nő nevet, pontos címet, és így megóvják bajtársaikat attól, hogy őket is megfertőzzék. Na döntsön gyorsan, melyiket választja! Ha az utóbbit, akkor ide erre a cédulára írja fel az adatokat és adja át az őrmester úrnak. A többi a mi dolgunk. Végeztem! Lelépni!

Hajdú János barátom nem volt egy jellemhős, de lehet, hogy sértődött bosszúvágy is sarkalta, mert felírta a nevet és a címet, megkapta a három tablettáját, és mehetett is magának vissza a körletbe. Vagy jó két-három óra múlva látta is, ahogyan a marcona honvédjárőr letuszkolja a Rába-Botond gépkocsiról a zászlóanyát, aki sikítozva, körmölve védekezett, és belökik a kopaszra nyírt örömlányok közé egy pincehelyiségbe. Másnap már bántotta is a lelkiismerete, meg a szerelem miatt is szeretett volna lemenni hozzá, szót váltani vele, de hát nagyon restellette a bajtársai előtt az állapotát és jobbnak látta, ha hallgat.

Mikor aztán harmadszorra ment a gyógyszeréért, az egészségügyi felcser őrmester újból Kormos százados úr elé rendelte, aki ezúttal már sokkal szelídebb hangon beszélt vele:

– Most jött meg a lelete a laborból, maga fiam negatív! Az egyetlen negatív a kétszáz tripperes csirkefogó között. Felfázhatott valahol, mert nedves helyen ült, vagy feküdt. Az ilyesmivel a háborúban is vigyázni kell fiam! A kimenőjét visszakapja, már értesítettem is a századparancsnokát. Egyelőre leléphet!

— Hát igen — hebegte holtra váltan Hajdú János —, de hát mi lesz a zászlóanyával? Azt már kopaszra is nyírták!

— Milyen hülyeséget fecseg maga itt össze-vissza? Milyen zászlóanyát emleget itt? Te magasságos kaporszakállú Úristen! Hajdú!  Kinek a címét adta meg maga?!

Egy perc sem tellett bele, és minden tisztázódott, de akkorra már Kormos százados úr olyan fehér volt, mint a meszelt fal és úgy izzadt, mint egy igásló hegymenetben. Nála jobban csak Hajdú János volt megijedve, egy összefüggő mondatot nem lehetett kivenni belőle, elvesztette még a hangját is, csak hebegni, makogni tudott.

Végtére is a százados úr emberelte meg magát elébb, megragadta a barátomat és felrohant vele a parancsnokságra, ott gépkocsiba vágták magukat és úgy robogtak egyenesen a hadosztályhoz. Az előtérben várakozó Hajdú csak annyit látott, hogy vagy egy órán keresztül úgy rohangáltak fel-alá a magasnál magasabb sarzsik, vezérőrnagyok, tábornokok, úgy kattogtak a Hughes távírógépek, csengtek a telefonok, mintha a románok nagy erejű ellentámadása indult volna meg. Estére aztán felhozatták a körletből a szerelését, minden retye-rutyáját, kezébe nyomtak egy áthelyezési parancsot, amelyben az állott, hogy az ország másik felében lévő szombathelyi gyalogezredhez vezényelték, és anélkül, hogy a bajtársaitól, falubeli kenyereseitől elbúcsúzni engedték volna, két tábori csendőr kíséretében felrakták az első induló vonatra. Azt is szigorúan meghagyták, hogy az esetről tartsa a száját, mert hadititkot képez, meg hogy egy budapesti átszálláson kívül ki sem léphet a kupéból, senkivel nem beszélhet, és huszonnégy órán belül köteles az új állomáshelyén jelentkezni. Így hát ő sem tudta meg, és én sem tudom megmondani, hogy a magasabb hadvezetőségnek, hogy sikerült elsimítania ezt a kényes ügyet úgy, hogy nem lett belőle országos botrány.

 

A pisszenéstelen csend nem tört meg, noha az elbeszélésem végére értem. Csak most emeltem a tekintetemet Tamássy főhadnagyra, mert láttam, minden szem őrá mered. Halál sápadt volt, beharapott vértelen ajakkal, üveges szemekkel bámult maga elé, és máskor tetszetős, férfias arca rút farkasmosolyba torzult.

