Marthi Anna : Cseppnyi piros I.

Bertók Mihály festményére

 

 

 

 

 

Könnyed léptekkel besétál a zene füledbe,
kezedben jószagú ecseted,
kint hideg van még.

 

A s?r? ködöt odacsempészed,
a rét összes virágát letéped.
Alatta minden bokorba rejtett
vadonod ?si moraját felejted.
Fehér vásznad el?tted térdel,
ezer virágszirom vetél el.
A sötét fény birodalmad,
színek alázatán hatalmad.
De lám a kéretlen el?lépett,
szétnyílt, fénybe nyitva
e meghazudtolt jelen létet!
Tisztasága fájdalmára
vért ont az ecset magába…

Legutóbb szerkesztette - Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1323 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak