Kovács Ágnes : Mézes élet

 

– Záróra! Hé! Nem hallja? Tata… tata! – Zavartan és segélykérően néz szét, de csak asztalra borult és kivörösödött szemű férfiakat lát. Meg a morcos csapost, aki egyébként jószívű volt, adott néha egy-egy falat valami rágcsálni valót.

Most mi legyen? Haza kellene indulni a talicskáért, de olyan nagyon hideg van. Már előre vacogott a foga. Aztán mégis elindult, bicegve, ki a hidegbe, sötétbe. Még hallotta a kocsmárost kiabálni a nagyapjával. Nem szégyelli magát, hagyja, hogy ez beteg lábú gyerek tolja haza? Szedje össze magát! De tata csak ott maradt, ráborulva a pecsétes, felgyűrt terítőre. El?tte kis üvegecskék sorakoztak, borultak. Még manapság is látni a Délvidék egyes kocsmáiban, hogy ilyenekben adják ki a pálinkát.

Tatáért rajongott. Nem haragudott, hogy haza kell vinnie. Inkább szégyellte a saját lábát meg járását, mint a tata pityókás álmát. Nem értette, hogy mindig sajnálkozva néznek rá ismerősök, rokonok. Szegény, gyerek… paralízises, vagy mi, le van bénulva a bal lába, meg nem is nő úgy, mint a másik. Kis bicebóca. Még hogy ő bicebóca! Kató nena is megmondta, úgy fut ez, mint a nyúl, csak bele kell csípni a hátsójába. Elfut ő a sárgavízig is meg vissza. Milyen büdös ez a sárgavíz, de egész Becse ezt issza, tán még híres is.

Tatával csodavilágban éltek, ők ketten. Néha jött erre egy-két rokon, egyébként egész nap azt csináltak, amit csak akartak. A műhelyben tettek-vettek. És tata megengedte, hogy használja a szerszámait, az igaziakat. Fúrt-faragott, söpörgette össze a forgácsot. Arany élet ez! Esténként, ha épp nem a kocsmában kötöttek ki, puliszkát ettek vagy tejlevest. A tejleves volt a kedvence. Cukros tejbe főzött sok-sok tészta. Mindent szeretett, ami édes, úgy, mint bármelyik gyerek. De a méz! Az volt az igazán kedvence.

Valójában jól érezte magát az árvaházban – nagy zegzugos Tisza-parti kúria – a sok gyerek között. Az ennivaló kevés volt ugyan, de rendszeres, a Tisza-partra meg mindig ki lehetett szökni játszani. Az igazgatónő – magas, csontos szerb asszony – kedvelte őt, annak ellenére is, hogy az elevenebbek közé tartozott. Tata is meglátogatta néha. Nem igazán értette, miért került ő a háborús árvák közé, hiszen apja, anyja él, igaz Magyarországon, ahol ő is született, de valahogy idekeveredett a rokonokhoz Bácskába. Emlegettek néha valami Titót meg „láncos kutyát”, akik miatt most zárva a határ és nem mehet haza. Mégiscsak elfogadható volt ez az „árva” helyzet, hiszen a szüleire már alig emlékezett. Anyuról utolsó emléke az, hogy felteszi a vonatra, rábízza egy katonára, hogy adja majd át a célállomáson. Kalandos élet ez, csibész gyereknek való. Szinte kiváltságnak érezte, hogy itt lehet az intézetben, bár tele a rokonokkal a város meg a környék. Hiába, tata nem bírt vele, a többieknek meg épp elég éhes szájat kell etetni.

Történt egyszer, hogy a legjobb barátjával épp szökésből tértek haza – pícézni voltak a Tiszán, mint rendesen –, és az igazgatónő már várta őket a kapuban.

– No, ha eddig nem voltatok éhesek, akkor most ebéd helyett már fordulhattok is. Itt ez a két kanna. Elviszitek a patikába, ott megtöltik mézzel, ti pedig azon nyomban hozzátok is vissza. Meg ne dézsmáljátok út közben!

Éhesek voltak, de örültek is a fontos feladatnak. Szentül el is határozták, hogy semmiképp nem kóstolják meg a mézet, hátha még dicséretet is kapnak majd, ha hiánytalanul leszállítják. Rendben el is jutottak a patikáig, ott teletöltötték a kannákat – ej, de nehezek lettek, alig bírták el. Út közben többször is megálltak pihenni kicsit. Fáradtak is voltak, éhesek is. Csak felnyitották az egyik kannát. Gyönyörű, aranyló színe volt. Mivel ő volt a bátrabbik, öntött a kanna tetejébe és jó nagyot kortyolt belőle. Azonmód köpte is ki a barátja nagy megrökönyödésére.

 – Elment neked az eszed? Kiköpni a földre a mézet!

       – Nem méz ez, te! Keserű, mint az élet – ahogy a tata mondaná.

      – Hát micsoda? Hadd kóstoljam! Fúj, ennek a szaga sem olyan, mint a mézé. No, az igazgatónő jól kibabrált velünk, csukamáj olaj ez, amit minden reggel be kell vennünk egy kanállal. Szépen vagyunk. Még hogy feladat. Büntetés ez, hogy elszöktünk. Mi másra való volna az árvaház, mint hogy szökjünk.

 

Pár évvel később, mikorra az a bizonyos kutya – olybá tűnt – elveszítette a láncait és leszállhatott végre a Vöröskereszt buszáról a szegedi városházánál – mutatták neki, hogy az a férfi meg az a nő: a szülei.

– Laci vagyok. Jó volt odaát, persze. Tata meghalt. A lábam? Mindig is ilyen volt. Az intézet is jó volt, persze. Méz is volt. Éhes vagyok.

 

Legutóbb szerkesztette - Kovács Ágnes