— Na majd én folytatom a Jónás történetét — szólalt meg végül tompa, színtelen hangon. — Hogy hogyan nem lett országos botrány a dologból? POFONEGYSZERŰ AZ EGÉSZ! Hát úgy, hogy a hadosztály két elhárító tisztje Reskó százados és Holóczy hadnagy urak vitték haza az asszonyt exkuzálva magukat, hogy egy veszedelmes kémnővel tévesztették össze. Jónás története egyébként megnyerte a doboz cigarettát -, tette még hozzá és kicsörtetett az ajtón.

— Hát ez igazán egy farappáncs történet volt — jegyezte meg hosszú csend után Szalncsók tizedes, aki szeretett idegen szavakat használni. — Még a főhadnagy úr is milyen konzekvens volt hozzá. Ugye fiúk?

— Na de a kémelhárító tisztek nevét honnan ismerte? — kérdezte Bartos, aki meg szellemi képességeinek fogyatékos voltáról volt ismert.

Nagyon sápadt lehettem én magam is, mert volt időm kiismerni Tamássy főhadnagyot. Tudott uralkodni magán, de modorossága csak álcázta a katonás keménységnél is durvább természetét, a fronton pedig tanúja voltam nem egy tőle kiinduló aljasságnak, indoktalan kitolásának. Ha Tamássynak oka volt haragudni valakire az el volt veszve. Sok száz kilométeres körzetben ő volt a legmagasabb rendfokozatú közvetlen parancsnok, élet és halál ura, megfellebbezhetetlen hatalom…

— Na fogja a cigarettáit és menjen ki egy kis friss levegőt szívni, a vaddisznó szentségit annak a szerencsétlen balfasz fejinek, Jónás. Maga azután a kellő időben, a kellő helyen mondta el bájos kis történetét. A vaddisznó szentségit, jól teszi, ha elkéri a pajeszos Grünfeldtől az imakönyvét és davenol belőle, hogy legyen ideje elszívni is a cigarettákat… a vaddisznó szentségit!

                                         

*************************

Díjnyertes elbeszélésemet 1943. január kilencedikén, délelőtt mondtam el, és két nap múlva már értesítettek is, hogy magasabb helyről jött parancs értelmében át lettem helyezve az aknaszedő szakaszba.

Hát igen! Ez volt a legkedvezményezettebb beosztás. Aranyélet a sáncásáshoz, műszaki akadályok felállításához képest. Ebben a munkában nem törte véresre senki kezét a csákány, nem szakított rajta a fagyban nehezen gyógyuló sebet a szögesdrót, nem kellett cipelni a mázsás farönköket, spanyollovasokat. Nem bizony! Még a kurtanyelű gyalogsági ásót is csak tessék-lássék szíjazták az oldalukra az aknászok. Kincstári irhabekecs, jó bakancs, dupla cigaretta adag, feljavított legénységi koszt, hetenként három-négy szolgálatmentes nap, nyolc hónap után pedig szabadság, hazamenetel járt ki az alakulat minden tagjának. Hogy mégsem törte magát senki ezért a remek beosztásért annak csupán az volt az oka, hogy az aknákat –egyéb műszer híján — egy három méteres karóval kellett megtalálni, vagyis magyarán az aknász addig mászkált a gyanús terepen, míg aknára nem lépett, és az darabokra nem szakította. Hogy hány darabra az attól függött, hogy botlódrótos, vagy taposóaknát derített e fel. Nagyobb, járművek ellen alkalmazott szerkentyű esetében, még eltemetni sem volt kit, illetve mit. Bizony szabadságra sem ment eddig senki, noha a parancsnokság állta a szavát, csak éppen a nyolc hónapot még senki sem élte meg…

Gyorsan megírtam pár búcsúlevelet, elköszöntem a bajtársaimtól és elkértem a pajeszos Grünfeldtől az imakönyvét, sőt segítségével a bar-micvóm óta először tfilint, azaz imaszíjakat is csavartam, összepakoltam a szerelvényemet és lefeküdtem aludni. Másnap, még szürkület és ébresztő előtt arra riadtam, hogy reng alattam a föld! Pár órás pergőtűz után a front teljes szélességében támadtak az oroszok. Az áttörés után a menekülés vad zűrzavara teljesen szétzilálta az alakulatot, de a fogságba esés után igyekeztünk összetartani, kerestük egymást. Valahol Tambov és Michurinszk között, az egyik ideiglenes gyűjtőtáborban sodródtam össze Csordás törzsőrmester úrral, azaz a fenébe is, mert mit számított ott már a rang, a Vaddisznóval. Messziről észrevett, kiabált, integetett!

— A vaddisznó szentségit a szerencsés fejinek Jónás! Maga azután tud imádkozni! Magára hallgat az a Jebezeus Úristen! De most aztán ne sajnáljon megereszteni néhány fohászt, hosszabb könyörgést, hogy innen is ép bőrrel szabaduljon… izé… na… szabaduljunk… szóval  egy-két  strófával vegyen bele engem is az imáiba… a vaddisznó szentségit!

                              

*************************

 

EPILÓGUS: 1956 karácsonya után egy Linz melletti menekülttáborban vártam sorsom jobbrafordulását. A jó osztrákok segítőkészségéről, nemes szívéről külön könyvet lehetne írni, de így karácsony tájt még nagyobb lendületet vett a segíteni akaró buzgóság, a jótékony adakozás. Egyesületek, magánosok egymás sarkát taposva hozták, hordták a meleg ruhát, tisztálkodó szereket, jobbnál jobb falatokat és néha még pénzt is. Ilyen körülmények között nem keltett nagy feltűnést, hogy a linzi magyarok egyesülete vidám szilveszteri mulatságot hirdetett meg a tábor lakóinak részére. Hogy a hatalmas ebédlőterem mégis zsúfolásig megtelt, az annak volt köszönhető, miszerint híre ment, hogy egy helybéli magyar hentes jóvoltából csabai kolbász is lesz az ajándékcsomagban a már megunt szaloncukron és csokoládén kívül. A hír, korra, nemre, világnézetre és felekezetre való tekintett nélkül egybefogta a tábor lakóit. Szavalatok, énekszámok, egyfelvonásos hazafias színművek, kabarétréfák követték egymást, amatőr színvonalon, de tiszta szívből, őszinte lelkesedéssel előadva. A már felbontott csomagok a legreményteljesebb várakozásokat is felülmúlták, így hát tapsban, tetszésnyilvánításban sem volt hiány.

Az utolsó előtti szám „magyar népi táncok”: T. né Harangozó Zsófia előadásában volt meghirdetve a sokszorosítással készült színlapon. Hát egy elég koros, kanárisárgára szőkített menyecske rúgtatott ki a színpadra és bizony a gyér világítás mellett is látni lehetett, hogy a szoknya meg a pruszlik már többszörösen utána lett engedve, ahogyan a tulajdonosa — nem csak a tánctudományban — egyre gyarapodott. Csak amolyan össze-vissza „chárdásch” volt az, amit a művésznő előadott, nem hasonlított semmilyen táj-, vagy vidék népi-táncaihoz, de persze azért udvarias taps, ováció jutalmazta a jóindulatú törekvést. Erre fel azután, némi hajlongást követően a hölgyemény megint kiugrott középre megújrázni a produkciót.

Kimentem elszívni egy cigarettát a művészöltözőnek kinevezett helyiség elé és ott sétáltam fel-alá. Kopott lódenkabátban dideregve, de egy kétségen kívül valódi nercbundával a karján rezes orrú úr várakozott velem együtt. Ismerősnek tűnt, de csak akkor tudtam azonosítani, amikor a csizmaszárát kezdte csápolni egy vékony pálcával, különös, réghallott, de ismerős taktus szerint. Hosszan, feltűnően bámulhattam meg, mert ő is megnézett magának, de tekintete közönyösen, felismerés nélkül siklott le rólam. Nem, ez nem volt tettetés, úgy látszik az ital, és a szklerózis megtette már nála a magáét, vagy talán annak idején sem nézett meg magának alaposabban.

Vagy jó tíz perc múlva, kimelegedve, csapzottan megjelent Zsófi asszony is. Tamássy gyorsan hozzálépett, összecsattintotta a bokáját:

— Csodálatos voltál drágám… felülmúltad önmagadat. Még a Zsámbókyné és a Laczóffyné is vörösre tapsolták a tenyerüket…

Az asszony lesújtó pillantással jutalmazta áradozását, majd a dohányzó, italos nők rekedt hangján ráripakodott:

— A bundámat adja fel rám, maga idióta és ne a lepcses száját járassa! Nem látja, hogy meg fogok fázni, hogy tüdőgyulladást kapok! — Aztán hátra sem nézve elsietett.

A kopott alak hajlottan, alázatosan bandukolt a nyomában…

 

           

 

Legutóbb szerkesztette - Csomós Róbert
Szerző Csomós Róbert 51 Írás
Kedves olvasó, a : http://pescador.uw.hu honlapomon minden adat megtalálható